Szinte hihetetlen, de annak rendje és módja szerint megkezdődik a tanév Izraelben is. Ennek örömére bekukkantunk néhány családba és megmutatjuk, hogyan készülődnek a szülők, a diákok erre az izgalmas napra.
A legfontosabb a bizalom?
Kislányom most megy középiskolába, ami itt tényleg közép, mert a családias általános iskola és a többnyire regionális-városi, több ezer diákot befogadó gimnázium közötti három éves átmenet. Már megvolt a szülők nélküli bemutatkozó találkozás, az osztályfőnök szimpatikus („nőnemben és hímnemben szól az osztályhoz”), létrejöttek a WhatsApp csoportok, de a koronáról hivatalosan még egy szó sem esett… Aztán késő este mégis megjött a „várva várt” SMS, amiben az iskola igazgatónője elmagyarázta, hogy másnap szeretettel várják a szülőket, vegyék át a házi tesztcsomagot, és legyenek szívesek az iskolakezdés előtt bevizsgálni a diákokat. De nem fognak senkit megállítani a kapuban, nem kell felmutatni az eredményt – egyszerűen legyen mindenki szolidáris, a kölcsönös bizalom és az egymás, a közösség egészsége iránti aggodalom lebegjen a szemünk előtt. Ezzel a leckével kezdődik most az iskolaév – reméljük, jól vizsgázunk majd.
Fontossági sorrend
Egyszer régen, amikor a lányok olyan 6-8 évesek voltak, még arról szólt a tanévkezdés, hogy lázasan csomagoltuk a könyveket, futkostunk színes meg fekete-fehér ceruzákért, füzetekért, sorban álltunk radírért meg név-matricákért. Aztán nőttek a lányok egy picit, és 8-10 éves koruktól elsősorban szépségápolással készültünk a nagy napra, szeptember elsejére. Megismerkedtem a pattanás elleni pofapakolásokkal (eleinte még csak ők látták azokat az átkos hacskúnokat, aztán tényleg lettek olyanjaik), feküdtek, én meg masszíroztam őket, és uborkát tettem a szemükre, ahogy a filmekben látták. Ma már egyetemre készülnek és albérletet keresnek más városokban, csak a kicsi maradt itthon, aki nővérei nyomdokán megtanulta, miként kell iskolakezdésre készülődni. Vagyis mindjárt indulunk a Dizengoff Centerbe, mert szerinte legalább két új farmer és menő új tornacipő szükségeltetik, különben nincs értelme, be se teszi a lábát a középiskolába. Ha azonnal nem kapja meg, felőle jöhet idén is a Zoom.
Micsoda öröm
16 év után először nincs iskoláskorú gyermekem!
Tegnap az Ironi Alef gimnázium felé vitt az utam. Mindkét gyermekem ebbe a középiskolába járt, de hosszú kapcsolatunk most véget ér.
Kétes érzések öntöttek el a fák közt előbukkanó épületegyüttes láttán. Nem tudtam eldönteni, hogy daccal, haraggal, szeretettel vagy vágyódással nézzek-e rá?
Már a nyáron töröltem az iskola telefonszámát a mobilomból, de annak a rengeteg tanárnak, korrepetálók, évfolyam tanácsosok, évfolyamvezetők, osztályfőnökök sorának a fölöslegessé vált kontaktjait még bizonyára évekig gyomlálhatom a többféle rendszerekbe integrált online noteszeimből.
Amikor az ember gyereke iskolába kerül, akkor másodjára is beül vele az iskolapadba. Hajdanvolt iskolai tanulmányaimból jó néhány dolgot csak így, gyermekeimet segítve a házi feladatukban, felnőttként értettem meg. Sőt a kémiát meg is szerettem! Csodálkozva döbbentem rá, hogy milyen sok mindenre emlékszem mindabból, amiről azt hittem, hogy soha nem is tanultam meg. Matematika, történelem, földrajz. És voltak olyan, számomra új tananyagok, mint a Tanah, azaz az ótestamentum, mellyel közelebbről megismerkedni, pláne héberül, nagyszerű élmény volt.
De szülőként is beletört a bicskám a tanügyi rendszerbe. Foggal-körömmel védtem gyermekeimet, ma már úgy látom, sikerrel. Szerettem volna én is hozzátenni, a tapasztaltaimat felhasználva javítani a visszásságokon. Vállaltam ezért a szülői közösség képviselői megbízatását, de keserűen kellett konstatálnom, hogy az ilyen posztokat az osztálypénz kezelésére találták ki, és sose volt elég időm átverekedni magamat az iskola bürokráciából épített védőfalain. Sem akkor, amikor azért emeltem szót, hogy Tel-Aviv egyik legjobb középiskolája színvonalát ne a „rossz tanulók” kirúgásával igyekezzen emelni, hanem a gyengébbek felzárkóztatásával, sem akkor, amikor a művészeti tagozat harmadévében, a már előzőleg a felvételiken megfelelt tanulóknak újabb „audition”-ön kellett megméretniük magukat, és osztályzatoktól függetlenül rúgták ki a valamiért nem tetszőket.
Így most, hogy lányom is leérettségizett, véget ért hosszú iskoláztatásom.
A szeptember elseje többet sem nem öröm, sem nem szorongás. Nincs több szendvicsezés reggelente, és ebédek folpackozása. Végre, végre szabad lehetek, míg gyermekeim felnőttként, már majdnem készen az életre, ha van ilyen egyáltalán, átadattak tőlünk, szülőktől saját maguknak.
Oly jó ez így, vagy mégsem?
Mint minden búcsú, vég és kezdet, így az első szeptember elseje is ilyen, ilyen szomorúan boldog, amikor a gyermekeim már többet nem járnak iskolába.
