Méltán mondhatjuk, izraeli vonatkozásban ő volt a legnagyobb magyar. A helyi legnagyobb magyar pedig pont olyan volt, mint maga az ifjú Izrael: megküzdött mindenért, de közben kacagni is tudott a visszásságokon, amiket ez a nagyon kicsi és nagyon új ország produkált. Két év alatt tanult meg annyira héberül, hogy kiadhassa első humoreszkkötetét – és még pár évbe beletelt, mire megrendezte elképesztő filmesszéit. Rólunk, róluk, az apró zsidó hazáról. Ephraim Kishonra fia, Rafi emlékezik.
Tratratratrattatta… Kora reggel történt, az 1950-es évek elején, a fiatal alijázókat befogadó Izraeli Államban, amikor az utcáról erős zúgó hang hallatszott, és felébresztette a környék lakosait. Minden szomszéd az utcára özönlött, csak hogy láthassa, amint egy munkás egy légkalapáccsal az út közepén áll, és módszeresen pusztítja azt. A dühös szomszédok átkozták az önkormányzatot, amely lerombolja az utat az otthonuk előtt. Egyikük, egy sovány alak vastag szemüvegben és nagyon erős magyar akcentussal – ez volt az apám, Ephraim Kishon, aki nagyon is új bevándorló volt, és huszonhat évvel azelőtt született Budapesten, Hoffman Ferenc néven. Szóval az apám is átkozta a munkást, de magyarul, mert még nem tudott rendesen héberül. Akkor egy pillanatra őrült gondolat villant át az agyán: „Lehet, hogy nem is a tanács alkalmazottja, hanem egyszerűen egy őrült, aki ellopott egy légkalapácsot, és úgy döntött, csak úgy beteges elragadtatásból, hogy itt fog fúrni a mi utcánk közepén?”
Ha valaki ekkor apám fülébe suttogta volna, hogy ez az esemény számára az eszeveszett humoros alkotás kezdete lesz, amely meghódítja Izraelt és a nagyvilágot, akkor bolondnak vélte volna az illetőt. És ha tovább mondta volna neki, hogy ő írja a Biblia után a legnagyobb példányszámban kiadott és a legtöbb nyelvre lefordított héber nyelvű könyvet, vagy hogy ő lesz a legsikeresebb és a legtöbb díjjal jutalmazott forgatókönyvíró Izraelben, illetve az egész világon, akkor biztosan azt mondta volna neki az erős akcentusával: Megbolondultatok? Egy szót sem tudok héberül! És soha nem tanultam filmezést!
A humoreszket – Csatorna Tel-Avivban – a traumatikus eseményt követően írta, és a Davar című újság publikálta 1951-ben, két évvel azután, hogy az apám Izraelbe emigrált Magyarországról egy szó héber nyelvismeret nélkül, később ez megjelent az első könyvében is (Elef gadia vegadia). A humoreszk egy zárt intézetből megszökött őrültről szól, aki ellop egy légkalapácsot, és elkezd ásni a város főutcájának a közepén. A rendőrség és az önkormányzat hivatalnokai ahelyett, hogy azonnal kórházba szállítanák, ösztönösen együttműködnek vele. A zűrzavar, a butaság, az ego és a hatalmi játszmák alapelemei a sztorinak, mert ezek éppúgy jellemzőek a bürokráciára és a kormányra Izraelben, mint az egész világon.
Egy meleg déli órában történt 1968-ban, amikor a családom és én kiléptünk az autentikus magyar Kispipa étteremből, és gyalog elmentünk az Allenby mozihoz, ahol az apám megállt, széttárta a karját, és azt mondta nekünk: „Néhány hónapon belül fel fogom építeni ezt a mozit és százötven méter Allenby utcát a herzlijai stúdióban.”
Minden józanul gondolkodó ember azt hitte volna, hogy egy logikátlan megalománba ütközött, de nekem tizenegy éves gyerekként teljesen észszerűnek tűnt apám kijelentése, mert, ahogy minden kisfiú számára, az apám számomra is mindenható volt.
Aztán nemsokára valóban izmos munkások segítettek felmászni a laza szerkezetű, kartonból, csövekből és rétegelt lemezből készült díszletépítményre. Sikerült némi erőfeszítéssel eljutnom a rögtönzött tornácra. Az elém táruló látvány félelmetes volt. Tel-Aviv Allenby utcája teljesen megsemmisült. Árkok barázdálták az utat, koszhalmok és kövek mindenhol, nagy buldózerek ásták tovább a csatornát a tenger felé.
Ez volt a Blaumilch-csatorna című film díszlete, amelyet a herzlijai stúdió parkolójában építettek fel. A filmet apám írta, rendezte, és ő volt a producere is 1969-ben, és én is elnyertem egy kis szerepet ebben a nagy filmben.
Apám egész gyerekkorunkban a nyolc milliméteres kamerájával üldözte Amir öcsémet, Renana húgomat és engem. Kérte, hogy az utasításai alapján rendeződjünk különböző pózokba és helyzetekbe. Minden szombat este lelkesen néztük az összevágott filmeket, amelyekben mi voltunk a sztárok.
1963-ban apám úgy döntött, hogy már elég filmes tapasztalatot szerzett a családról készített felvételekkel, és hogy egy intelligens ember bármit sikeresen véghez tud vinni – beleértve egy egész estés film elkészítését is. Így jött létre a Szalah Sabati, az első Oscar-díjra jelölt izraeli film, amely azonnal nyert két Arany Glóbuszt, valamint számos más nemzetközi díjat. Mellesleg a második izraeli film, amelyet később Oscarra és Arany Glóbuszra jelöltek, az Azuláj, a rendőr volt – véletlenül szintén az apám filmje.
Apám 1924-ben született Budapesten, és magyar zsidóként élte át a zsidótörvények éveit és a holokausztot. Sikerült megszöknie a munka- és megsemmisítő táborból, és túlélte Budapest bombázását is. Amikor 1949-ben kivándorolt Izraelbe, egy szót sem tudott héberül. Átmeneti táborban élt, és kibucban, majd Tel-Avivba költözött. Két hónap múlva már humoreszkeket írt az Új Keletnek, de közben elkezdett héberül is tanulni. Az évek során a világon a legnépszerűbb héber nyelvű íróvá vált, és a legsikeresebb filmrendező lett Izraelben. Kilenc darabját mutatták be világszerte nagy sikerrel.
És közben apa volt, aki születésemkor a „Doktor” keresztnevet akarta nekem adni, mondván: „Tudod te, fiam, hány év tanulást spórolok én meg neked ezzel?”
Sokat mesélek mindenkinek szoros kapcsolatomról az apámmal, aki megtanított az életbölcsességére. Megpróbálom átadni ezt másoknak is, Ephraim Kishonhoz illő formában – standup comedyben, filmrészletekkel – mesélek róla országszerte, ahová csak hívnak: céges rendezvényeken, szalonokban, a Cameriben vagy akár nappalikban. Mesélek, apámról, apám emlékére.
