Éva, Sára és Hágár, Zilpa és Bilha, Ráhel és Lea, Putifárné, Rebeka és Noé felesége, a Teremtés könyvének asszonyai most az Anyák című új izraeli operában mesélik tovább a történeteiket.
Komoly filológiai munka lenne összeszámolni, hány anya szerepel a Teremtés könyvében. Hány női név, pár mondatnyi saját történettel és hány névtelen anya, aki csak statisztált a Nagy Történetben. Ezeket a kis történeteket írta tovább David Sebba Anyák című operájában, amit a tel-avivi Izraeli Opera mutatott be a hét elején.
Az opera cselekménye nem egy összefüggő történet, csak egymáshoz lazán kötődő, még a Tóra időrendjét sem követő epizódok.
Nem akarnak ezek a zene-novellák sem megfelelni a szent szövegnek, sem szembemenni azzal, amit a Biblia állít ezekről az asszonyokról. Csupán kibontani, amit a Könyv elhallgat. #MeToo – de mégsincs ebben semmi szentségtörő. Drámák kelnek életre-énekre, amik felett elsiklunk, ha a Tórát olvassuk. Egy könyv sem lesz kevesebb, ha történeteiből újak sarjadnak, még A Könyv sem.
Az opera minden mozzanatában próbál távolmaradni a szakralitástól. Csak a nők személyes sorsára koncentrál. Isten – aki az opera narrátora – nő. Szopránszerep, hiszen itt most nem a Biblia neves férfijait mozgatja, hanem a nőket, akiknek néha még a neve sem került bele a Könyvbe. (Ki tudja, hogy hívták Putifár feleségét?) Nő tehát a Teremtő is, sorstársa a teremtett asszonyoknak, akik „némán adakoztak méhükkel a Bibliának”, ahogy azt a prológusban éneklik, majd a fináléban is, immár Teremtőjükkel összekapaszkodva.
Bátor témaválasztás, és ahogy a bibliai témájú operák, de inkább az oratóriumok esetében, itt sem csak a történet szentsége a leküzdendő akadály.
Ezek a nők elszenvedik a sorsukat.
Drámai ütközetekre így alig van módjuk, pedig az igazi színpadi hősök cselekvő személyek. Hiába minden szcenikai erőfeszítés, a katarzist a zenedrámákban is az egymásnak feszülő akaratok hozzák el. Ezek hiányában az Anyák is oratórium marad, és csak néhány nagyszerű színházi pillanat erejéig válik igazi operává. Recitatívókban felvezetett, elmesélt történetek, monológok és kórusok, epika és líra, és csak ritkán a dráma ereje.
Pedig ez a zene komoly erővel mozgatja a történeteket. Lírája nem szépeleg, komoly karaktereket rajzolnak az énekszólamok. Egy erős, a huszadik századi operai tradíciót folytató nagyszerű muzsika ez, nagyon messze az avantgardtól, és még távolabb a műfajt hígító musicalek laposságától.
David Sebba operáján érződik a Biblia népének dallamvilága, de egy pillanatra sem csúszik bele a népieskedő trendek, divatok sekélységébe. Archaikus és mai egyszerre. Amit hallok, az egy drámai szélsőségek nélkül is jól működő színházi zene.
Amit látok, az a modern operarendezők örök harca: mindenáron megmozdítani a karaktereket, a színpadot.
A Gesher, Izrael legjobb prózai színháza koprodukciós partnere a tel-avivi Operaház előadásának. Nagyon sokat emel az ő gondolkodásuk az Anyák című opera színpadi ősbemutatóján. Nyoma nincs az előadásban az opera-színházat gyakran elárasztó múzeumi unalomnak. Látványos képek, nagyszerű, a mozgásszínház elemeit is bátran használó színpadi megoldások születnek, de a nagy konfliktusokat ez sem pótolja. A szereplőkkel szemben álló erő – a férfiak világa – kívül marad a színpadon. Szeretem azt, amit láttam, hallottam, épp ezért maradt hiányérzetem.
Van az előadásban néhány, zenével kísért prózai jelenet is. Nem lógnak ki az előadásból, sőt éppen ez a három jelenet lett volna a legalkalmasabb, hogy igazi operajelenetet írjon belőlük a szerző: az egyikben Zilpa és Bilha, Jákov két ágyasa megérti, hogy gyermekeiknek előre kell állniuk a harcban, hogy testükkel védjék testvéreiket, akik Leától és Racheltől születtek, a másik Putifárné vágyakozása József után, és a legtragikusabb pillanat, amikor Lót lányaiból kiszakad a fájdalom, ahogy elmesélik anyjuknak, hogyan szolgáltatta ki őket az apjuk a házukra támadó szodomai féfiaknak. Működtek ezek a mozzanatok prózában is, de ezek voltak azok a jelenetek, amelyek igazán lehetőséget adtak volna a komponistának, hogy erős zenedráma szülessen.
Nyolc énekesnő énekli az összes szerepet, minden pillanatuk átélt és kidolgozott. Az egyéni teljesítményeken csak emel, hogy operaszínpadokon ritka ensemble-játékot, csapatmunkát látunk tőlük.
Yael Levitát kell kiemelnem, aki Isten szerepében hatalmas erővel formálja drámává még a legtárgyiasabb recitatívóját is. Az, ahogy az Évához szóló szarkasztikus áriáját egy kabaré-song teatralitásával énekli el – a darab legerősebb momentuma.
A rendező Shirit Lee Weiss.
Az előadást maga a szerző, David Sebba dirigálja.
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
