Ez a könyv már volt egyszer a kezemben. Shakespeare: Szonettek Fux Pál rajzaival. Egy kolozsvári antikváriumban, Mátyás szülőháza mögött. A szerző is kolozsvári volt, mielőtt Izraelbe alijázott. Nem William, a másik. Sokáig lapozgattam, de ott maradt…

Aztán – tizenöt évvel később – az itt következő cikket hozta a villanyposta, a feladó Markovits Mária, az Izraeli Szemle szerkesztője volt.

„Az alábbi rendhagyó írás Fux Pál jeruzsálemi festőművészről szól, és Tabák László Üzenet a palackban című kötetében jelent meg 1996-ban. A szavakban ott ragyog a riporter szerző lelke, humora, művészi alázata, miközben a legnagyobb csodálattal beszél az ideig-óráig Shakespeare-ré lényegült házigazdáról.”


Látogatás Shakespeare-nél

Fux Pál jeruzsálemi festőművész Erdélyben díszlet- és bábtervezőként is jó nevet szerzett magának, s így nem csoda, hogy különlegesen jó érzéke van a drámai hatások előkészítéséhez. Amikor gyanútlanul beléptem a műtermébe, tekintetem a falon vagy a festőállványon kereste az ígért meglepetést, a képet, amelyre a félmondatos meghívásból következtethettem.

- Hirdetés -

Az állvány azonban üres volt.

Fux zsebre tett kézzel, teljes hosszában állt az üres állvány mellett, hamiskásan mosolygott a bajusza alatt, s egy szót sem szólt. Csak a szeme villant a padló felé, és ekkor elállt a lélegzetem: miniatűr festmények feküdtek a mozaikon. Nem öt, nem tíz, hanem százötvennégy. Másfél száz kör alakú műalkotás, Shakespeare valamennyi szonettjének képszerű megjelenítése.

Ahogy a megpendített húr hangjára felötlik emlékezetünkben az egész dallam, az első pillantásra életre keltek a memória rejtett zugaiban a kecses ívben szárnyaló sorok, mint a ködös angol tengerpart felett lebegő, négyszáz esztendő idő-légterén átsikló fehér sirályok:

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; […]

(Szabó Lőrinc fordítása)

Időbe telik, amíg az ember felocsúdik az irodalom és a képzőművészet e színpompás nászán átélt révületből, amíg elszáll a bódulat, amit a kapkodva felismert ötletek sokasága okoz. Az italokat nem szabad keverni: naponta más évjáratot, más fajtát kell megkóstolni, hogy az ember felismerhesse a borpince teljes értékét. Itt százötvennégy üvegből kellene slukkolni (ha meg tudjuk állni egyetlen korttyal).

Fux Pál Shakespeare-miniatűrjei – talán inkább, mint bármilyen képzőművészeti alkotás – könyvbe kívánkoznak, mint maguk a szonettek. Megismerni az eredeti festményeket: egyszeri nagy élmény. De felfedezni őket, rátalálni, rácsodálkozni a részletekre, éveken át újra rálapozni éppen arra, amely leginkább megfelel hangulatunknak, a pillanat lelki szükségletének: ez csak egy albummal oldható meg.

A világ bármely igényes kiadója sokat nyerhetne vele, s nemcsak pénzben, de tekintélyben is.

Enélkül még elemezni is nehéz ezt a rendkívüli művészi teljesítményt, amely legalább két nagy probléma elé állította Fux Pált.

Az egyik: a szonettek kizárólag érzelmeket fejeznek ki, esetleg gondolatokat, de képszerű megjelenítésre kívánkozó cselekményt soha. A szonett különben is szigorúan meghatározott, zárt forma, s csodálatos egyensúlyával a nagy költők kezében ékszer. De éppen formai csiszoltságával a mondanivaló teljes hiányát is leplezheti. Théophile Gautier mondta, hogy „a szonett olyan, mint a macska, mindig talpra esik”. Akkor is költeménynek hat, ha semmi sincs benne. Ami persze nem vonatkozik Shakespeare szonettjeire. Az „avoni hattyú” költeményei érzelmileg, gondolatilag gazdagok, de cselekmény nincs bennük. Nem látszik rajtuk, hogy III. Richárd, Lear király, Lady Macbeth, Hamlet, Othello harccal, gyilkossággal, cselszövéssel megpecsételt sorsát ugyanaz a félisten, Shakespeare irányította, aki a légies szonettek szerzője.

Az irodalomtörténészek számára éppen az okoz fejtörést, hogy a szonettek az említett nagy tragédiák alkotásának korszaka (1601–1608) után jelentek meg 1609-ben, Shakespeare úgynevezett „sötét korában”. Egyelőre titok, hogy mi lehetett az a megrázó esemény, amely kiváltotta benne a tragikus hatást, a fordulatot az alkotói munkájában.

A szonettek egy része egy bizonyos Dark Ladyről szól. Egy fekete hajú, sötét bőrű hölgyről, aki a szerelem minden gyötrelmével és megaláztatásával megismerteti a költőt. Számos szonett címzettje pedig Shakespeare egyik előkelő, fiatal és szép barátja, akit a költő istenít. Az egyik szonettből arra lehet következtetni, hogy a Sötét Hölgy elcsábította az imádott, tiszta lelkű barátot.

A kutatók egy része egyszerűen kétségbe vonja a Shakespeare-szonettek valóságalapját. A 17. század költői nem feltétlenül azért írtak, hogy „élményeiket kidalolják”, amint Szerb Antal mondja, hanem költői tárgyakat énekeltek meg, amelyeket szigorú hagyományok írtak elő és konvenciók szabályoztak. A szonettnek is meghatározott témája volt: a reménytelen szerelem. Nem tudhatjuk, hogy Shakespeare személyes élményeiről beszél, vagy pedig szonettekben dolgoz fel egy képzelt szerelmi tragédiát, Rómeó és Júlia egy másik változatát.

Csakhogy a népszerű színdarab minden jelenete eseményt mutat be, amelyet könnyű lefordítani a képzőművészet nyelvére, a szonett viszont sóhajok gyönyörűen variált sorozata csupán.

Fux Pál tehetségének egyik ritka sajátossága az érzelmi-gondolati hatások vizuális megjelenítése. (Meggyőződésem, hogy ha megrendelnénk tőle egy húsz képből álló sorozatot a relativitáselméletről, határidőre szállítaná). Tanúságot tett erről a képességéről a százötven zsoltár alapján alkotott miniatűrjeivel, amelyeket egy amerikai műgyűjtő, mint élete egyik legjelentősebb felfedezését, első látásra, alku nélkül megvásárolt, és eltűnt velük az Óperenciás tengeren túlra. Pedig jeruzsálemi múzeumban vagy közgyűjteményben lett volna a helyük.

A másik nagy probléma, amelyet a szonettek megfestése felvetett: a művésznek bele kellett élnie magát egy számunkra nemcsak időben, de életszemléletben is távoli korba, és visszaadni annak sajátos hangulatát, a mai ízlésünknek megfelelő formában.

A gondolati és magatartásbeli vad eltérésekről beszélni nem szóvirág csupán. Az első angol szonettköltők egyike, Henry Howard, Surrey grófja (1517–1547) hadseregeket vezetett, teljes országrészeket rabolt ki, összeesküvéseket szőtt, négyszer ült börtönben, és végül lefejezték. Szabadidejében azonban verseket írt a szerelemről, a hűségről, a barátságról, a virágokról. Igazi költő volt…

Fux Pál feladata azért bizonyulhatott megoldhatónak, mert az alapvető emberi érzelmek – szerelem, féltékenység, lelki bánat – örök érvényűek, csak érzékeltetésük művészi formája változott. Ezért a százötvennégy szonett akár ürügy is lehetne egy mai alkotó vívódásainak vonalakban és számokban történő ábrázolására.

Fux Pál új munkája izgalmas időutazás eredménye. Az ő fantáziájával megáldott ember számára igazán semmiség visszautazni négyszáz évet, elüldögélni a Globe Színház előtti padon, megjelenni Shakespeare barátja, Lord Southampton fogadásán, s emlékezetébe vésni a Sötét Hölgy arcvonásait. Aztán – bonyolult lelkületükkel együtt – befesteni ebbe a díszletbe, ezekben a kosztümökben, nagyváradi és jeruzsálemi ismerőseit.

És önmagát.

(Illusztrációk csak az 1999-ben és 2009-ben megjelent kiadásokban szerepelnek. Noran Kiadó.)


Tabák Lászlóról

A középiskolát Kolozsváron végezte, 1944-ben azonban a zsidótörvények hatályba lépésekor kizárták az iskolából, és az év nyarán családjával együtt deportálták. Hazatérve előbb villanyszerelőként dolgozott, majd a kolozsvári Műszaki Főiskolán szerzett mérnöki oklevelet. A műszaki pálya helyett azonban újságíró lett: a kolozsvári Igazság belső munkatársa (1954–1958); ezt követően ügyelő az Állami Magyar Színháznál. 1970–1976 között, Izraelbe való kitelepedéséig A Hét külpolitikai rovatvezető szerkesztője Bukarestben. 1976 után a Tel-Avivban megjelenő Új Élet szerkesztője, 1990-től szerkesztőbizottsági tagja, 1994–1996 között főszerkesztője; 1982-től az izraeli Idegen Nyelvű Írók Szövetsége magyar tagozatának elnöke.

Novellákat, irodalmi riportokat 1954-től közölt az Utunkban. Lírai hangvételű elbeszélésekben, humoros írásokban és szatírákban eleveníti meg a romániai, majd az izraeli életet.

Kötetei:
Tajvan (Bukarest, 1958)
Vészcsengő (humoros írások, Panek Zoltán előszavával. Bukarest, Forrás, 1969)
Jelentés (Tel-Aviv, 1980)
Lemondtam a világfelelősségről (Tel-Aviv, 1981)
Társasutazás az időben (társszerző Rössel Mordekhaj, elbeszélések, karcolatok, esszék, Bne Brak, 1985)
Üzenet a palackban (szatírák, Tel-Aviv, 1996)
A Meztelen Igazság (Tel-Aviv, 1996)

Társszerkesztője a Sălaj-Szilágy megye zsidóságának emlékkönyve (Bne Brak, 1989), munkatársa A szétszórtság arénája (Stockholm–Budapest, 2002) című köteteknek.


Az írás megjelent az Izrael70magyar című könyvünkben. Megvásárolható >>

- Hirdetés -