Szántó T. Gábor író, a Szombat folyóirat főszerkesztője. Regénye, a Keleti pályaudvar, végállomás, amely idén javított, második kiadásban jelent meg, az 1949-es Rajk-per idején játszódik. A cselekmény középpontjában a végsőkig megkínzott Friedmann Benjámin és kihallgatója, Benedek György államvédelmi tiszt története áll. Széthulló életek és családok: hatalmukban tobzódó kommunisták, kivándorlásra készülő cionisták, a mozgalmat és Izraelt a Rajk-perbe belekeverni próbáló államvédelmisek, talajvesztett pesti polgárok, Garay téri kereskedők, besúgóktól rettegő, hitükbe kapaszkodó vagy hitehagyott túlélők sorsai tűnnek fel egymás mellett, egymásba fonódva a nagyregény lapjain. Három család összekapcsolódó történetében a magyarországi zsidóság holokauszt utáni egzisztenciális állapota – és egy epilógus, mely a közelmúltig és Izraelig vezet – a kivándorlók második nemzedékéig.
Részlet a regényből:
Szürkület után indultak el, ahogy Andor mondta. Ahogy elhaladtak a kerítés mellett, még egy pillantást vetett az üzem sárgás, málló vakolatú épületére. A telep a szüleire emlékeztette. Apjára, aki a gyártást irányította (volt idő, amikor két segéd is dolgozott a keze alatt), és anyjára, aki befáslizott, visszeres lábaival a standon állt egész nap, ahogy maga is. Ez a kép maradt meg benne anyjáról, ezt látta leggyakrabban, amikor már ő is ingázott az üzem és a piac között. Hatalmas sóhajtással indult tovább. A Rottenbiller utca sarkán ült taxiba.
Andor türelmetlenül várt rájuk. Mindent megszervezett, amit ilyen rövid idő alatt csak lehetett. Még mindig nyitva állt azonban a lehetőség, hogy visszaforduljanak. Judittól várta a végső szót. Tapasztalatból tudta, hogy aki dönt, az saját elhatározásából is erőt merít, míg ha belehajszolják, csak bizonytalansága fokozódik. Okiratmintákat is beszerzett. Megbízható ügyvédet ennyi idő alatt nem tudott keríteni, de tudta, ahogy szükség esetén eddig is megoldották az ilyen helyzeteket, az adásvételi szerződést lesz most is, aki jó pénzért hitelesíti. Amikor Judit végre beesett, Andor idegesebbnek tűnt, mint az asszony.
– Jól átgondoltad? Nekivágsz? – kérdezte olyan kétkedő hangsúllyal, mintha nem éppen ő biztatta volna eddig. Lesegítette róla a hátizsákot. Ilonka az előszobaajtóban állt, a körmét rágta, Judit pedig komoly arccal bólintott.
– Akkor intézzük el a papírmunkát – mondta sürgetően Andor.
– Utána meg kell jegyezned néhány dolgot.
A gyerekek hancúrozni kezdtek. Ilonka szendvicset készített nekik, míg Judit átfutotta, majd aláírta a pár héttel visszadatált szerződést, melynek értelmében lakásukat, a benne lévő ingósággal, a juhtúróüzemet a hozzátartozó gépekkel, valamint a Garay téri üzlethelyiség tulajdonjogát Dávid Andornéra ruházza.
– Ha engem is lecsuknak, netán vagyonelkobzásra ítélnének – magyarázta Andor.
Abban állapodtak meg, hogy Dávidék keresnek valakit, aki hajlandó reális áron bérbe venni a lakást és a boltot, s amikor Benjámin szabadul, formálisan visszavásárolja tőlük, illetve megkapja a bérleti díjakból befolyt összeget. Utóbb pénzzé tesz mindent, és megy Jutkáék után. Úgy beszéltek Friedmann szabadulásáról, mintha az is rajtuk, pusztán szándékukon múlna. Judit a lelkére kötötte Andornak, hogy Kustár járandóságát minden hó végén folyósítsa addig is, míg nincs bérlője az üzemnek, és csak olyanokkal alkudjon meg, akik garantálják a segéd alkalmazását. Készpénzt és némi ékszert akart volna Dávidéknál hagyni a kiadásokra, de Andor elegendőnek tartotta a pénzt a segéd bérére, a hirdetés és az ügyvéd költségeire, a nyakláncot nem fogadta el. Hosszas unszolásra végül azzal a feltétellel tette el, hogyha nem lesz rá szükség, Benjáminnak adja vissza majd. Aggasztotta, hogy Judit nem mérte fel igazán, mire vállalkozott. Ilonka egy szendvicsestálat tett le melléjük az asztalra két tányérral, majd maga alá húzott lábbal a kanapé sarkába kuporodott. Andor nagyot sóhajtott.
– Nem akarlak ijesztgetni, de amire készülsz, elég kockázatos. Amíg nem érsz a határ közelébe, meggondolhatod magad és visszafordulhatsz, de ott már nem hezitálhatsz.
Judit összepréselte az ajkát. Nem értette Andor elbizonytalanodását. Eddig éppen ő unszolta, szinte provokálta, hogy vágjon bele, s amikor rádöbbentette, hogy valóban így kell tennie, akkor lebeszélné.
– Biztos vagy benne, hogy Benjámin is így akarná? – szólalt meg halkan Ilonka.
– Nem tudom – nézett egyikre is, másikra is konok tekintettel Judit. – De értsétek meg, most már nem csak róla van szó. – Egészen aprónak tűnt a szék és az asztal közé szorulva.
– Akkor jól figyelj! – vágott szigorú képet Andor, mint néha az iskolában. – Hajnalban indul egy tehervonat Sopronba a Keletiből, egy külső vágányról, ahol a kutya se látja, hogy felszállsz. Alszol a vonaton, amennyit csak tudsz. Délután ér oda. A Szumega-tanyára kell eljuss, a várostól északkeletre, Fertőrákos határába. Lesz kocsi, ami felvesz, ha megfizeted. Kis címletű pénzt adj, ne legyen feltűnő. Ha bárki kérdi, a férjed elhagyott, te Szumega József házassági hirdetésére jelentkeztél, ismerkedőbe mész. Este lesz, mire odaérsz, ott szusszanhattok egyet. Ötszáz forintot kell adj neki. Éjfél felé jön érted a csempész, akinek szintén fizetned kell. Ő mondja meg, mennyi a tarifa. A két gyerek miatt biztos nagyobb summát kér – mert a lebukás kockázata is nagyobb, magyarázta volna, de még időben elhallgatott.
Judit arcára kiült, mit gondol.
– Üzlet az üzlet – tárta szét a kezét Andor. – Legalább ezer forint per koponya. Lehet, hogy aranyban kéri, úgy kalkulálj. Ilonka ad valami enyhe altatót a gyerekeknek, azt holnap este, indulás előtt legalább fél órával be kell venniük. Jobb, ha már a vonaton is adsz nekik. Az állomásokon esetleg feltűnhet valakinek, ha rumliznak, Sopron felé pedig már határőrök is cirkálnak.
– Altatót a gyerekeknek? – Judit a fejét rázta.
– Mégis, hogy képzelted a dolgot? Miközben átmentek a határon, ők a Má nistánát éneklik? Vagy éppen sírnak, mert hideg van és félnek a sötétben? – csattant fel Andor. – Elnézést. Én is ideges vagyok. – Ahogy folytathatta, újra higgadtan beszélt. – Minél messzebb kell távolodnotok a határtól. Ahol lakott területre értek, már biztonságban vagytok. A bécsi Szochnut-irodába kell eljutnod. Donau strasse 15. a cím. Valahol a Práteren túl, a külvárosban. Ott a menekültszálló is, ahol kivárhatjátok az indulást. Mindent ott intéznek, már várnak benneteket.
Judit csodálkozó arcot vágott.
– Ne kérdezz részleteket. Én se tudhatok mindent. A határátlépés pontos körülményeiről se tudok sokat. Ahogy a térképen néztem, legalább öt kilométert kell megtennetek. Aki átvisz, tudja, mit csinál. Mások kiszolgáltatottságából hasznot húzni undorító, de jövedelmező. Nyilván úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét. Annyit mindenesetre sikerült megtudnom, hogy se aknazárat, se árammal megvezetett kerítést nem telepítettek még, ahogy azt pletykálták. Legalábbis egyelőre nem. Ennyi, amit intézni tudtam.
– Köszönöm – mondta gépiesen Judit, pedig igazi hálát érzett. Gondolatban bocsánatot kért minden korábbi bizalmatlanságáért.
– Majd akkor köszönd, ha átértetek – legyintett Andor. – Most inkább le kéne fektetni a gyerekeket, hogy te is tudj pihenni valamit.
Szántó T. Gábor: Keleti pályaudvar, végállomás, Scolar Kiadó, 464 oldal
Megvásárolható: bookline.hu | scolar.hu
