Én Jakovot, a macskát próbáltam elkapni, mert mára volt előjegyezve a herélése. Fél éve féltem ettől a naptól, volt, hogy elhatároztam, mégsem viszem el az állatorvoshoz, mert nem akartam tönkretenni örökké kedves vidámságát. Egy barátunk viszont nagyon is meggyőző érvvel állt elő, mert igaz, hogy a városháza összegyűjti a szabadon bóklászó macskákat, és saját költségére ivartalanítja őket – így vált a macskák városa, Tel-Aviv, teljesen macskátlanná –, de gyakran a közönyös alkalmazottak a szegény állatokat nem ugyanoda viszik vissza, ahonnan elhozták őket, megfosztva a macskákat az otthonaiktól.
Tehát eljött a nap.
Az, hogy este nem tettem ki kaját a cicának, csodát tett. Az előző állatorvosnál tett látogatás óta a magát érinteni sem engedő kis állat, amikor éjjel ki kellett mennem, törleszkedve simult a lábamhoz, és nagyon megfájdult a szívem, hogy csalódást kell okoznom, de persze nem adhattam neki enni. Hajnali félálmomban konstatáltam, hogy jön-megy a lakásban, csak az ablakokat kell majd becsukni, és jó eséllyel el tudjuk majd kapni.
Az akció el is indult, és én előzetes terveim szerint kesztyűt húzva a karmolások, harapások ellen aránylag könnyen el is kaptam. Benyomtam a rozsdás, rácsos ketrecbe, ami nem olyan volt, mint a miénk. Csak most vettem észre, hogy az alján valamilyen sáros latyak van, és tiszta csatak lett szegény Jakov. Nincs mit tenni, gondoltam, így kell elvinnem. Majd ott kimosdatják… És felébredtem.
Danival egy-kettő-háromra együtt ugrottunk ki az ágyból. Ő a hátsó, én az első ablakot csuktam be. Újra kezdődött minden, csak most már a valóságban. Kesztyű, remegő, harapó, karmoló, tiltakozó macska, de ez esetben műanyag a macska-szállító, és persze tiszta. Másodszor is sikerült elkapnom!
Akkor jöhet a kávé!
Macska keservesen miákol. Mikor benézek hozzá, tüntetően elfordítja fejét. Látni sem akar.
Hírek… a már jól ismert hanghordozás, ha baj van. A sokszor hallott tónusú tudósítás. Ha nem látod a képeket, ha nem érted a szöveget, akkor is tudod, hogy valami drámai történt, történik.
Macska kétségbeesetten kapar.
Ugye nem lehet, hogy nyolcvan év után ismét hasonló tehetetlenséggel szemléljük, hogy egy szenvtelen alak – abban a tévhitben, hogy mindenre képes, hogy mindenkinél fifikásabb és ravaszabb, de mindenképp agresszívebb – háborúba kezd a fennálló status quo ellen?
Csak vannak olyanok, akik végigsakkoztak már egy ilyen játszmát 45 óta? (Isaac Asimov Alapítványában az alapítvány mindig igyekszik kibújni az agresszorral való fizikai összecsapás elől. Ez az író konklúziója a második világháború után. Hitelesen érvel e taktika sikere mellett.)
Felkel Hanna is. Megint fél. Fél felülni a buszra. Fél felmenni a liften. Tizennyolc éves és katonai szolgálata helyett polgári szolgálatot teljesít az Ihilov kórházban. A pánikrohamok azóta kezdődtek, mióta a koronajárvány miatt majd egy évig alig jött ki a lakásból.
– Gyalog menjek vagy busszal? – kérdi fojtott, remegő hangon.
– Hanna, pontosítsuk, mitől félsz? Racionalizálni kell a félelmet. Rámutatni a pontra. Leleplezni irracionális voltát.
– Attól félek, hogy elakadok egy sarkon, és hirtelen nem fogom tudni, hova kell mennem. Nem lesz ott senki, és mi lesz, ha a mobilom sem működik? Ugye beszélhetek veled telefonon, amíg oda nem érek?
Jajj! Ez már túl sok! Macska, telefon, sírás, háború…, és most már mindketten érezzük egyre erősebben a maró szagot. Jakov félelmében hasmenést kapott. Szegény állat eddig is keservesen miákolt, kapart. Be se merek nézni hozzá.
Tudom, tiszta csatak lett, és azt is, hogy majd kimosdatják belőle az állatklinikán.
Festőművész
