„Egy ennyire mélyreható közéleti vitát kiváltó ügyet, melyet olajozottan működő propagandagépezettel tálaltak és fake-newsokkal mostak tisztára, bírósági határozattal kell tisztázni, széna vagy szalma” – vélekedik Ehud Barak, Izrael volt miniszterelnöke a Jediot hasábjain. Így magyarázza:
Aser Jadlin és Avraham Ofer korrupciós ügyei közepette mondta nekem a Munkapárt egyik atyja, aki akkor már nagyon öreg volt: „Ha a cionista forradalom csak »még egy Paraguayt« szült, nem biztos, hogy érdemes volt az erőfeszítés. És bizonyosan nem lesz méltó az álomhoz, az érte ontott vérhez, a könnyekhez, a nemzedékek imájához és reményeihez, akik ezt szülték.” Helyes volt az államférfi diagnózisa, miszerint a Herzl, Jabotinsky és Ben-Gurion megálmodta „példaértékű társadalom” (chevrat mofet) Izrael hosszútávú fennállásának szükséges feltétele.
Azóta több mint 45 év telt el. Szemben a mai helyzettel, amikor korrupciós ügyekben elítéltek mások korrupciós ügyeinek kommentátoraként szerepelnek, akkor még ereje volt a szégyenérzetnek. Aki a vezetésben korrupcióba keveredett, az elhagyta a közéletet, a társadalom kivetette őt magából. Olyan is volt, aki önkezével vetett véget életének. És így, a személyes tragédia ellenére, a korrupciós botrányok felgyorsították az 1977-es rendszerváltást, eredményük pedig hozzájárult az izraeli társadalom megfelelő normáinak kialakításához.
Izraelnek a kormány működési normái, a törvény előtti egyenlőség, a választott tisztségviselők feddhetetlensége és felelősségvállalás terén is a világ legfejlettebb országai közé kell törekednie.
És abban is, amit Herzl „az erkölcsi és szellemi tökéletességre való törekvésnek” nevezett, miszerint maga a cél kitűzése, még ha elérhetetlen is, irányadó tanító és intő jelként szolgál. Célunk, hogy Nagy-Britanniához, Dániához vagy Hollandiához és más országokhoz hasonlítsunk, ahol az „így nem szabad!” erős és kötelező érvényű bíróságon kívüli normaként szolgál, melyet a hagyomány és a kultúra hozott létre. Ez a cél nyilvánvalóan meghiúsul, ha jóváhagyják ezt a vádalkut.
A szégyen és gyalázat napjaként fognak emlékezni a jövőben arra a napra, melyen jóváhagyták – ha jóváhagyják – a Benjamin Netanjahu vádlottal megkötött vádalkut.
Nem csak a szóban forgó korrupciós ügyek természete és az elismert ítélkezési gyakorlat miatt, mely szerint minél magasabb vezető pozíciót tölt be valaki, annál nagyobb a felelőssége tetteiért, hanem mindenekelőtt Netanjahu vádemelés utáni magatartása miatt.
Olmert, Saron és – ha másképp is – Rabin annak idején fejet hajtott az igazságszolgáltatás előtt, és ráhagyta arra a döntést. Netanjahu szemtelenül és zabolátlanul kezet emelt az igazságszolgáltatásra. A bíróság épületében a tárgyalás megnyitásának reggelén támadta kihallgatóit, a vád képviselőit, és még a bíráira is utalt – „ügye koholásával” vádolta őket, ellene szóló összeesküvésről és idegen érdekekről beszélt.
A perben fellépő ügyészt biztosítani kellett, és ismeretlen tényezők bíráinak rokonai ellen nyomoztak. A bűnszervezetek viselkednek így.
A későbbiekben a vádlott a járvány ürügyén bevezetett szükséghelyzeti törvények égisze alatt igyekezett elkerülni a tárgyalást, az egész országot négy választási fordulóba manipulálta, jóváhagyott állami költségvetés nélkül. Ha valamelyikben sikerrel járt volna, akkor kinevezett volna egy báb-főügyészt, aki leállította volna a tárgyalásokat, és segítette volna egy átfogó „mentelmi törvény” elfogadását.
Ez egy puccskísérlet volt, közeli és valós kockázata volt annak, hogy Izrael elveszíti demokratikus jellegét.
Ez a normatív életre vágyó fiatal állam, mely máig küzd egy közös jövőkép szerinti együttélésért és a megfelelő keretszabályok kialakításáért, nem köthet vádalkut a fent leírtak után a vádlottal anélkül, hogy ezt – jogosan – ne tekintenék az állam szégyenletes behódolásának a fenyegetéssel végrehajtott zsarolásnak, valamint szakmai és erkölcsi csődnek, mely az ügyészség intézményének és az igazságszolgáltatás gerincének és társadalmi tekintélyének az elvesztéséhez vezet. Irdatlan, történelmi jelentőségű precedens ez.
Egy ennyire mély közéleti vitát okozó, jól beolajozott propagandagépezet által működtetett, fake-newsokkal kísért kérdést egyértelmű bírósági határozatban kell tisztázni, széna vagy szalma.
Mindenki számára világos ugyanis, hogy nem sokkal azután, hogy – ne adj isten – aláírnak egy ilyen vádalku megállapodást, annak részletei mindjárt hamis „győzelmi ünnepséggé” válnak.
A fake-news üzem átmossa a polgárok agyát: „Az ügyészség azért szállt be a vádalkuba, mert összeomlottak a koholt vádak”, „Netanjahu a politikai ellenfelek és a bűnüldöző szervek összeesküvésének áldozata lett„, „Nincs semmi és nem is volt semmi, Netanjahu csak azért fogadta el a vádalkut, hogy leállítsa a feleségére és családjára rótt kínkeservet.”
Sok jó ember is áldozatul esik az agymosásnak, ha nincs olyan normatív fogódzó, mint egy kötelező érvényű ítélet, melyre támaszkodni lehet. Az első banán, amelyen elcsúszik a kormány, a propagandagépezet „spontán” felhívása lesz: „Visszahozni az összeesküvéssel elűzöttet”.
Óriási nyomással kell majd szembenéznie az államelnöknek, amikor majd azon az alapon követelnek kegyelmet a vádlottnak, hogy a vádalkut viták övezték. Nincs biztosíték arra, hogy az államelnök szembeszáll ezzel a nyomással, és így ne adj isten, még azokat a korlátozó feltételeket is felszámolják majd, amelyek a vádalkuban voltak (miszerint Netanjahu nem tölthet be közhivatalt – a szerk.).
Izrael mélyen és hosszú időre a harmadik világba süllyed.
Milyen tanulságot vonhat le egy leendő miniszterelnök vagy bármely más vezető abból az aközötti különbségből, amit Olmert vagy Saron átélt, illetve amit velük szemben Netanjahu kapott? És milyen ügyész fog oroszlánként harcolni majd ezentúl a korrupció ellen? És mi mindannyian, velünk mi lesz? És mit tanítanak majd a tankönyvek a jövő diákjainak erről a sötét eseményről?
