Úgy kezdődött a barátságunk, hogy két korty kávé között Andrei váratlanul megkérdezte, van-e ebben a lakásban csavarhúzó. Volt, persze elsőre nem olyan, mint neki kellett volna, az egyiknek a feje, a másiknak a fogója, a harmadiknak meg már nem is tudom mije nem felelt meg, de aztán mégis megbékélt a kínálattal, s miközben mi, mármint a vendégek többsége kortyolgattuk tovább kávénkat, ő feltápászkodott, és sorra végig babrálta a lakás valamennyi villanykapcsolóját és konnektorát. Mindegyikhez volt egy jó szava: ez avoda aravit, ez avoda ruszit, ez zsidó, szóval kiosztotta az előtte járt szakipart. Szar munka, összegezte tapasztalatait, és nyomatékul még anyanyelvén is cifrázott egyet, hogy aszongya hogy munca asta a afost un rahat. Vagy valami effélét. Ez valami nagyon kemény dolog lehetett, nem is igen kérdezősködtünk, örültünk, hogy állítólag kivezette a kóboráramot a kertbe.
Hogy ezek még nem vágtak agyon – dörmögte tettetett haraggal –, az maga a kész csoda. A szerencse fia vagy, hanem mostantól tartózkodj a lakás villamos berendezéseinek megközelítésétől, mert ez lesz a véged! Különösen a konnektoroktól óvakodj. Alattomos szerkezet, ráz. Az egyik fázis az élet, és a másik is, látszólag. A kettő együtt a nagy piros vonal: te vagy magad a Kháron ladikjának csónakmestere. Vagy ide, vagy oda. Szóval csak csínján a konnektorral! Öreg a ház, vének a vezetékek, töredezettek a kábelek, a fene se tudja, mi érintkezik mivel és miért éppen akkor, amikor. Hatvan-hetven éves épületek ezek már, mind felett eljárt az idő, ahogyan persze felettünk is. És öreg kutya már nem tanul új kunsztot, úgyhogy a konnektortól coki!
Andreit amúgy egyik haverom hozta magával a szokásos péntek délelőtti kávézásra, emlékszem bemutatására, „ő is magyarnak mondja magát, de van benne román vér, meg persze zsidó is, tehát a fajtánk legrosszabb keveréke, szóval meglátjátok, köztünk a helye”.
Annyira köztünk volt, hogy idővel, a korábban szebb napokat látott kávézó (amit egyébként magunk egymás közt csak Arany Bikának neveztünk) vezéregyéniségévé lett. Amikor beszélni kezdett, egyszerűen nem lehetett nem rá figyelni. Nem mondanám, hogy mindig zsebében lett volna a bölcsek köve, de hogy egy kis kavicsnyi feltétlenül, arra leteszem a nagy-esküt. Különös módon szinte kivétel nélkül mindig jókora viták kerekedtek az asztal körül, lett légyen téma a pártok választási marakodása, hogy milyen az igazi kürtőskalács, vagy hogy tényleg mindenki hülye-e Izraelben, vagy csak mi magyar-ajkúak nem. Évekig jól megvoltunk, aztán ahogyan lenni szokott, ingerszegények lettünk, lassan-lassan ráuntunk egymásra. Azt egyikünk sem mondta ki, hogy megöregedtünk, hogy elszálltak fölöttünk az évek, bizony az idő vasfoga mindannyiunkból harapott. Aki tegnap még mérnök úr volt, tanár, fotográfus, vegyész vagy géplakatos, maga ura testének és szellemének, mivé lett mára? Képességeink lassan megkoptak, észrevétlenül épültek mind alább, lettek semmivé. Láttuk ezt a folyamatot, de mindig csak a másikon. Vettük észre a változásokat magunkon is a minden reggeli találkozásunkkor tükörképünkkel, de hát ki nem füllenti vissza magát pár évvel, akár évtizedekkel is? Ezer és egy jel mutatott szamárfület, figyelmeztetve a mulandóságra. Andreit is például elébb csak a felesége kísérte péntekenként a belvárosi teraszig, majd hol a lánya, aztán már csak kimentette magát egy telefonnal, végül már nem is adott hírt magáról, s a gyerekeitől szereztünk tudomást állapotáról, hogy máskülönben jól elvan. Elfogadtuk, mint a világ rendjét: aki jön, az egyszer el is megy. Andrei most van út közben.
De ez nem ilyen egyszerű! Ezt nem lehet csak úgy elfogadni, tudomásul venni. Andreivel más volt a helyzet. Barátok lettünk, s aki tudja, mi az a férfibarátság, az érti azt is, milyen erős az a kábel, s milyen mérhetetlen feszültség az, ami két embert összeköt. Ha éppen semmi dolga nem akadt, mindig nálunk kötött ki, s anélkül nem ment el, hogy valami reparálni valót ne talált volna a háznál. A szerelések mindig elmélyült beszélgetésbe torkolltak. Mindig a politika vitte a prímet, ha valakinek, hát neki köszönhetem, hogy mára már valamelyest értem Izrael minden realitásra rácáfoló létezését, megmaradását a világtérképen, hogy kapiskálom a zsidó-arab fogvicsorogtató egymásmellettiségének ezerfelé ágazó, halandónak kibogozhatatlan gubancát, s bár maga sem volt templomjáró, segített visszakeresni apám yorcájtjának idejét a zsidó naptárban, s velem tanulta, mit is kell mondani ilyen alkalmakkor. Szóval mondom, különleges ember volt a mérnök úr! Soha nem mentünk egymáshoz üres kézzel, tőlem könyveket kapott, jobbára a magyar nyelvű zsidó irodalom legjavát, Závadát, Benedek István Gábort, az ő zsebéből pedig mindig kikandikált az ingyenes héber napilapba tekert angol-amerikai magazinok valamelyike, hogy aztán együtt keressük a górcső alá vett cikkekből a magunk igazát. A végére mindig sikerült hajba kapnunk, s nem ritkán csaptuk egymásra az ajtót. Az asszonyok nem is igen értették, mit tartja össze ezt a két bolond öregembert, ha mindig egymással perlekedve, haraggal válnak el.
Sokat vitatkoztunk, mint általában mindig, ha egy gépészmérnök és egy bölcsész egymásnak ereszti mániáit. Az esztendők múlásával egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, hogy lassul az öreg beszéde, ismétli percekkel előtti kérdéseit, de ezeket leszámítva még mindig lenyűgözött irigylésre méltó tárgyi tudása, és az összefüggések átlátásának képessége, nekem meg nem jutnak eszembe a nevek, a helyszínek. Ilyenkor aztán jól kiröhögtük magunkat egymáson. Meg persze a letűnt idők vitézein. Például a kondukátoron, aki hajdanán pár ezer dollár fejében eresztette szélnek (valójában világgá zavarta) honfitársai legjobbjait, gondolván, így szabadulhat meg a mindig akadékoskodó értelmiségeitől, és még hízik az államkassza is. A Kárpátok Géniusza kivágta maga alatt a fát, rá is dőlt a saját erdeje, az Aradról, Vásárhelyről, Szalontáról és a ki tudja még honnan mindenhonnan elszármazottak pedig jöttek egy új világot építeni. És – tettem hozzá röhögve saját viccemen – villanyt szerelni!
Lett, ami lett, közben az évek elperegtek, s bár a barátságok megmaradtak, a valamikor még téphetetlen szálak elébb megfakultak, aztán elrongyolódtak. Megöregedtünk. Egyre kevesebb időnk maradt másokra magunkon kívül, s a hajdan jóízű politikai csatározásaink helyét átvették a szakorvosoktól elcsent félmondatok ismétlése a telefonban, hogy nagy baj nincs, de azért tessék magára jobban vigyázni. Jobban… Ugyan, hogyan jobban…?
Aztán jött a hír, Andrei ágynak esett. Mire eljutottam volna hozzá, már kórházban volt. Nem a covid, az idő tette azzá, amivé lett. Kábelek és csövecskék kusza összevisszasága tartotta benne a lelket. Minden rendben – nyugtatott az ápolónő –, a körülményekhez képest minden rendben, lát, hall és ért is, csak a beszédjére kell jobban odafigyelni. A szélütés tette ezt vele. Nézem a hajdan bivalyerős férfit. Hogy összement, milyen semmivé lett! Ülök az ágya szélén, és kérdezem, tudok-e valamiben segíteni. Nehezen értem, amit mond, közelebb kell hajolnom hozzá, de így sem értem tisztán. A fal felőli kezével mutat valamerre a bizonytalanba, a fehér csempe semmije felé. A konnektor – kérdezek vissza az alig kimondott szóra –, a konnektor? Mi van vele? A takaró alól kikígyózó kábelt emeli felém és bólint, s inkább csak sejteni vélem, mintsem érteni, amit mormol mosolyogva:
Húzd ki.
Azóta is szinte minden éjszakám első álma Andrei, amint derűsen nyugtázza, hogy megértettem a kérését, s aztán elfordítja a tekintetét, mint aki azt mondja, soha nem fogod megérteni az elektronikát.
Újságíró
