Idén sem ő kapta az irodalmi Nobel-díjat, de nem bánom.
Mert a KÁN izraeli közszolgálati tévéadó csodásan nívós dokumentumfilmjeinek legutóbbi darabja kárpótol. 50 perc, csak róla: Grossman. Pont. Ez a címe.
Valójában egy másik lehetne az őt leginkább jellemző szó: Író.
Amihez Grossman hozzáér, abból Írás lesz, valójában ezt a dokumentumfilmet is ő „írja”: gyerekkori élményeit, amiből megtudhatjuk, hogy ez a mindent átható melankólia nem csak veleszületett tulajdonság, hanem egy mély intelligencia velejárója, amely már kiskölyökként is jellemezte. A halál felismerése, a mesélés képessége, a beleélés és a szavak ereje, az az adottság, hogy egyszerre képes megélni és egyben kívülről is látni az életet ez az egyszerű jeruzsálemi családba született fiú, férfi.
Grossman kisiskolás korától a Kol Israel csatorna bemondója, újságírója és rádiójáték-szereplője volt, egészen addig, amíg Izrael nemzeti rádióállomása meg nem szabadult tőle. Kirúgják, mert palesztin menekülttáborokban tett több hónapos, személyes látogatásai és beszélgetései óta csak megszállásnak képes nevezni a megszállást. Ettől kezdve már csak Író.
Elmondása szerint naponta, intenzíven, szinte beteges, lázas állapotban írja regényeit, miközben teljes erejével azon van, hogy minden szereplőjével – még a Futni valakivel kutyafigurájával is – teljesen azonosuljon. Csendes, visszafogott hangja és szinte sírós szeme mögött sziklaszilárd, etikus emberiesség, valami mély, belső hit és nyugalom van.
Nem valamiféle vallásos hit ez, hanem az a meggyőződése, hogy „…az igazságosság, az erkölcs nem lehet egyfajta konszenzus, társadalmi megegyezés eredménye, hanem ez egy hormon, amit az ember agya termel ki, amikor valamiféle igazságtalanságnak lesz a tanúja…”
A film elvileg végigköveti életét, mégis leginkább a könyveivel és személyes fotóival teli, kőből épült, üvegház-tetejű olvasósarkos jeruzsálemi dolgozószobájában játszódik. Egy-egy bevágás megmutatja, mi a fontos Grossman életében: az elvesztett európai zsidóság emlékezete, a palesztin menekülttábor nyomora, könyvei idegennyelvű fordítóival tartott kapcsolata, a családi együttlétek képei – ezek szinte mindegyikén jegyzetel egy kis fehér füzetbe –, az Izrael-díj (Netanjahu alatt kapta!), a nemzetközi Booker-díj.
A kétezres évek elején Grossman újabb regénybe kezd. Nagyfia, Yonatan katonái szolgálatát próbálja így, írással „végigkísérni”. Egy anyáról, aki katona fia miatti aggodalmában elmenekül otthonról, és keresztül-kasul járja Izraelt, csak hogy ne legyen otthon, amikor a katonai hírvivők majd esetleg egyetlen fia halálhírét hozzák el, ezzel a mágiával talán sikerül azt elkerülni…
De ő maga nem tudta elkerülni egy szinte mindig hadban álló országban ezt az embertelen hírt. A 2006-os libanoni háború kezdetén a baloldali, pacifista Grossman hiába igyekszik más, neves írókkal, közéleti személyiségekkel együtt kérni, kikönyörögni az izraeli kormánytól, hogy ne menjen bele a háborúba, hanem próbáljon előbb tárgyalásos megoldást találni a konfliktusra. Szinte az erre a célra összehívott sajtótájékoztatóval egy időben – még regénye megjelenése előtt – elesik egy csatában legkisebb fia, Uri.
Szörnyű tragédiája lehetővé teszi, hogy Grossman még tökéletesebb Író lehessen:
„Mióta a fiam, Uri életét vesztette, rájöttem valamire az írással kapcsolatban: lehetséges egyidőben átélni azt, hogy mi van a halál áthatolhatatlan fala mögötti legtávolabbi ponton, érezni, milyen az, ha az ember már nem létezik. És ugyanakkor az élet teljességét is átérezni – és ez az írás lényege. Ezt keresem, amikor írok. Megtalálni azt a pontot, ahol egyidőben mindkettőt megérinthetem.”
Sem Grossmant, sem a filmben szinte először megszólaló feleségét nem láthattuk eddig sűrűn szerepelni a médiában, Grossman akkor is minimális, visszafogottan kimért és privát életét kitakaró interjúalany volt. Adi Arbel dokumentumfilmje sem tár elénk valójában túl sok újdonságot az író magánéletéről, politikai hitvallásáról – a rendezőnő szerint ebbe a filmbe is nagyon nehezen egyezett bele. Most mégis hálásak lehetünk, hogy ez a könnyfakasztó, érzékenyen és ízlésesen elkészített film elkészülhetett erről a nagyszerű emberről, akivel ennyit játszott az Élet, de közben magadta neki az írás, a művészi alkotás képességét.
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
