Aligha vagyok egyedül, akinek már féltávon tele lett a hócipője politikai bársonyszékért folytatott, több mint két évig húzódó adok-kapok-kal. Megéltünk egyet s mást, s a politikai hovatartozástól függetlenül lett véleményünk a sajátjainkról, s az ellen oldal nagyjairól egyaránt. Nem egyszer kerülgetett a hányinger a kuncsorgás, a pálfordulás, a nyilvánvalóan hazug és megalapozatlan ígérgetés, a röhej határát súroló teljesíthetetlen vállalások hallatán, a szemérmetlen zsarolások láttán. Gondoltuk-e valaha, hogy a hatalom váltása/megszerzése (a nem kívánt rész minden különösebb következmények nélkül törölhető ma már) mélyre sodorhatja a politikai kultúrát.
Aztán mégiscsak sikerült dűlőre vinni a huzavonát. Lám, ezzel a mondattal el is árultam defetista mivoltomat, mert nincs bátorságom lekopogni, hogy győzött a jobbik. Lelki szemeim előtt ugyanis látom, mit kaphatnék a fejemre jobbnak nevezni az egy vékonyka paraszthajszállal győzelmet arató koalíciót, amikor…! Amikor mindegyik résztvevő folytatásos regényeket tudna mesélni, hogy a másiknak milyen mennyiségű vaj olvadt a füle mögött. De hogy mégse burkolóddzam a neutralitás ködébe – nem hiszek abban, hogy létezik olyasféle semlegesség, amelyik egy körömfeketényit se preferálna a túloldal eszmeiségéből, ne fogadna el jottányit a másik törekvéséből. Hogy ne szaporítsam a szót, én személyes győzelmemként éltem meg, hogy vége lett annak az ex-lex állapotnak, amely karnyújtásnyi közelségbe sodorta az anyagi és társadalom-erkölcsi csődhelyzetet Izraelben.
Fellélegeztem, s gondolom, párthovatartozástól függetlenül sok millió társammal egyetemben tudomásul vettem a választás eredményét. A még kulturált amerikai voksolások példája befolyásolta érzelmeimet, ahol az elnökválasztások veszteseinek első dolga volt gratulálni a győztesnek s híveit arra ösztönözni, hogy tevőlegesen álljanak ki az Államok új vezetője mellett. Az összehasonlítás kézenfekvő: az USA több mint félszáz államában megszámlálhatatlanul sokféle és fajta ember alkotja az amerikai társadalmat. És Izraelben? Sokkal kevéssé megosztott a mi világunk? Az olvasó (és persze a szerkesztő) engedelmével most nem mennék bele hol több ami elválaszt vagy mélyebb az árok, amelynek betemetését minden választáson minden induló megígéri, s aztán minden marad a régiben. Én, mint örök optimista azt reméltem, hogy na most aztán, amikor már mindenki belefáradt a soha véget érni nem akaró fenekedésbe, most aztán..!
Nem mondom, hogy a neheze csak ez után következett. De nem múlik el hét hogy ne hőkölnék meg egy sunyi, a koalíció felrobbantását lebegtető követelés hallatán innen is, onnan is – engedelmükkel nem kezdenék tételes felsorolásba, hiszen mindannyian egy hazában élünk, és szemünk előtt történnek meg a kényszerű parolák, a cserélnek bankszámlát a kierőszakolt többletpénzek. Ilyenkor óhatatlanul felvetődik a kérdés: jól választottunk, felelős államférfiak kezébe adtuk a marsallbotot? Akik országlásuk minden percében, minden szavukkal és tettükkel okosan és felelősséggel dolgoznak mindannyiunk javán ebben a minden tekintetben vérzivataros időszakban.
A kérdés, folyamatos-e a fény az alagútban? Hogy nyugvópontra jutnak-e a késhegyig menő torzsalkodások, a mindenben hibát, mi több, nyíltan hazaárulást hirdető vádaskodások, s hogy a közös nevező elfogadására törekvés esik végre nagyobb súllyal a latba. Máig éltet az alijánk első napjaiban orrom alá dörgölt figyelmeztetés, amikor új otthonunk ellentmondásait kértem számon barátaink egyikén.
Meglátod – mondta –, ha bajban vagyunk, Izrael népe egy és oszthatatlan.
Nos a minap, mintha ennek jelével találkoztam volna. Történt pedig, hogy Yair Lapid a minap Moszkvába utazott Lavrov kollégájával megvitatni a két ország közötti meglehetősen barátságtalanra feszült viszonyt. Hogy Oroszország fontos-e számunkra, s hogy mennyire, erről megoszlanak Izraelben a vélemények. Mint egy, a botcsinálta politikusok közül magam úgy vélem, hogy amióta Amerika mindenütt csökkenteni törekszik jelenlétét a világban, ezer és egy okunk van a kapcsolataink kiegyensúlyozására. Hogy a két magas rangú tisztségviselő mennyi mindenben nem értett egyet, hosszú lenne most felsorolni. Volt azonban Lapid mondandójának egy passzusa, amit maradandónak gondolok hosszú-hosszú időkre előre. Engedelmükkel idézem, ha esetleg valakinek elkerülte volna a figyelmét:
„Izrael elismeri és emlékezik a Szovjetunió szerepére a náci Németország legyőzésében, valamint a Vörös Hadsereg szerepére a megsemmisítő táborok és gettók felszabadításában, beleértve a budapesti gettót, apám gettóját” – mondta Lapid.
„Hetvenhat évvel ezelőtt édesapám gyerek volt a budapesti gettóban. Halálra ítélték. Aztán egy napon hallotta, hogy az emberek olyan nyelven beszélnek, amelyet nem ért. Nagyanyám, aki vele volt, hirtelen felemelte a fejét, és azt mondta: ‘Ez orosz. Megérkeztek. Meg vagyunk mentve.'”
„A Vörös Hadsereg megmentette a világot a zsarnokságtól és a rasszizmustól. Egy 13 éves fiút is megmentettek a gettóban. Három évvel később Oroszország népe támogatta Izrael Állam létrehozását. Tartozunk Önöknek. Mi jó memóriájú nép vagyunk.”
Most hosszan és terjengősen elemezhetném ennek a pár mondatnak a bel- és külpolitikai súlyát, de mi, akik ide születtünk vagy ezt a hazát választottuk pontosan értjük, miről beszélt a jeruzsálemi külügyér, s hogy mire adott mintát és példát Izrael minden rendű és rangú polgárának és politikusának.
Hogy lehet és tudni kell felülemelkedni.
Újságíró
