Tél

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Esik az eső és fúj a szél, vasárnap elkezdődött a tél. Előveszem a barna csizmámat, éppen passzol az erős-sárga harisnyámhoz, ami mellé szűk szoknyát és kötött pulóvert választok. Ebben a szerelésben nem tudok biciklizni, de nem is kell, mert autóba ülök reggel. Így húsz perc helyett negyven percig tart az út a munkába, gyalog alig pár perccel volna több, viszont ki akar esőben gyalogolni? Délután nem tudom rávenni magamat, hogy újra autóba üljek, pedig el kell jutnom az uszodába valahogyan Nadavval. A bicikli jó választásnak tűnik, de az uszodából kifelé jövet elkap minket a zuhé, nem gond, úgyis vizes a fejünk, hazavisszük megszárítani.

Hazafelé a San Simon park mellett tekerve eszembe jut Oren, aki itt lakik a közelben, és aki eltűnt a látóteremből az utóbbi hetekben, pedig nála a labda, várom, hogy írjon, de valójában az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélyt látok erre. Nehéz elengedni valakit, akivel megvan a flow-élmény, illetve megvolt, talán, a kávézóban egyszer. A vizes és sötét parkot este fél hétkor éjfélt idéző hangulat járja át, még a macskák is behúzódtak a parkoló autók alá az eső elől. Milyen jó, hogy megvan az otthon, ahová hazamehetek, nemsokára beindul a fűtésszezon, és meleg otthon fog várni minden hétköznap és minden hétvégén, este és éjjel, mindig.

A felfelé fordított tenyeremen tartom a tibeti hangtálat, és a faütő szövetbe tekert részével ütöm meg, mintha gong volna. A gyerekek azonnal odaugranak hozzám, kapnák ki egymás kezéből az ütőt, ez még nem az a meditációs atmoszféra, amire szükségem volna az óra elején. A flow-élményt fogom gyakorolni azzal a kilenc gyerekkel, aki eljött az első órára. Mindenki itt van, testvérek is jöttek ráadásul, indulhat a bemelegítés, futunk körbe, fogócska, szlalom, aztán irány a tatami. Joel, az edzőtársam is eljött a hét éves gyerekével. Annyira megörülök neki, amikor meglátom kint az udvaron, hogy aztán még napokig gondolok vissza erre az érzésre, hogy nevet tudjak adni neki. Az első negyedóra rendezetten telik el, aztán a páros gyakorlatoknál elszabadulnak az erők, a lányok csak velem hajlandóak edzeni, nem egymással. Rájövök, hogy sorba kell állítanom őket, Joelt és engem támadnak a gyerekek két sorban, mi felnőttek derekasan védekezünk a gyerekek támadásával szemben. Utána kihívom Rafit a többiek elé a következő gyakorlatot demonstrálni, de nem nő fel a feladathoz, megtáltosodik, végre lehet püfölni a mamát. Még mindkettőnknek sokat kell tanulnunk.  

Másnap, a hetekig elhúzódó adminisztrációs feladatok, a tatami három órán keresztül tartó suvickolása, és az egy órás megfeszített jelenlétet követelő edzés után jöhet a munka utolsó és egyben legnehezebb része: a pénzbehajtás. Csak az legyen egyéni vállalkozó Izraelben, akinek megvannak a pénzbeszedéshez szükséges génjei, mondjuk gabbaj volt a nagypapája, esetleg bankár, vagy mindkettő, boltos vagy kocsmáros, mindenesetre olyan valaki, aki a pénzhez is ért és az emberek nyelvét is beszéli. Három hónapra előre kell kérni a pénzt, tanácsolja egy kolléga, ez nekem egyelőre nem megy. Megnyitom a paybox-csoportot, kétszáz sékel a havi díj, „sok”, mondja az egyik anyuka. Drornak kiöntöm a szívemet, hogy nekem ez nem fog menni, mínusz hatszáz sékellel kezdem a hónapot, hogy kitehessem a tatamit és várhassam a gyerekeket, biztosítás, bérleti díj, és erre az a válasz, hogy „sok”, nem tudom, miért szakad el a cérna. A gyerekekkel elvagyok, de a szülőket legszívesebben lepasszolnám Drornak, egyébként is ő a píáros a családban, iskola- és óvodaügyi referens, óvónők és tanárnők kedvence, akihez minden anyukának van egy jó szava.

- Hirdetés -

Másnapra átgondolom a helyzetet, és írok az anyukának, hogy fizethet kevesebbet is. Nem válaszol. Az élet apróságai elefánttá nőnek, úgy látszik, még mindig várok a megbecsülésre és a szeretetre a környezetemtől, kell a jó szó, hiszen tessék, itt van egy nő, aki egyedül elhozza az iskolába a legmenőbb küzdősportot a gyerekeknek, kiharcolja szó szerint, hogy legyen meg az óra, az igazgató kidobja az ajtón, erre visszajön az ablakon, csak hogy legyen a szétszórt gyerekeknek egy hely, ahol kiadhatják magukból, ami felgyűlt ott belül aznap. Egy tanár, aki megteremti nekik a biztos terepet, ahol szabad mozogni és kreatívnak lenni, és ahol a szabályok és a formák tiszták, mint a kerek és éles körvonalú tibeti hangtál. És mindezt egyedül azért, hogy a gyerekek felesleges szavak és a velük járó manipuláció nélkül kapcsolódjanak egymáshoz.

Dror csendesít, az anyuka panasza jót jelent, a fia nagyon szeretne járni, ennyi az egész, nem több, ne lássam bele a történetbe a kapitalista doktrínát, amely szerint az ember értéke a fizetésével arányos. „Magyarországon hatósági áras lesz a krumpli és a tojás, mit szólsz hozzá?” – váltok hirtelen egy könnyedebb témára. Dror csípőből feleli, „Nem korai a peszahra készülni??”   

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?