Hangműhely a Jeruzsálemi Zenei Központban.
Nem egyszerűen énekesnő, és ez az előadása az új év első napján egyáltalán nem volt koncert.
Ismerem a videóit, a megjelent és a rádióban gyakran játszott dalait. Hallottam már őt élőben, és hallottam a hangműhelyekről, melyeket Victoria Hanna vezetett szerte a világon, zenei fesztiválokon, egyetemek, tudományos kongresszusok előadóiban, vallásos és világi közösségekben. Olvastam, amit írtak róla: „a hangok misztikus teremtő ereje”, “kitérő, de a hagyomány folytatója”, „ősi erő egy új világ zenei köntösében”, „kabbalista rap”…
De most először itt, a Jeruzsálemi Zenei Központ kistermében, az év első napján voltam magam is része a tanításnak. Hívjuk inkább a titkok felé tett első lépéseknek:
„Egy nagy titokban élünk, és fogalmunk sincs arról, hogy mi micsoda. Azt hisszük, ha kimondunk egy mondatot, ott a hang világa véget ér. De én kíváncsi vagyok, és azt hiszem, hogy a szavak, a hangok csak kapuk, amiken keresztül belépünk egy misztikus világba” – mondta az előadás végén, összefoglalva, amit addig hallottunk.
Victoria Hanna ultraortodox családban született, apja egyiptomi szefárd rabbi volt, anyja iráni származású. Valódi családnevét, korát titkolja, ahogy minden szálat, amely a családjához vezet. Három gyermek édesanyja, ennyit árul el az interjúkban, ha a magánéletéről kérdezik.
Gyermekkoráról szívesen beszél, hisz mostani munkája (művészete? küldetése? kutatása?) ott, Jeruzsálem szefárd-ortodox negyedében gyökerezik. A legszigorúbb vallási iskolákban tanult, és egy szent könyvekkel zsúfolásig telt házban nőtt fel. Súlyos beszédhibája volt, dadogott, rossz tartású, suta mozgású lány volt, nagy, kilógó kapafogakkal. Visszahúzódva inkább a könyveket bújta, verseket írt, és egy elképzelt színpadon játszott. Szorongva élt a vallási tilalmak között, álmodni sem mert arról, hogy kitörjön a korlátai közül.
Egyedül állt a tükör előtt, és magának énekelt.
Született beszédhibája vitte arra, hogy a hang és a kiejtés határait vizsgálja. A gyerektársak gúnyolódása olyan elviselhetetlen volt, hogy elkeseredésében Istenhez fordult. Tudta, hogy csak ő tud segíteni. Felállt egy magas kőre, és elküldte a hangját az égnek.
A dadogás – kemény munkával – elmúlt. Apja a halálos ágyán feküdt, a Könyvvel a mellén, szent igéket mormolva, mikor először hallotta énekelni a lányát.
Victoria elhagyta az ortodox közösséget, és elvégezte a Nissan Nativ Színészstúdiót.
A dadogó, versíró, könyvmoly kislány színpadra állt, és azóta a hangok varázslatos világát kutatja előadóként is.
Huszonkét betű – így kezdte az előadást. A hangok fizikai előidézése, ahogy keletkeznek a testben, a torokban, a szájban, megteremtik a szó értelmét is. „Szod!” (titok) – sziszegi hossssszú ssssz-szel, csendre intő gesztusa zárja az ajkait. És már skandálja is dalát, a 22 betűt, amit etno-hip-hop verzióban játszanak a rádiók és a videomegosztók.
„Huszonkét betű az alapja
Ebből vési, faragja
Az áramló levegő
Fomálja az öt hely
A torok garatja
A nyelv a szájüregben
A száj padlása
A fogak rácsa
A kinyíló ajka-„
Egy koncerten vagyunk, most vesszük csak észre. Gershon Waiserfirer, az egyszemélyes zenekar, kíséretet varázsol Victoria Hanna mögé.
A refrén összefoglalja a tanítást:
„A huszonkét hang
a Káoszból teremtett rendet
Hatalmas köveket hasított a levegőből
Amit nem sikerült elképzelned.”
A kimondott, énekelt szavak erejéről mesél, és gyakran hivatkozik a kabbalista könyvre, a Szefer Jecirára, mely szerint ezek a szavak Ábrahám ősatyánk szájából hangzottak el. A világot is szavak teremtették.
Az Alef Beth dal volt, ami a világhírig repítette. Bobby McFerrin és a Balkan Beat Box is készített vele közös felvételt, most pedig éppen az Orayta című, ősi arámi nyelvű dalának a Shantel-féle remixe hasít az etnozene sikerlistáin.
A dal úgy született, hogy a New York-i metrón imakönyve egy hozsannánál nyílt ki: Ember és állat / hús, szellem és lélek” (héberül: adam vebehema / baszar, ruah venesama). Ez a Szukot hetedik napján, Hosana Raba-kor mondott Hozsánna (Szabadíts meg) imádság első része. Az a különleges ebben az imában, hogy az egymás követő mondatok kezdőbetűi a héber ábécé, az alef-bet sorrendjében következnek. A szöveg zeneisége elvarázsolta, és mindjárt meg is zenésítette.
Izraelben olyan ismert ez a dal, hogy volt ismerősöm, aki állította, hogy ez népdal. Most sem marad ki a műsorból, együtt énekeljük vele a refrént: Hozsánna.
Furcsa performance ez: nem koncert, de nem unalmas tudományos előadás, és nem is szenteskedő hókusz-pókusz, nem showműsor – inkább személyes tanítás.
Ez persze csak annyi, ami egy ünnepeste dióhéjában elfér. A mester és tanítvány viszonyhoz kell a többnapos közös, elmélyült munka, ahogy a workshopjain szokott lenni, szerte a világon.
“Minden, ami kint van, megismétlődik benned. A szájüreg alja párhuzamos a padlóval, amin dobogok. A szájpdlás a plafonnal. Az orcáid a falakkal. Van a számban egy szoba.”
„A gyerekek szeretik ezt, mert jobban megértik, hova kell tenni a hangokat.” (Ő csak tudja! Küzdött ezzel eleget gyerekkorában.) „Benn vagyunk egy nagy szájban, ebben a teremben.” (Elsétál a négy sarokba.) Zengetjük vele az á-t, és az kint is van meg bent is.
Aztán a közeledő Jom Kipur imáinál találjuk magunkat.
„A beszéd bentről jön kifelé. Az ima pedig, amikor a szöveg költözik beléd. Ott van veled szemben a szöveg, és te helyet készítesz neki magadban. A hangoknak mélysége van, és ugyanez a mélység az, ahová az imák beköltöznek. Folyton beszélünk, fontosak vagyunk. De ha imádkozol, félreteszed magadat, és egy olyan világba kerülsz, amit nem ismersz, és hagyod, hogy ez a megnyíljon neked. Nekünk.”
Szól egy alaphang. Gershon hangszerén.
Maim haim zormim meLebanon (Az élet vize folyik Libanonból) – énekli Victoria.
„Egyszerű dal, egyszerű mondat, de ebben is ott a két párhuzamos világ. A Jordán folyó lefolyik fentről, a Hermon hegyről, de a víznek épp úgy, mint az életnek, nincs eleje-vége. Fentről jön (az égre mutat), áramlik keresztül rajtunk.”
Aztán az ezer éve élt költő, Ibn Gabirol verse kerül elő. Megkaptuk legépelve, de így se könnyű. Az ezeréves héber szövegben még ismerős szavak sincsenek.
„Nem baj, ha nem értitek!”
Skandálja velünk a verset. „Van a szavaknak jelentése, és van a fizikai érzet, ahogy kimondjuk. Nem vagyunk robotok. Van a fizikai hang és zenei hang. Párhuzamos világok! Figyeljetek a zenére, a hangok koreográfiájára!”
Széles gesztusokkal segít. Az egyszemélyes zenekar keleti tánczenét húz a szöveg alá, ősit és modernet.
Most megint koncert van. Én meg valami összegző gondolaton töröm a fejem.
Kicsit szégyellem magam, hogy a spiritualitást az értelem a babonák közé száműzné. Persze értem, egyszerűbb, ha minden fizikai képletekbe van szedve, mint titkokat kutatni ősi könyvekben, vagy a szájunkon kiáramló levegő útjain. Sajnálom, hogy ennyire ritka madár az olyan mester, mint Victoria Hanna, aki a vallás bástyáin kívül is, magányos, konok munkával képviselni meri a szellem erejét. Kutat, mesél, tanít, és főleg énekel.
(A cikk megírásában segítségemre volt Frankpeti korábbi írása és Silló Ágnes.)
Fotók: Silló Sándor / Izraelinfo
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
