Sakálséta – avagy mi az idegen ellentéte?

Mi az idegen szó ellentéte? Melyik kultúrában mit jelent? Inkább körülírom.

Csucsu

Csucsu apja sakál volt. Ezt a többi kutya rögtön kiszúrja, ha szembejönnek velünk az utcán.

Feleségemnek mások a tapasztalatai a többi jószággal, mint nekem. Ha ő viszi sétáltatni, vidám szaglászás után incselkedni, játszani kezdenek, mint általában a kutyák.

“Gazda van a póráza végén, és házi kedvencként viselkedik, tehát kutya.” Így summázza a másik eb, és Csucsu hálás ezért.

Ha én sétáltatom, némi morgás, feszülés után rutinosan kikerüljük egymást a szembejövővel.

Pedig a tel-avivi utcaebek nem kötekedőek. Kutyátlan korunkban megfigyeltük, hogy teljes egykedvűséggel képesek elvonulni egymás mellett. Léteznek nagy barátságok is, de olyankor a gazdik is félórákat trécselnek a pórázok végén.

Ennek a szegény kölcsönkapott félsakálnak még nincs barátja. Félelemből és dacból kevert, leszegett fejű séták ezek. Ági szerint ez az én félelmem, ami átragad Csucsura is. Megőrzésre van nálunk a kutya, egy hónap múlva, ha visszajön a gazdi, egyben kell visszaadjuk neki.

Szóval én félek?

Elhittem, amit az eredeti gazdi mesélt – használati utasításként – a sakálkoktél-kutya idegenségéről.

Első meglepetéseink

Buszvégállomás valahol a semmi peremén, a múltban, friss bevándorló korunkban. A busz még sehol, elszaladok a sarkon túli bódéhoz venni egy flakon vizet. Közben a semmiből ott terem a jármű, és indulna is tovább. Ági kézzel-lábbal magyarázza, hogy a férje… és csak vízért… de mindjárt… Egy katonalány érkezik, beszél angolul, ő segít húzni az időt, de közben visszaérek.

A busz üres, a lány nem ül mellénk. Egy kényelmes helyet választ, ahol a fegyvere is elfér. De ez nem zavarja abban, hogy folytassuk a beszélgetést.

– Miért jöttetek el Európából? Én alig várom, hogy leszereljek és már húzok is el innen. Mások az emberek? Hogy?

Mesélünk.

– Mi??! Hogy nem beszélgetnek egymással a buszon? – Na ez már sok neki. Előre szalad a sofőrhöz, és mint valami szenzációt tálalja neki a hírt.

– Ezek magyarok, azt mondják, hogy náluk még a szomszédok sem beszélgetnek egymással – Nevetnek is ezen a képtelenségen. Becsatlakozik hozzájuk a következő felszálló is, mert persze őt is beavatják. Mi is röhögünk, ahogy a busz három csücskéből ordibálunk egymásnak.

– Na, ezért jöttünk el, mert ezt jobban szeretjük.

Szomszédaink

Mikor beköltöztünk ide, ebbe a lakásba, rögtön szembesültünk vele, hogy az erkélyszomszédjaink ronda állatok. Hangosan, károgva kommunikálnak, és rémesen néznek ki. Barátaink szívesen elláttak minket rémtörténetekkel az életveszélyes támadásokról és az összeszart erkélyekről. A két erkély között a liftakna teteje az övék. Ezen nincs mit vitatkozni.

Ezt a varjúpárt megörököltük.

Elzavarjuk őket, vagy…?

Ha pottyant valami az erkélyünkre, hangosan szitkozódva felmostuk, és közben rájuk nézegettünk. Tudtuk, hogy a varjú okos állat, de ez a változás váratlan volt és gyors: egy hét alatt szoba- – pardon, balkontiszták lettek. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy Ági elkezdte etetni őket. Eleinte magokkal, de annak nem volt sikere. Azóta a húsmaradékainkból reggeliznek. Ha nem érkezik időben az etető, egy éles jelzőkárogás ébreszt minket: jó reggelt!

Meleg napokon effektíve pancsolnak az itatásukra kitett öreg lavórban.

Aztán észrevettük, hogy a házunk előtt álló fa lombján fészket építenek. A tojót nem láttuk többet a párkányunkon kárálni a reggeliért. Ült a tojásokon. A hím ez idő tájt idegesebben kezdett követelőzni.

De a megkapott falatokat nem a párjának vitte!

Mindig a szembelévő ház zegzugos ereszcsatornái felé vette az irányt, és üres csőrrel tért vissza.

Ha az embernek ilyen bonyolult szomszédja van, belenéz a szakirodalomba:

„A varjúhím a költési időszakban “spájzol”. A húst olyan helyre dugja, hogy be tudják köpni a legyek azért, hogy a kikelő pondrókkal etethesse a kikelő fiókákat.”

Bravó, szomszéd!

De nem keltek ki a tojások.

Szomorúan néztük a kudarcot. A mama újra megjelent nálunk a teraszon. A fészket szétdobálták, nehogy valami idegen pár költözzön bele.

Megint ketten totyogtak a párkányon. A következő tavasszal már meg sem próbálkoztak.

Néha hosszasan nézzük egymást a hálószoba teraszra nyíló ajtaján át. Ági beszélget is velük a reggeli találkozásokkor. Őt karnyújtásnyira engedik magukhoz, velem még mindig bizalmatlanok, de a kaját tőlem is elfogadják.

Emlékszem, mikor a fiam járni tanult, egy vidéki színészházban éltünk. A folyosón mindenki a barátunk, de minimum a kollégánk volt. A parányi garzonok ajtói folyton nyitva álltak, a gyerek áttotyoghatott bármelyik szomszédhoz, mindenhol szívesen látták.

Mikor Pestre költöztünk, ugyanezzel a mentalitással ismerkedett mindenkivel, például a metrón. Meg kellett neki tanítani az idegen fogalmát. Akinek ez a lecke kimarad, annak nehéz megérteni, hogy a bácsik és a nénik miért nem lelkesednek a barátságáért.

Később abban az országban, ahol felnőtt, az idegen az ellenség szinonimája lett. Az emberek minden nap minden percében megkapják ezt a leckéztetést, míg vérükké nem válik ez a bizalmatlanság.

Meg kellett volna szoknom, hogy utazás közben a járművek padlóját nézzem szótlanul, ahogy mindenki, akibe beleverték, hogy ellenségek leselkednek rá.

Migránsok, melegek, cigányok, zsidók, libsik, balosok, európaiak, idegenek.

Sakálséta, leszegett fejjel.

Nem! Itt Izraelben senki nem rángatja a pórázt. Most magamról beszélek. Nem vagyok idevalósi, alig beszélem a nyelvet, nem tartom a szombatot, nem voltam katona, nem szeretem a humuszt, de próbálom önképző gyorstalpalón megtanulni mindazt, amit nem tudok erről az országról.

De senki nem várja el tőlem, hogy izraeliBB legyek.

Itt mindenki idegenként kezdte, vagy ha nem, akkor a szülei, nagyszülei. Mindenki tudja, mi mindent köszönhet a többieknek, akik segítettek neki, hogy itthon érezze magát, ha már a sorsa idevetette. Ha nem is tudja, de érzi, átragad rá is. Erősebb ez, mint a genetikus tudás.

Nem írok az ellenpéldákról, tele vannak velük a hírek. Az én életemet nem érintik azok a kétes szenzációk. Az első itt töltött napok után már megírtam:

“A kereszténynek, az arabnak zsidó vagyok. A szefárdnak askenázi. A hívőnek hitetlen. A szabrénak olé (az itt születettnek betelepülő). Aki pedig évek óta itt él, annak csak olé hádás, új bevándorló. A melegnek hetero. A vendégmunkásnak állampolgár. A menekültnek szimpatizáns idegen. Az etiópnak fehér. Az orosznak egyéb. A magyarnak meg másmilyen magyar. A balosnak antikommunista, a rasszistának kozmopolita, a konzervatívnak liberális. A liberálisnak ómódi, aki tiszteli a hagyományokat.”

Szeretném elfelejteni az előző hazám póráz-rángató hatalmát a szabad tel-avivi sétáimon. Itt nem kellett beilleszkedni. Illetlenül is otthon vagyok.

Fotók: Silló Sándor

---

Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.