Vesztegzár a Tircá utcában

család

Kedves egybegyűltek, fiúk és lányok, fiatalok és szépkorúak, kedves közösség!
Azért tartottam fontosnak a mai nagygyűlést, mert beláthatatlan ideig egymásra leszünk utalva. Igen, tudom, eddig is közösségként éltünk, de mint tudjuk, nem minden közösség egyforma. Vannak olyanok, akik az úgynevezett békeidőben se látszanak ki a másik fenekéből, egészen más közösségek pedig még háborúk alatt is csak egymást marják.

Mi, mint azt Önök is érezték már az elmúlt években, egy kifejezetten összetartó közösségnek mondhatjuk magunkat, szinte minden téren. Talán csak a politika az, ami éket tud verni közénk, de a koronavírus idején tegyük félre az ilyen butaságokat, hogy ki jobb- vagy baloldali, ki askenáz vagy szefárd, ki vallásos vagy normáli… ööö…, akarom mondani nem hívő, ki eszi a humuszt csalamádéval vagy ki tesz a csirkepörköltre tejfölt! Azt mondom, ezekben a válságos időkben meg kell értenünk, hogy mi a fontos és mi a jelentéktelen. Meg kell értenünk, mi az, ami igazán számít, és mik azok a dolgok, amiket csak a média fúj fel, hogy aztán még tovább nézzük a híreket vagy még tovább dagadjon a hétvégi újság már így is elviselhetetlen vastagsága. 


– Apának mi a baja? – súgta a húgom a kanapén ülve, miközben kidülledt szemmel próbálta visszafogni kitörni készülő röhögését. 


– Fingom sincs… szerintem ez nem a korona! – válaszoltam, és kicsit mégis összekuncogtunk.


– Igen, tessék, valaki szólni szeretne? – kérdezte apu ránk emelve bosszús tekintetét. – Ez itt egy demokratikus közösség, tehát mindenki elmondhatja, amit akar, ha engedélyt adok rá, és marad idő a nagygyűlés végén. Addig ne zavarjanak a beszédemben. 


– Apu, én csak azt szeretném… – kezdett bele a kisebbik húgom, Hanna, hogy mondjon valamit azon a csilingelő és ártatlan hangon, amin csak egy hatéves tud valami egészen ártatlant kérdezni, de csak eddig jutott.


– Nehéz idők ezek, amelyek új, szigorú rendelkezések bevezetését követelik, és ezek magára is vonatkoznak, kisasszony! – emelte meg a hangját apu. 


– Karcsika, a Hannus csak kérdezni akart valamit – próbálkozott a nagyi, de pont ez hiányzott az amúgy is furcsa hangulathoz!


– Mama! Mama, maga ne szóljon már bele, értse meg, hogy ezt az egészet maguk miatt csináljuk! Maguk azok, akik miatt most ide vagyunk kényszerítve ebbe a helyzetbe, mert maguk azok, akik a legveszélyeztetettebb, a leg…


– Karcsi, te teljesen megőrültél, velem te ne beszélj ilyen hangon! Hát amikor mi idejöttünk, itt még korona sem volt… Tudod, mi volt itt, tudod? Persze, hogy nem tudod, mert még nem is éltél, amikor mi már mocsarakat csapoltunk le, kibucokat építettünk nappal, hogy aztán az éjjel megvédhessük az araboktól. Te hülye gyerek! – Nagymama pont olyan hangon mondta ezt, mint ahogy nekem mondta a múltkor, amikor csirkepörkölthöz egy kis humuszt kértem, meg pitát a nokedli helyett, amit ő a saját kezével szaggatott órákon át a hálátlan unokájának. 


– Kérem, mindenki őrizze meg a hidegvérét! A mi közösségünk sok mindent átvészelt már a történelem viharában. A hajónk néha ugyan megtépázva, de eddig mindig révbe ért… ehhez azonban rendkívüli rendelkezésekre lesz szükség ma. Mint a család feje, az államtól rám ruházott hatalommal élve, a közgyűlést tájékoztatom, hogy az alábbi rendelkezéseket hozom, amelyeket a közgyűlésnek tudomásul kell venni. 


– Mivaaaaaan? –  kérdezte megint a húgom, furán fintorogva – Ennyi? Semmi beleszólásunk sincs? 


Megrántottam a vállam… Az utóbbi hónapokban ez a mozdulat tette ki a metakommunikációm nagy részét, de ha jól belegondolok, a teljes kommunikációmnak is legalább az ötven százalékát. Most kivételesen adekvátnak tűnt a mozdulat.


– 1. A tévé távirányítóját kisajátítom – kezdte apu. – Kezelése mostantól kizárólagosan a családfő joga. 2. A vécépapírhasználatot maximum 5 lap per vécézésre redukálom, hadigazdálkodási okokból. 3. A mai naptól nem kell bejárnom dolgozni, vagyis itthonról kell elvégeznem a feladataimat!


– Apu, te nem a fülpiszkáló gyárban dolgozol? Itthon fogsz fülpiszkálót gyártani?


– Nem, édes fiam, és ha végre kinyitottad a szád, akkor kérdezhetnél értelmeset is. Én a NÁKIVELOKÁKI higiéniai vállalat fül–orr osztályán vagyok felelős a mechanikus eszközök összeállításáért, ha eddig ez nem volt világos!


– Fülpiszkálót csinálsz… – mormogtam a fogaim közt a húgomnak, aki eddig bírta a szürreális helyzetet, és hatalmas röhögésben tört ki. Erre persze én is elkezdtem röhögni, amitől apu még mérgesebb lett.


– Ezt a kuplerájt én egy percig se viselem el tovább… Szegény lányom, pedig mennyi szép és okos, főleg okos udvarlója volt! – mondta a nagyi, és a retiküljét szorongatva elindult az ajtó felé. 


– Mama, most nem mehet sehová, 29 pont van még hátra a…


– Apu, csak azt akartam mondani… – kezdte megint Hanna. 


– Mit, mit, mit? – ordította már apu. 


– Te ne ordíts azzal a gyerekkel! Ne ordíííííts! – ordította a nagyi. 


– Mit, drágám, mit? – kérdezte apu vörös fejjel, de már halkan. 


– Hogy pisilni kell, de már nem… – mondta, és lefelé görbülő szájjal egy kis tócsa irányába mutatott a padlón. 


Mi képtelenek voltunk abbahagyni a röhögést, a nagyi sikítva kapta fel Hannát, és indult a fürdőszoba felé, apu pedig meglepődött-zavart-értetlen pillantásokat vetve ránk, azon gondolkozott, hogy folytassa-e a beszédét kettőnknek. Ekkor lépett be anyu az ajtón. 
– Megjöttem, csibikéim! Még epret is hoztam, mert senki sem volt a zöldségesnél…szinte utánam dob… Mi van itt?  


A pillanat a messiás eljöveteléhez volt hasonlatos. Csend terült a tájra, mindenki megnyugodott belül, hirtelen mintha a lemenő nap is kisütött volna egy röpke pillanatra. A közösség valódi vezetője megérkezett. Mindenki lenyugodott, és folytattuk a karantén harmadik napját. Anyu szerint még legalább húsz nap van hátra.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.