Akinek van szerencséje és hozzájut a Benedek Pálról – az Új Kelet mindössze hatvanhét évet élt főszerkesztőjéről – szóló, máskülönben szégyenteljesen alacsony példányszámban megjelent emlékkönyvhöz, az Izraelben élő és magyar nyelven alkotók legjobbjaival parolázhat.
Dan Ofry visszaemlékezése például a lap legendás alapítóit, a klasszikus értelemben vett nagy bölényeket idézi, Marton Ernőt, Schőn Dezsőt, Efraim Kishont, Lampel Tomit, s ebbe a csapatba nyert felvételt nem sokkal Izraelbe érkezése után Benedek. Utóbb mindenki más is végtelen szeretettel idézi fel hajdani kollégájuk és barátjuk portréját, a nagy mesemondót, akinek nyelvi fordulatait megjelenése után nem sokkal már a civil életben is használták, s akinek kedvessége és udvariassága mindenkit levett a lábáról. Az elárvult gyerektől a börtönviselt szabadulón át a miniszterig mindenkinek megadta a tiszteletet, és elvárta maga is a sajtó megkülönböztetett megbecsülését. Egy volt a szakmájával, akár mikrofonnal, akár tollal a kezében.
Különös egyéniség volt. Mondják, pályafutása kezdetén, mint oly sok más kollégája, Benedek is pénzszűkében volt. Barátainak egyike rá is pirított, miért vállalja ingyen a Kol Izraelben elhangzó megszólalásait. „Minthogy még vissza nem utazhatok az ismert okok miatt (értsd: disszidált) – felelte –, így tartom a kapcsolatot édesanyámmal. Ha nem is lát, de legalább a hangomat hallja.”
Benedek Pál 1957-ben érkezett Izraelbe, s nagyjában-egészében ugyanazt a pályát futotta be, mint csaknem mindenki más. Kezdte legalul, mígnem megtalálta igazi helyét az Új Keletnél. Lépésről lépésre haladt felfelé az elismerés grádicsán, olvasták, hallgatták a Kol Izrael hullámsávjain, szerették mindig szellemes, s egyben igényes előadásait, s a szakma elismerése sem maradt el: Nordau-díjjal tüntették ki. Közkeletű bölcsesség, amely szerint csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. „Amíg csak létezik egyetlen magyar zsidó ebben az országban, Paliról mindig beszélni fognak” – idézem Dan Ofry sorait, s mindannyian, akik emlékező írásaikat ajánlották a kötetbe, hasonlóképpen méltatták az író-újságírót. Kádár Elza vallja mesteréről és atyai jó-barátjáról: „Nem az a fontos, hogy ki a zsidó, hanem hogy ki az ember” – s ebben is példát mutatott, talán ezért is szerették, tisztelték. Egyesítő, nem megosztó személyiség volt, nem ásta az árkokat, kerülte a konfrontációt, s mindig a megegyezésre, a kiegyezésre törekedett.
Szokás, mi több mára már gyakorlat, hogy még a tollforgató szakma is megkísérli szétszálazni egy-egy alkotó hovatartozását: író-e vagy újságíró? Az igazán nagyoknál ez a megkülönböztetés eleve hamvába holt, nem fog sikerülni. Mert például Ady, Mikszáth vagy a Karinthyak! – a lap aljáig sorolhatnám, akkor sem érnék a végére –, nos Benedek Pál beillik a sorba. Megszámlálhatatlanul sok krokit, tárcát, riportot, politikai elemzést, zene- és színi kritikát, jegyzetet, kulturális értékelést adott közre a lapban, s méltán volt a legnépszerűbb szerzők egyike. Neve márka volt és fogalom, s ami összekötötte írásait: a valóság teljes és hiánytalan ismerete. Nincs rá példa, hogy akárkit is érdemtelenül pellengérre állított volna, de tudott azonosulni a nehéz helyzetbe sodródottakkal, a hátrányos helyzetűekkel. Különös hangulatot ébresztenek bírósági tudósításai, amelyekből nem egyszer kiköszön a történtek veszteseivel való együttérzés is.
Különös érzéke volt az egyedi tapasztalások egyetemessé nemesítéséhez, az olyan pár soros szösszenetekhez, amelyben úgy fogalmaz véleményt, hogy inkább csak sejteti álláspontját, és az olvasóját ösztönzi állásfoglalásra. Hadd citáljak ide egy pár soros példát. Benedek Pál írásának címe: A sólet.
Molnár Ferenc a barátaival Stern bácsi kóser éttermében ebédelt. Sóletet ettek. Az író egy külön adag töltött libanyakat is rendelt tormás céklával. Szótlanul, merengve a mama konyhájára gondolt.
Ízlik Ferikém? – kérdezte Kallós János, az író legjobb barátja.
Igen – felelte Molnár –, csak egyet nem értek, ezt a vallást üldözik…
S a mondat végén se kérdő-, se felkiáltó jel nincsen. Benedek Pál az olvasóra bízza, mi több, kényszeríti a véleményalkotásra!
Rengeteg nagyszerű, kifejezetten olvasmányos és szórakoztató írást tartalmaz a kötet – döntően Benedek Pál munkáit –, amelynek második felében az író öccse, Benedek István Gábor idézi fel testvére, s egyben famíliájuk és barátaik emlékét. A családi történetek fejezetcím alatt megjelenő aprócska novellák az örökbecsű Komlósi tóra lélekmelegítő hangulatát idézik, s akarva-akaratlan Izrael históriája, meg a közép-kelet-európai zsidó sors kőbe vésett emlékeztetői és útravalói a bevándorlóknak s a bennszülötteknek egyaránt.
Ennek a világnak volt krónikása több évtizeden át az izraeli magyar nyelvű sajtóban Benedek Pál. Az emlékkönyv költségeit közadakozás fedezte.
A borítóképen – Az Új Kelet egykori szerkesztőségének tagjai: Arad Gideon, Salamon Mihály, a Cionista Szövetség elnöke, Benedek Pál, Barzilay. A páncélszekrény előtt áll Fuchs, Marton Gizella, dr. Horowitz Tivadar (Horóka, a kritikus), Schőn Dezső, Zoltán Dezső, háttal Dan Ofry
Újságíró
