A köd

Fotó: Forbát Dia

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Ráült a köd a Yad Kennedyre, Izrael és az Egyesült Államok örök barátságát megörökítő emlékműre, ahol egyedül vagyunk a gyerekekkel szombat délelőtt. A kiabálásunk visszhangzik a hegyre emelt üvegcsarnokban, amelynek a lyukas kupoláján beesik az eső. A fejemben harmadik napja csikorognak a lánctalpak, az elején úgy számoltam, hogy harmadnapon, szombaton lesz tűzszünet, de mára világossá vált, hogy a háborúnak messze még a vége.

Csütörtökön rossz hangulat volt az irodában, az orosz kolléganő az anyjára panaszkodott, aki az orosz propagandát mondja vissza esténként a konyhában, még szerencse, hogy Har Giló-i házuk kétszintes, és a mama a felső szinten hallgatja a rádiót, miközben a kolléganőm és ukrán férje lent tárgyalják ki az eseményeket.

Kis munkaközösségünk egyetlen férfitagja kifejti, hogy nem tudja, kinek az oldalára álljon: az ukránok köztudomásúan antiszemiták, bár – teszi hozzá – az elnökük zsidó. Nos, ezt is annyiban hagyom, nem először fordul elő, hogy inkább nem vitatom meg a munkahelyemen a világpolitikai, és különösen a belpolitikai fejleményeket. A kolléga mentségére szól, hogy az ő fejében nem dübörögnek a tankok, mint az enyémben aznap reggel óta, hiszen nem egy kis, kelet-közép-európai ország szülötte. Ezzel szemben több háborút is megjárt, ezzel magyarázom, hogy nem hatódik meg a helyzettől. A főnök bedobja, hogy addig kéne Izraelnek is elintéznie ezt-azt a saját háza táján, amíg a világ Ukrajnára figyel. Senki nem kérdez rá, hogy mégis mire gondol.

Hétfőn még más világ volt, a háború kényelmes, nyolcvan évnyi távolságban figyelt a múltban. A Szent Sír-templomban újra állt a sor Jézus sírjánál, szerencse, hogy pár hónappal ezelőtt sorállás nélkül is bejutottam. Ez is annak a jele, hogy az Óvárosba visszatértek a turistacsoportok: a Via Dolorosán egy németül beszélő idegenvezető csoportja mellett elhaladva jutok el Fadi humuszozójába. A korona nagyobb sebet ejtett a városon, mint a második intifáda, de a rossz időknek talán lassan vége. Fadi bent van, de nem beszélünk, neki is sok a dolga most. Én sem maradok sokáig, egy kávé után vár a munka a home office-ban.

- Hirdetés -

Kedden az uszoda szinte üres, a béke szigete. Ahogy beértem az öltözőbe, a takarító hazaküldött, áramszünet van, az uszoda zárva. Engedelmesen megyek kifelé, csak az ajtóból jövök vissza valamilyen megmagyarázhatatlan, Izraelben elsajátított belső hangot követve, és kérdezem meg a portáslánytól, hogy miért zárt be az uszoda. Az uszoda? De hát az uszoda nyitva van, valóban hazaküldtek mindenkit az áramszünet miatt, de az korábban volt, most már megint be lehet menni – mondja mosolyogva. Ahogy benézek az uszodatérbe, két embert látok a medencében. Miért küldtél haza? – kérdezem mosolyogva a takarítótól –, az uszoda szinte üres, jól lehet úszni ilyenkor. Erre azt feleli, neki szóltak, hogy zárva, egyébként is hogyan fogok sötétben lezuhanyozni, ha újra elmegy az áram? Ez legyen a következő óra gondja – gondolom magamban –, addig viszont tudok úszni egy jót, egyedül a sávomban, kreatív úszásnemekben úszó társak nélkül.

A second opinion kulcsszó Izraelben nemcsak az onkológusnál jelenti az utolsó kapaszkodót. A kávézóban is jól jön: ha például dekaf kávét kérek a pincértől, mindig megkérdezem, hogy valóban azt hozott-e. Ilyenkor egy jobb érzésű pincér rákérdez a pultnál, visszajön, elnézést kér, és másodszorra kihozza a dekafot. Ha valakit útba igazítok az utcán, de pár pillanattal később meglátom, hogy mást is megkérdez, nem bántódom meg, tudom, hogy nem engem ellenőriz, csak a second opinion-szabályának tesz eleget, öntudatlanul is. Mindenkivel mindenről beszélni, nem őrlődni, a „nem tudtam” rosszul hangzik héberül, az már a bukás maga. Nem beszélni és nem tudni, az nem jó befektetés, a némák beszédét nem hallja meg az izraeli fül.

Ezután a hét után van mit kipihenni a Jeruzsálemi Erdőben, a magashegyi időjárás ellenére is. Több mint egy hónapja minden hétvégén esik az eső, mintha az Örökkévaló is azt szeretné, hogy maradjunk otthon szombaton. Hideg van és szemerkél az eső, az utolsókat rúgja a tél. Ma a nappali órákban lemozogjuk a kilenc fokra visszahűlt telet, este pedig bekapcsoljuk a fűtést. Kijevben nemcsak mínuszok vannak, hanem lőnek is. A ködös és békés Jeruzsálemben sokkal-sokkal jobb a helyzet.