Aligha vagyok egyedül, akinek már féltávon tele lett a hócipője politikai bársonyszékért folytatott, több mint két évig húzódó adok-kapok-kal. Megéltünk egyet s mást, s a politikai hovatartozástól függetlenül lett véleményünk a sajátjainkról, s az ellen oldal nagyjairól egyaránt. Nem egyszer kerülgetett a hányinger a kuncsorgás, a pálfordulás, a nyilvánvalóan hazug és megalapozatlan ígérgetés, a röhej határát súroló teljesíthetetlen vállalások hallatán, a szemérmetlen zsarolások láttán. Gondoltuk-e valaha, hogy a hatalom váltása/megszerzése (a nem kívánt rész minden különösebb következmények nélkül törölhető ma már) mélyre sodorhatja a politikai kultúrát.
Aztán mégiscsak sikerült dűlőre vinni a huzavonát. Lám, ezzel a mondattal el is árultam defetista mivoltomat, mert nincs bátorságom lekopogni, hogy győzött a jobbik. Lelki szemeim előtt ugyanis látom, mit kaphatnék a fejemre jobbnak nevezni az egy vékonyka paraszthajszállal győzelmet arató koalíciót, amikor…! Amikor mindegyik résztvevő folytatásos regényeket tudna mesélni, hogy a másiknak milyen mennyiségű vaj olvadt a füle mögött. De hogy mégse burkolóddzam a neutralitás ködébe – nem hiszek abban, hogy létezik olyasféle semlegesség, amelyik egy körömfeketényit se preferálna a túloldal eszmeiségéből, ne fogadna el jottányit a másik törekvéséből. Hogy ne szaporítsam a szót, én személyes győzelmemként éltem meg, hogy vége lett annak az ex-lex állapotnak, amely karnyújtásnyi közelségbe sodorta az anyagi és társadalom-erkölcsi csődhelyzetet Izraelben.
Fellélegeztem, s gondolom, párthovatartozástól függetlenül sok millió társammal egyetemben tudomásul vettem a választás eredményét. A még kulturált amerikai voksolások példája befolyásolta érzelmeimet, ahol az elnökválasztások veszteseinek első dolga volt gratulálni a győztesnek s híveit arra ösztönözni, hogy tevőlegesen álljanak ki az Államok új vezetője mellett. Az összehasonlítás kézenfekvő: az USA több mint félszáz államában megszámlálhatatlanul sokféle és fajta ember alkotja az amerikai társadalmat. És Izraelben? Sokkal kevéssé megosztott a mi világunk? Az olvasó (és persze a szerkesztő) engedelmével most nem mennék bele hol több ami elválaszt vagy mélyebb az árok, amelynek betemetését minden választáson minden induló megígéri, s aztán minden marad a régiben. Én, mint örök optimista azt reméltem, hogy na most aztán, amikor már mindenki belefáradt a soha véget érni nem akaró fenekedésbe, most aztán..!
Nem mondom, hogy a neheze csak ez után következett. De nem múlik el hét hogy ne hőkölnék meg egy sunyi, a koalíció felrobbantását lebegtető követelés hallatán innen is, onnan is – engedelmükkel nem kezdenék tételes felsorolásba, hiszen mindannyian egy hazában élünk, és szemünk előtt történnek meg a kényszerű parolák, a cserélnek bankszámlát a kierőszakolt többletpénzek. Ilyenkor óhatatlanul felvetődik a kérdés: jól választottunk, felelős államférfiak kezébe adtuk a marsallbotot? Akik országlásuk minden percében, minden szavukkal és tettükkel okosan és felelősséggel dolgoznak mindannyiunk javán ebben a minden tekintetben vérzivataros időszakban.
A kérdés, folyamatos-e a fény az alagútban? Hogy nyugvópontra jutnak-e a késhegyig menő torzsalkodások, a mindenben hibát, mi több, nyíltan hazaárulást hirdető vádaskodások, s hogy a közös nevező elfogadására törekvés esik végre nagyobb súllyal a latba. Máig éltet az alijánk első napjaiban orrom alá dörgölt figyelmeztetés, amikor új otthonunk ellentmondásait kértem számon barátaink egyikén.
Meglátod – mondta –, ha bajban vagyunk, Izrael népe egy és oszthatatlan.
Nos a minap, mintha ennek jelével találkoztam volna. Történt pedig, hogy Yair Lapid a minap Moszkvába utazott Lavrov kollégájával megvitatni a két ország közötti meglehetősen barátságtalanra feszült viszonyt. Hogy Oroszország fontos-e számunkra, s hogy mennyire, erről megoszlanak Izraelben a vélemények. Mint egy, a botcsinálta politikusok közül magam úgy vélem, hogy amióta Amerika mindenütt csökkenteni törekszik jelenlétét a világban, ezer és egy okunk van a kapcsolataink kiegyensúlyozására. Hogy a két magas rangú tisztségviselő mennyi mindenben nem értett egyet, hosszú lenne most felsorolni. Volt azonban Lapid mondandójának egy passzusa, amit maradandónak gondolok hosszú-hosszú időkre előre. Engedelmükkel idézem, ha esetleg valakinek elkerülte volna a figyelmét:
“Izrael elismeri és emlékezik a Szovjetunió szerepére a náci Németország legyőzésében, valamint a Vörös Hadsereg szerepére a megsemmisítő táborok és gettók felszabadításában, beleértve a budapesti gettót, apám gettóját” – mondta Lapid.
“Hetvenhat évvel ezelőtt édesapám gyerek volt a budapesti gettóban. Halálra ítélték. Aztán egy napon hallotta, hogy az emberek olyan nyelven beszélnek, amelyet nem ért. Nagyanyám, aki vele volt, hirtelen felemelte a fejét, és azt mondta: ‘Ez orosz. Megérkeztek. Meg vagyunk mentve.'”
“A Vörös Hadsereg megmentette a világot a zsarnokságtól és a rasszizmustól. Egy 13 éves fiút is megmentettek a gettóban. Három évvel később Oroszország népe támogatta Izrael Állam létrehozását. Tartozunk Önöknek. Mi jó memóriájú nép vagyunk.”
Most hosszan és terjengősen elemezhetném ennek a pár mondatnak a bel- és külpolitikai súlyát, de mi, akik ide születtünk vagy ezt a hazát választottuk pontosan értjük, miről beszélt a jeruzsálemi külügyér, s hogy mire adott mintát és példát Izrael minden rendű és rangú polgárának és politikusának.
Hogy lehet és tudni kell felülemelkedni.
Újságíró
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
