Kétségek gyötörnek, hogy valóban mindenkinek ugyanaz jut-e eszébe erről a félbehagyott bölcsességről, mint nekem, márpedig az megengedhetetlen, hogy másra asszociáljon az olvasó, mint amire a szerző szeretne kilyukadni. Tudniillik az alábbiakban az igazságról és az igazság szolgáltatásáról lesz szó, ami még csak a jóindulatú félreértelmezések csíráját sem tűri meg. Különösen most, hogy a politika alaposan beszennyezte a viszonyokat. Ma már közkeletű a vélekedés, miszerint ha minden relatív, akkor az igazság is az! És ha ez így áll, akkor egy alighanem beteg világban élünk! Jó lesz vigyázni kedves embertársaim magunkra is, meg a környezetünket tévképzeteikkel szennyezőkre is.
Raktár
Van egy barátom, aki az alijája tizedik évében eljutott odáig, hogy lakást vegyen. Ment is minden, mint a karikacsapás, hanem a birtokbavételkor támadt egy kis galiba. Kiderült, hogy ehhez a lakáshoz jár egy machszan1. Most arra nem térnék ki, hogy sem a régi tulajdonos, sem a leköszönő bérlője, sem pedig az adásvételt lebonyolító ügyvéd nem tartotta fontosnak figyelmeztetni a héber nyelvvel még mindig küzdő vevőt, hogy mit rejt a tabo. A földhivatali tulajdoni lap kisilabizálhatatlan betűrengetege annak, akinek már az ulpan2 befejezésére sem volt ideje, mert dolgoznia kellett, hogy megélhetést biztosítson a családjának. Valamelyikőjük a fentiek közül ugyanis önhatalmúlag egy kockás papírcetlire kapirgált adásvételivel jogosulatlanul birtokba helyezett egy illetéktelen családot.
Barátom az épület gondnokától, a váádtól kért segítséget, jönne el vele a rendőrségre érvényt szerezni a jognak és igazságnak. A javakorabeli férfi, aki már megjárta a hadak – nem is mindig kikövezett – útját oda-vissza, sietve lehűtötte az új honfoglalót. Ha hivatalos útra terelik az ügyet, akkor bizony akár hónapokig, akár évekig húzódik majd a hercehurca, és még akkor sem lesz biztos, hogy vitathatatlan igaza ellenére, mellette foglal állást a bíróság, és persze végre is hajtható ítélettel zárul a per.
Akkor most hogyan tovább? – értetlenkedett barátom – nyilvánvalóan becsaptak, s nekem bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba?
Semmiképpen sem – nyugtatta meg a kétségbeesett embert a hivatalok útvesztőiben és – mint utóbb kiderült – az igazságszolgáltatás zugaiban is járatos gondnok, és mindjárt a tettek mezejére lépett, ráverte az ajtót az egyébként nemkülönben átvert lakókra. Hogy mekkora paláver támadt, azt el lehet képzelni. A balagan3 azonban furcsa véget ért. A váád beleunva a terméketlen és kilátástalan vitába, a leginkább hőzöngőnek odavetett egy nevet a képébe, mire az menten hátrahőkölt, maga köré gyűjtötte társait, majd rövid tanácskozás után békülékeny hangra váltva közölte, reggel lehet jönni a kulcsért.
A terep varázsütésre elcsendesedett, s hogy ne húzzam tovább, a machszan másnap reggel kiürítve és kitakarítva a jogosult birtokába került. Ide kívánkozik, hogy barátom később többször is tudakolta a váádtól, mi volt az a bűvös varázsige, amitől az ellenfél szempillantás alatt visszavonulót fújt, de ő csak valamikor jó sokára mutatta fel a bölcsek kövét miszerint, mindig legyen egy olyan barátod, akinek már tettél szívességet szorult helyzetében, akkortól számíthatsz rá. Annak is vannak kapcsolatai és ha úgy alakul, még az is előfordulhat, nyertesen jössz ki egy olyan ügyből, amelyikben mellesleg neked volt igazad. Mindig kell egy barát, akkor is, ha történetesen neked van igazad. Még csak akkor kell igazán!
Piti ügy – még ha jól is végződött –, tanulságai azonban messzebbre vezetnek. De inkább mondok egy fajsúlyosabb históriát.
Bankcsőd
Történetesen becsődölt egy bank. Volt már ilyen, lesz is ilyen, sőt még ilyenebb is. A bank jogásza azzal nyugtatta a pénzintézet ügyfeleit, hogy bizonyos összeghatárig minden betétest kártalanítani fognak. Az ennél nagyobb pénzeket forgatókat lesújtotta a hír, de nemkülönben azokat is, akinek viszont hitelezett a szóban forgó bank. Nekik az utolsó fillérig vissza kell majd fizetniük, amit kölcsönbe kaptak.
Hogyan is van ez? A kimúlt bank – amelyik tulajdonképpen már nem is létezik! – akár holtában is visszakövetelheti a kihelyezett zsugát az utolsó fillérig. Aki viszont bizalommal volt iránta, annak esetenként csak a töredéke járhat vissza annak a pénznek, amit betett. Nemde az erősebb kutya ékes példája jön velünk szembe, vagyunk arcátlanul vigyorogva csóválja a lompost: bekaphatjátok?! Ki diktálja ezeket a szemérmetlen törvényeket, és miért nem csapunk az asztalra?
Oligarchák
De beszélhetünk még ennél cifrább esetekről is. Itt van ez a háború, ami – baruch hasem4! – végre nem direkte rólunk szól, bár közvetve – minimum a tanulságok okán – érintve vagyunk. Amint kiélesedett a hadi helyzet, az egymással szemben és oldalvást helyet foglaló államok sietve bejelentették a felségterületükön ideiglenesen vagy időben hosszabban állomásozó oligarchák vagyontárgyainak rekvirálását, jobb esetben zár alá helyezését. Most abba nem bonyolódnék, hogy kik is azok az oligarchák, s hogy miért is egy utálni való népség ez a brancs már akkor, amikor még be sem bizonyosodott (értsd: egzakt vádirat sem született ügyeikben), hogy loptak, csaltak, öltek, és mit tudom én, ki mindenkit vertek át vagy juttattak hullaházba.
Ám ha már korábban – a háború előtt – is köztudottak voltak a törvénytelen machinációik, akkor miért nem vágták sittre őket az elkövetés melegében, a boldog békeidőkben?! Nemde felemás ez az ítélkezési gyakorlat? S akkor még el sem töprengtünk azon, hogy amikor már ezrével halnak a katonák és civilek, romhalmazzá lesznek erdők, mezők, városok – azonközben az erkölcsi piedesztálról ítélkezők behunyják a szemüket, amikor – példának okáért – a gáz és az olajüzletek seftjeiben kellene elmarasztaló döntés hozniuk. Mert miközben halomra ölik egymást az ellenfelek, millió köbméter számra áramlanak zavartalanul szénhidrogén-származékok keletről nyugat felé. Ez összefér az igazság szolgáltatásával? Még a jog szolgáltatásával sem, nemhogy az igazságéval!
Pásztorok
Gyerek voltam még, amikor a „Pásztorok” (v.ö: Pál utcai fiúk) elorozták Nemecsek üveggolyóit. Emlékszem, alig tudtam elaludni aznap este, olyannyira felzaklatott a kihívóan pimasz testvérpár agresszív arcátlansága, akik mögött persze ott voltak a vörös-ingesek, élükön a rettegett Ács Ferivel – történetük esetében azok a maffia-fiókák –, akikből mára már kinőttek történelmünk arcképcsarnokának legrosszabbjai. És azóta sem múlik el úgy nap, hogy ne hőkölnék vissza, amikor szembetalálkozom a hétköznapi igazságtalansággal, aminek egyébként nincs se faja, se fajtája, se vallása, se nemzetisége, se semmije. Semmije, csak a pénze, és a vele karöltve flangáló hatalom.
És akkor ezzel most vissza is érkeztünk az erősebb kutya szindrómához, a betegség, a kór lényegéhez. Ez az a bizonyos erősebb kutya, aki mindig és mindenre jogot formál, és aki előtt mi magunk is gyakorta zsigerből meghunyászkodunk. Ez nem más mint a pénz és mindaz, amit az erőterébe gravitál, a kapcsolati tőke. Azzal vigasztalom magam, hátha nincs is igazam. Na, majd meglátjuk, hogy tudok-e ma éjjel aludni, vagy vergődöm hajnalig, mint amikor a „Pásztorok” kifosztották a védtelen és kiszolgáltatott Nemecseket. Vagy alszom békésen, mintha mi sem történt volna?
Szeretném, ha karikás szemmel ébrednék.
Újságíró