Jövőkutató biológus előadásán ülünk a kollégákkal a jeruzsálemi Begin-központban, csapatépítő jelleggel. Megtelt az auditórium, és mivel még tart a reggeli kávé hatása, mindenki feszülten figyel, a teremben egy pisszenés sem hallatszik. Számomra a jövő előző nap, azaz vasárnap délután kezdődött, amikor beleejtettem a telefonomat a csatornába, ahogy kiszálltam az autóból a Najot nevű városrészben. A gyerekeket kiszedtem az autóból, és átmentünk az út másik oldalára a játszótérre, közben magamban búcsút vettem a telefonszámaimtól és a fényképektől, amikor eszembe jutott, hogy megpróbálom a bluetooth-szal felhívni Drort. Visszatereltem Rafit és Nadavot az autóhoz, aztán az autó indította a hívást, Dror válaszolt. Elmondtam neki, hogy a telefon egy méterrel alattam hever a dzsuvában, eltartott egy ideig, amíg ezt felfogta, de utána rögtön kihívta a vízműveket. Másfél órán belül kijöttek, és fogóval a rácsok között benyúlva kiszedték a telefonomat.
Gyakran érzem magyarként Izraelben, hogy le vagyok lassulva a túlmozgásos, mindig egy lépéssel előttem járó izraeliekhez képest. Szeretek a jelenre a múlt felől nézni, és a múltból lassan megérkezni a mába – ezért vagyok lassabb, mint ők, akik ugyanezt a jelent már a következő pillanatból, a jövőből nézik.
A jövő és a technikai fejlődés iránti rajongás jelének tudom be azt, hogy éppen ezt a biológus-kutatót hívták meg az éves munkahelyi találkozóra. Az előadó először magáról beszél, arról, hogy hol és kikkel találkozott az Egyesült Államokban, akikkel együtt gondolkodtak az emberiség jövőjéről. Szeretnék lelkesedni, ha nem abban az országban élnék, ahol a Budapestre címzett hivatalos levelet pár hónapja kétszer kellett megírnom, hiszen az első, izraeli gyorspostával feladott levél leragadt a Ben Gurion repülőtéren egy hónapra. A másodikat a 93 éves holokauszt-túlélő Gitta néni vitte el a bőröndjében Pestre. Meg is érkezett rendben. Ha megjavul a postahálózat, elhiszem, hogy nemcsak az emberiségnek, de Izraelnek is van jövője.
A háromezer éves Jeruzsálem sem réved a múltba, előre megy, nem hátra, a városháza nem járdát újít fel vagy villamoshálózatot, hanem egyenesen a jövőt építi, “kan bonim atid”, szól a felirat az építkezésen. Itt a jövő épül.
Ez a jövő azonban egyelőre nagyon távoli, óvatos becslések szerint úgy tíz-tizenöt év múlva utazhatunk Jeruzsálem második és harmadik villamosvonalán, melynek egyik leágazása a mi városrészünkben, az Emek Refaimon halad majd át, ha megérjük. Ekkora időtáv felfogásához már jövőkutatónak kell lenni ebben a városban, az előadónk mégsem a jeruzsálemi villamos kivitelezéséről, hanem az Alibaba és a Google által építtetett “jövő városairól” beszél, melyek egy időben fognak felépülni Kínában a jeruzsálemi villamos szárnyvonalaival, ha az Örökkévaló is úgy akarja.
A következő felszólaló az igazgatónk, akit mindig szívesen hallgatok, ezért egy időre abbahagyom a Rubik-kocka kirakását, amivel egyébként is elakadtam, mert a kocka kétharmadának kirakása után újra és újra tévesztek, így kezdhetem elölről az egészet. Még beszél az igazgató, amikor másodszorra is meglesz a kétharmad, így már csak az van hátra, hogy a telefonomra mentett táblázatból lesve kirakjam a “magyar kockát”. Ez az új szenvedélyem, a puzzle mellett a legjobb menekülés a háborús hírek elől.
Iskolai szünettel indul a purim szerdán, ezért csütörtök estére már alig marad energiám arra, hogy felkerekedjek megnézni az ünneplő várost. Aztán mégis erőt veszek magamon, besétálok a belvárosba és a Taklit nevű kocsma felé tartok, ahová Iljával beszéltem meg találkozót. A Taklitban jellemzően a diákok és a negyvenes szinglik élnek bele az éjszakába. Most az ünnep miatt a szokásosnál is nagyobb a hangulat. Ilja elmeséli, hogy meglepte az orosz támadás híre február végén. Az utcára kitett asztalok mellett ül az éjszakai plusz öt-hat fokban a haverjával és annak feleségével, és az orosz elit vágyát tolmácsolja, amikor a háború közeli végét jósolja. Nem könnyű nekik. Isszák a hideg sört a fagyban, de az irkutszki Ilja és a nyugat-szibériai születésű haverja nem fáznak. Elköszönök tőlük, és továbbmegyek a Szirába – az alternatív Jeruzsálem másik törzshelyére –, ahol a Kijevből éppen hazatért Jonatán beszél a barátjával az ukrán esélyekről. Iljával ellentétben Jonatán elhúzódó háborút jósol. A szívem Iljához húz, mégis a hűvös és kimért Jonatánnak hiszek, aki újságíróként angol útlevelével már Szíriát is megjárta többször. Hallgatom, ahogy a kiürült Kijevről és az Ukrajnába juttatott amerikai fegyverarzenálról beszél, de mivel a Szirában nincsen “pitrija” – az utcára tett gomba alakú hősugárzó –, és az éjszaka is egyre hidegebb, nem maradok sokáig, inkább elindulok hazafelé.
Pénteken Drorral és a gyerekekkel Tel-Avivba menekülünk a hideg elől, ahol a Suk ha-Karmel több helyszínén zajlik az utcabuli kora délután. A melegebb éghajlat és a magasabb igények miatt itt kreatívabbak a jelmezek, mint Jeruzsálemben, és az is szép és fiatal most, aki egyébként már nem, vagy sosem volt az. Beülünk enni egy kifőzdébe és nézzük a népet, egy szőrös mellkasú daliás Tarzan láttára megszólal bennem az anya: meg fog fázni!
Tel-Avivban is télies még az idő, csepereg az eső, és alig bújik elő a felhők mögül a Nap. Nem várjuk meg az estét, a gyerekek és mi is lemerültünk, és még vár ránk a 68 kilométeres út az egyes úton visszafelé a falunkba, ahová már előttünk megérkezett a szombat – Jeruzsálembe, ahol magyar szemmel nézve óriás léptekkel haladunk a szebb jövő felé.
