Apa, te tudtad, hogy AZ szól?

Ez a cikk egy pár mondatos ajánló lett volna, ha nem jutnak eszembe a barátaim, akiknek gyerekei vannak, kicsik, nagyok, kamaszok…

Lehet, hogy az egész felvetésem téves! Egyáltalán nem kell, hogy a gyerekeink tudják, mi az a jazz. Mi a zenében megjelenő, kifejeződő szabadság. Miért kéne, hogy tudják? Mi tudtuk? Mégis le tudtuk élni becsületben az életünket.
De hátha valamiről lemaradtunk?

Beleszeretni. Ez ugyanis csak élőben sikerülhet. A jazz ilyen. A függők eléldegélnek “konzerven” is, de az első találkozáson múlik minden.

A Jazz Sela Lounge sorozat mind az öt koncertje egy-egy legendás lemez anyagára épül. A fellépő izraeli jazzmuzsikosok választottak maguknak csillagot. Katia Toobool Ahmad Jamal: Ahmad’s Blues című lemezét.
Ezek a koncertek szellemidézések lesznek. Katia Toobool és triója megidézi majd azt pillanatot, amikor ez a lemezanyag született.

1951-ben a jazz már rég a showbiz része. A hatalmas bigbandek hatalmas termekben játszanak, de a kis klubokban már mocorog a modern jazz. És mikor teljes pompájában megszületik, mindenki előfutárként beszél majd Ahmad Jamal indulásáról.

Pedig semmit eget rengetőt nem csinált, csak visszatért a jazz gyökeréhez, a blueshoz, és játszik. Mint egy gyerek. Virtuóz – persze! –, de mintha most fedezné fel a zongorát. Játéka tele van váratlan meglepetéssel. Itt jutottak eszembe a gyerekek. Ez a 20 éves kölyök, ott azon a régi lemezen kalandra csábítja, aki először hall ilyen muzsikát. 2-3 évesen már (és még) nyitva a lélek az ilyen csodákra. Bátran, szülők!

Valószínüleg Katia Tooboolt is ez játékosság vonzotta ezekhez a darabokhoz. Nincs hűséges másolás. A hűség a jazzben az invenciózus saját verzió.

A Kultúrpalota Sela Lounge kamaratermében a közönség körbeüli majd a muzsikusokat. Ez a szoros közelség segíthet az első érintésben. Nem szégyen, ha valaki nem jazzrajongó, de most a gyermekéről rá is átragad majd ez az izgalom.

Katia Toobool – zongora, 

Yonatan Levy – basszusgitár

Ofri Nehemiah – dob

2022. január 26. szerda 21 óra. Tel-Aviv Kultúrpalota, Sela Longue

Minden srác és minden lány egyszer az életben kezébe veszi a gitárt. A legtöbben leteszik, de sokszor egy életre szóló plátói szerelem lesz ebből az érintésből. A Jazz Sela Longue sorozat második darabját, a Nitzan Bar Trio koncertjét nekik ajánlom.

Érdekes, ahogy a jazz-történet nagy témái vándorolnak.

A Fingerpainting című lemez már eleve tisztelgés Herbie Hancock zenéje előtt (Nicholas Payton – trombita, Mark Whitfield – gitár, Christian McBride – bőgő). A jazz és a rock fúzióját kereső zongorista darabjait Nicolas Payton triója gitáralapokra helyezi, és visszakanyarodik vele a starthoz, ahol a modern jazz műfajai elágaztak. A gitáros Nitzan Bar választása érthető volt. Ezt a fejlődést minden fiatal jazzmuzsikus végigjárja, mielőtt megtalálja a saját hangját.

Ezért jutott eszembe a kamaszkor erről a fél évszázados muzsikáról. A jazz nem tud megöregedni, mert minden fiatal muzsikus hangszerén újjászületik.

A kütyükön lógó gyermekeink szeretik a zenét. Szeretnék, de egyre kevesebbszer élhetik át a születő muzsika élményét, az élő zenét. Fanyalognak a konzerveinken, és olyan zenék nosztalgikus bűvkörében élnek, amiket mi már 20 éve meguntunk. Sokat találkozom velük koncerteken. Más-más műfajokban utaznak, de közös bennük az élő zene iránti kíváncsiság.

Nitzan Bar sem sokkal idősebb náluk.

Nitzan Bar – gitár

Gregory Rivkin – trombita

Elai Kadosh – bőgő

2022. január 27. csütörtök, 21 óra. Sela Lounge

A harmadik koncertet a személyes példámmal ajánlanám.

A gyermekek zenei érzékenysége sok mindenen múlhat. Nincs recept, nincs egyetlen út. Én egy durva kamaszkor végén a kemény rockzenéktől indulva, némi jazzrockos kitérő után egyből a freejazznél találtam magam. A klasszikus zenében a kortársaktól indultam vissza Mozart felé. A jazzben is az avantgárdtól haladtam a swing felé.

Egy latin-táncos barátnő (aki nem nagyon szerette a jazzt) kedvéért egyszer hazaállítottam a Getz/Gilberto című lemezzel. Nagy sikerem volt a cool jazz topmuzsikusa, Stan Getz és a bossa nova sztár Joao Gilberto közös lemezével. Honnan tudhattuk volna, hogy a jazztörténet legnagyobb példányszámot elért albumát hallgatjuk rongyosra. Lassan megéreztem, hogy a lágy latin dallamok, a ringató ritmika is alkalmas a boldogsághormonok felszabadítására, ha két ekkora figura játssza, nem csak a zúzás, a bensőnket rázó, rengető energiák.

Azoknak a kamaszoknak ajánlom, akik az én utamat járják. És a szüleiknek, akik nem szégyellik, ha elérzékenyülnek.

Joca Perpignan és Asaf Yuria tökéletes páros a Getz/Gilberto újrateremtéséhez. 

Joca Perpignan Brazíliában született, és anyanyelve a bossa. A szaxofonos Asaf Yuria pedig számtalan formációban csillogtatta már azt az érzékenységet, ami ehhez a muzsikához szükséges.

28. péntek, 21:00 Sela Longue

(Perpignan ebben a klipben nem Asaf Yuriával játszik, hanem Amit Friedmannel, és ez már átvezet a negyedik estéhez…)

Ahogy a történelemnek vannak fordulópontjai, úgy a jazznak is. 1958 az utolsó “békeév” a jazzben. A radikális, új utakat keresők még a hard bop legendák bandáiban játszanak. John Coltrane például Thelonius Monk zenekarában. A Blue Train című lemezen csillan meg először az, amit később a szakirodalom Coltrane-soundnak nevez majd. A huszonkét éves muzsikus és rutinos zenészei összeforrnak a fiatal Coltrane kompozícióiban.

Megint egy útkereső fiatal!

Szerencsém volt, hogy annak a radikális ízlésű srácnak, aki voltam, egy bátor rokon ezt a lemezt merte ajándékozni a 16. szülinapjára. Az én fiam húzta rá az orrát anno (ő is keményebb zenéken edződött), de aztán összemelegedtek.

Kemény vállalás a Blue Train lemez, de a rutinos muzsikusokból álló csapatnak komoly motiváció lehet a géniusz John Coltrane fiatalkori arcképét megrajzolni.

Amit Friedman – szaxofon

Hillel Salem – trombita

Yonatan Wolchuk – harsona,

Katia Toobool – zongora

Gilad Avro – bőgő

Ofri Nehemiah – dob

(Ez egy korábbi koncert ajánlója. A csapat is több helyen eltér a Blue Train projekt felállásától, de feelingben ez tűnt a legjobbnak.)

Most borul az “útkereső kamasz” koncepcióm.

Billie Holiday, Lady Sings The Blues című lemeze egy énekesnő időskori önarcképe. A pályája csúcsán túl rögzített lemez mégis mestermű.

Billie Holiday énekstílusát nem a blues nagy énekes elődjei, sokkal inkább korának hangszeresei befolyásolták. Ez a modern improvizációs technika nemcsak a jazzéneknek nyitott új utat, de mai napig hat. Billie Holiday a popénekesek elődje is, egészen a mai hip-hopig.

Tragikus élete is előképe volt sok popsztárnak. Állt a fiatalkorúak bírósága előtt, zaklatták szexuálisan még gyermekként, 16 évesen már harlemi klubokban énekelt, 18 évesen énekelte lemezre az első dalait, ismert sztárként csak a konyhán keresztül érkezhetett a fehérek bárjaiba, újra és újra összetört szívvel végződő szerelmek, alkohol és drogok, börtön, de a Hölgy mindig talpra állt és énekelte a bluest:

Elmeséli a maga oldalát
Nincs titkolni valója
Most megtudja a világ
a blues miről szólna
A blues a szívedben a fájdalom

A felnőttkor és a kamaszkor határköve, mikor egy ilyen sors mélységeit képesek vagyunk megérezni egy dalban. Ezt a korosztályt tanítottam, és nem hiszek az érzéketlen generáció sztereotípiában: sokszor láttam már őket koncerten könnyes szemekkel.

Talán átérzik majd, ahogy egy lady bluest énekel. Illetve kettő, mert a Jazz Sela Longue sorozat koncertjén 

Deborah Deri és Sarai Zak-Levi megosztották a terheket. A két énekes kísérői:

a zenei vezető Yonatan Riklis – zongora,

Yonatan Kozlovsky – trombita,

Ron Magrill – gitár,

Aran Hardy – bőgő,

Yonatan Rosen – dob

Mind a két hölgytől egy-egy dal:

El kell még meséljek egy történetet a “gyerekek a jazzkoncerten” témában.

Még Magyarországon történt egy jazzmatinén, ahol sokan gyerekekkel érkeztek. Csepregi Gyula szaxofonozott. Egy járni, beszélni éppen csak megtanult kis srác rohangált a nézők és a zenekar között. Szinte beledugva a fejét a hangszerbe hallgatta a szaxofont. Elgondolkodott. Odament az egyik hangfalhoz, azt is elmélyülten figyelte egy darabig. Aztán vissza a szaxofonhoz és újra fülelés. Aztán futás a papához, ordítva a felismerést:

Apa, te tudtad hogy az szól?! – és a hangszerre mutatott.

Ma már valószínűleg családapa, aki tudja, mit jelent az élő zene.