Mordechai Avi-Shaul (Mandel Izidor) levele Bánóczi Józsefnek

Jeruzsálem, április 5. 1923.
hol hamoed peszah 4. napján, 5683.

Szeretett igazgató úr,

nem írhatom le Önnek azt az örömet, amelyet levele és lapja szerzett nekem. Még Jaffában kaptam őket kézhez, de nem válaszoltam, mert egy „peszahi levelet” akartam Önnek írni. Elhagytam végre Jaffát, és a kis zsidó fészket, Tel-Avivot, amelyhez – őszintén szólva – csak a gyermekek kötöttek. Az én vágyaim nem ölthettek ott testet, sem pedagógiai, sem zsidó vágyaim. Az iskola rendje tőlem is megkövetelte, hogy kereteibe beléilleszkedjem, ugyanígy van a tel-avivi „városi” élettel, amelyből kikívánkoztam az első hónapban. Kfar-Szaba egy csöpp kis kolónia a Saron-síkságon, másfél órányira a tengerparttól. Ezt a kis kolóniát háromszor pusztították el arab testvéreink – a zsidók most negyedszer építik. Ez a „kis” dolog csak egyik epizódját jelenti az egész erec-jiszraeli kolonizációnak és a zsidók elszánt akaratának és építőmunkájának. A lakosok száma tizenöt-húsz földműves család, akikről majd akkor írok önnek, ha ott leszek, és jobban megismerem őket. A kis kolónia maga fog iskolát fenntartani, ennek a kis falusi iskolának leszek én a tanítója, feleségem pedig tízdunamnyi földünkön fog konyhakertészetet berendezni. Így fogom összekapcsolni a parasztéletet a tanítással. A tanításban a munkaiskolának vagyok híve. Az iskola összes osztályaiban a fő tantárgy lesz a kertészet, mely köré csoportosulnak a természetrajz, földrajz, a történet egy része, számtan, rajz, kézimunka, torna – a második tantárgy a Biblia, melyhez a nyelvtan, írás-olvasás, a történelem megfelelő része (egy részben az ének is) fűződnek. Persze csak nagy vonásokban mondtam itt el, mit szeretnék. Az ősi tanítást: „Tóra, Avoda és Gemilut Haszadim” szeretném valósággá változtatni. Ha szigorúan veszem, tulajdonképpen csak kettőt akarok tanítani, Torát és Munkát, mert a többi tananyag egészen beléolvad ebbe a kettőbe, az egész tanítási részt pedig a Gemilut Haszadim, illetve a szeretetnek a nevelési módszere fogja áthatni és irányítani. Én tudom, hogy jót akarok, tudom, hogy szépet akarok – az Isten segítségétől függ a siker. Hogy miért írom ezt meg önnek, kedves igazgató uram? Azért, mert úgy gondolom, hogy érdeklődik tanítványának pedagógiai fejlődése iránt. Ha majd a kivitel munkájában nehézségekkel fogok találkozni, akkor is önnek fogom megírni (s tanácsot is kérni), ha Isten segítségével sikerülni fog, megint csak önnek fogok örömmel teli hírt adni.

Bizonyára érdekelni fogja, kedves Igazgató urat, milyen itt az élet peszah táján. Nem hiszem, hogy sikerülni fog akár megközelítően is lerajzolni, de megkísérlem. Az egész város, ó- és új város, olyan mozgalmas és színes, amit európai ember nem bír elképzelni. A világ minden faja, nemzete, vallása, népviselete mintha itt gyülekezett volna össze. Itt megy Erec-Jiszrael szefárd főrabbija, előtte két kavasz halad díszöltözékben, ott már egy indiai maharadzsa vonul el cifra és színes kíséretével (egyébként Sir Herbert Samuel vendége). Itt kaftános, hosszú hajtincses zsidó gyerekek futkosnak, amott ugyancsak kaftános és hajtincses, de khiffiával födött fejű arab gyerekek verekszenek. Egy dolog bizonyos: az általános képet az arabok töltik be. A zsidók peszahja és az összes keresztény szekták húsvétja nem befolyásolja annyira Jeruzsálem képét, mint a mohamedánok Nebi Muszája (Mózes próféta).

Erről az ünnepről, amely tulajdonképpen nyolc napig tart, érdemes megemlékezni. Nebi Musza tulajdonképpen nem vallásos ünnep, hanem nemzeti, hogy úgy mondjam: demonstrációs. A húsvéti ünnepekre igen sok keresztény gyűlt fel Jeruzsálembe, s azért valamelyik kalifa elrendelte, hogy ugyanezen idő tájt a mohamedánok is gyűljenek fel. Idejön akkor egész Palesztinának minden városából és falujából az arab lakosságnak egy jó része, elözönlik a várost (peszah előtt egy-két nappal kezdődik a zarándoklás), s mikor már felvonultak zászlóik alatt és sejkjeik vezetése mellett, összegyülekeznek az Omar-mecsetben és a templomudvarban, ott istentiszteletet tartanak, s akkor mind együtt elvonulnak a Jerikó közelében levő állítólagos Mózes sírjához. Az intelligensebb arabok nagyon jól tudják (s nem is tagadják), hogy Mózes sírja hazugság, de a felvonulások igen alkalmasak nekik politikai demonstrációra és a tömegek fanatizálására. A három év előtti jeruzsálemi peszahpogrom is a Nebi Musza ünnepségek alkalmával történt. A felvonulások egyébként nagyon érdekesek. Az apósomnál [Seelenfreund Salamon] lakom az óváros kellős közepén, a Damaszkuszi kapu és a Via Dolorosa között, ahonnan egy hatalmas árkád fölötti szobából kitűnően lehetett látni a felvonulásokat, mert azok pontosan alattunk vonultak el.

A rengeteg színes zászló – melyek között nem ritkaság a Magen David-os lobogó – kelti fel először az ember figyelmét. Minden falu saját zászlói alatt vonul, és a zászlók között fáradhatatlanul táncol végig az úton a falu vénje, európai fülnek hajmeresztő és hátborzongató kiáltozásokkal kísérve. A zászlók után jönnek rendesen a dobosok, akik folyton-folyvást verik a taktust az utánuk jövő „botosok” énekének és táncának. A tánc őrülten vad, és egy folyton előre mozgó körben folyik. Ezt a kört egy kardos „karmester” vezényli, aki egy fiatal arabnak a hátán nyargal folyton ide-oda futva, vezényelve és parancsnokolva. Nagyobb csoportoknál több ilyen kardos is van. Legvégén jönnek a nők és a gyermekek, drága selyem- és hímzett ruhákban. A férfiak felső köpönyege hosszú barna vagy fekete csíkokkal, azonnal a zsidók tálitjára emlékeztet, még a nyakon levő ezüst vagy arany hímzés sem maradt el. Én meglehetős szimpátiával figyelem az unokatestvéreket, úgy képzelem, hogy a mi őseink hasonlítottak ezekhez, s ilyen ruhában is jártak. Az előkelőbbek szamárháton jönnek, és igazán finom és arisztokratikus arcvonásaik csodálatba ejtettek sokszor. Nőik közül a nemesek fátyolosan járnak, a fellah nők födetlen arccal; nagyon sok szép, igazán szép nő van közöttük, tüzes, fekete szemük mindig elfogja az ember pillantását. A menet felvonul a Moria hegyére, a templomudvarba. A Via Dolorosán levő Pilatus-kilátóból nagyszerűen lehet látni a bevonuló tömegeket. Minden csoport külön helyezkedik el, és három-négy csoport megy be egyszerre a mecsetbe, hogy meghallgassák az istentiszteletet, melynek fő része a pap beszéde. A kép teljességéhez tartozik a katonák és rendőrök egy-egy csoportja, mely mindig fel-feltűnik a menet élén és végén. Ezek között is sok az arab, akik részt is vesznek az énekben, egyébként „hivatalos komolysággal” ügyelnek a rendre. Eddig, hála Istennek, nem történt semmi baj. Az énekről annyit mondhatok, hogy azt előbb meg kell szokni, meg kell figyelni, hogy szépnek találja az ember. Ha először hallja az európai fül, hol ijesztően vadnak, hol meg egyhangúnak találja. Én nagyon szeretem, és az összes eddig hallott melódiák és nemzeti dalok között az arab dalt találom legjobban kifejezőnek. Megtörtént velem az, hogy mikor egy dalt hallottam, azt mondtam rá, hogy az egészen bizonyosan szenvedélyes szerelmi dal. S kiderült, hogy eltaláltam. Ez nem volna különös, ha zeneileg képzett emberrel történt volna, de laikus füllel csak úgy történhetik meg, ha a melódia igazán nagyon kifejező. Egyébként sokszor, sőt legtöbbször emlékeztet az arab ének a zsidó templomi melódiára, ami szerintem a zsidó egyházi dalok keleti származását bizonyítja. Amikor a müezzin imára hívja a híveket dallal és imával, akkor mindig eszembe jutnak az ünnepi zsidó melódiák.

A zsidó peszahról még nem írtam semmit. Azt hiszem, legjobban úgy mondhatom el benyomásaimat, ha elmondom, hogy hogyan telt el az én peszahom – a mai napig. A szédert apósomnál ünnepeltem, ahol szép számban voltak más vendégek is, jeruzsálemiek és jaffaiak. A zsidók is megtartották (részben) az ole regel szokását, és peszahkor igen sok vidéki zsidó van Jeruzsálemben. Így kerültek hozzánk a Szod-Moria fivérek Tel-Avivból, akik Sisának is, nekem is jóbarátaim. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a széder esténk egy eljegyzéssel bővült, egy Áron Kármi nevű magyarországi haluc eljegyzett egy ugyancsak magyar halucát, s ez csak emelte a vidám hangulatot. Apósom műtermében volt terítve, a falak héber ornamentikával pingálva, rajzok és képek, az „öregünknek” megannyi munkája díszítette a szobát. Apósom adta a szédert, és kísérte az estéhez méltó magyarázatokkal. Saul fiam mondotta a ma nistanót, amely ugyan nem kezdődött מַה נִשְׁתַנָה-val, de azért a hagyományos formának tartalomban megfelelt. Leírom ide szórul szóra a gyermek „gyermekes” stílusában:

„Mondd, nagyapa, miért másféle a mai este a többi esténél? Miért van ma annyi vendég nálunk? Máskor nincs nálunk bor, ma pedig van. Máskor nincs maca, ma pedig macát eszünk. És miért vagy te fehér ingben?”

אמור לי סב, מדוע אחר הלילה הזה מלילות אחרים? מדוע היום כל כך הרבה אורחים אצלנו? בכל הלילות אין לנו יין והיום יש, בכל הלילות אין מצה והיום אוכלים מצה. ומדוע אתה יושב בכתונת לבנה?

Így mondta el szórul szóra Saul fiam, három és negyed éves nagy fiam, s persze én boldog voltam, hogy a „produkció” sikerült. Éjfél felé az összes házbeliek összegyülekeztek nálunk (többnyire magyarok), s ezt az időt arra használtam fel, hogy „megszöktessem” a feleségemet. Húszperces sétára mentem az óváros sötét bazáraiba, amely misztikus csöndben hordozta méhében a titokzatos zegzugokat, csak itt-ott világított be a világ leggyönyörűbb holdsugára, csak azért, hogy még titokzatosabbá tegye az ócska árkádokat és csudásan faragott márványkutakat. Innen-onnan kihallatszott szédert tartó zsidók melódiás zümmögése, s akkor eszembe jutottak a galutbeli testvéreim, akik messze tőlünk, a nagyvilág minden országában azt mondják most fájó-síró imával: לְשָנָה הַבָאָה בִיִרוּשָלַיִם. Mi pedig úgy mondjuk: לשנה הבאה בירושלים הָבְּנוּיָה – „Jövő évben a felépített Jeruzsálemben!” S ha galutbeli testvéreimben nálam sokkal kevésbé boldog embereket látok is, mégsem küzdhetek le egy fájó sóhajt, amikor a még fel nem épült Jeruzsálemre gondolok, amely lakossága szerint zsidó, s amelyben mégis alig van valamije a zsidóságnak. A szent helyeket és a történeti emlékeket elveszik tőlünk a mohamedánok és keresztények, úgy, amint elvették tőlünk a Bibliánkat is és „lelki alapon” az őseinket, a királyainkat és prófétáinkat – új dolog pedig alig épül, s legfőképpen nem monumentális. Két zsidó hely van Jeruzsálemben: a כותל המערבי Nyugati Fal és a Zsidó utcában (óvárosban) levő חוּרְבַה ר’ יהודה החסיד Hurba nevű templom. Ez a két hely, ahová a legtöbb zsidó elmegy ünnepnapon. Az ünnep reggelén elindulok egy barátommal a Kotelhez, hát az első kis mellékutca szájánál egy rendőr áll; ajkán egy szó van: אָסוּר Tilos! Képzelje Ön el, igazgató úr, hogy hatott ez reám és az összes zsidókra. Peszah ünnepén a zsidók elől el volt zárva az út az egyetlen ősi szent helyhez, reggel 7-től délután 2 óráig, mint utóbb megtudtuk, azért, mert a Nebi Muszát ünneplők menete a közelben levő egyik bazáron vonult keresztül. A rendfenntartásnak ez volt „az egyetlen módja”. (Tegnap megjelent egy hivatalos nyilatkozat, hogy az egész egy „túlbuzgó” rendőrtisztviselő intézkedése volt.) Délután mentem el újból, s akkor már el lehetett jutni a Szent Falhoz, ahol kiöntöttük szívünket az Úr előtt. A délelőttöt a Hurba-templomban töltöttem, amely néhány száz éves, egyetlen kupolás nagy terem, sok díszítéssel, aranyozással, primitív figurális falfestménnyel (valamely egyszerű „freskóművész” munkája), drága hímzett terítőkkel és függönyökkel. A frigyláda előtt díszes sátor van, alatta ül emeltebb helyen Sir Herbert Samuel, a mi főkormányzónk, mellette jobbról Rav Jichak Hakohen Kook, Erec-Jiszrael főrabbija, annak jobbján Edvin Samuel, a főkormányzó fia. A templomban kapott benyomások kárpótoltak az előbbi keserűségért. Elég szentimentális vagyok, és sírtam az örömtől, hogy a mi népünk fia a főkormányzó, aki mégis a mi templomunkba jön, a mi ünnepünket üli, és a mi imáinkat, a mi nyelvünkön mondja. Két szónoklat volt. Először Rav Kook beszélt, azután a beteg másik (szefárd) főpap, Jakob Meir helyett egy szefárd rabbi. A גְאוּלָה megváltás volt mindkét prédikáció témája. „A szabadság ünnepe erősítse szívünkben a szabadság utáni vágyat és akaratot” – mondta Rav Kook. A szefárd rabbi pedig a főkormányzóhoz szólt. „Bízunk a főkormányzóban – mondta –, s hisszük, hogy tudni fogja népe iránti kötelességét. Nem kívánjuk tőle, hogy részrehajló legyen s igazságtalan más népek fiaival szemben, de dolgozzon ő is mint hű zsidó az új haza felépítésén.” A főkormányzó szemében könnyek csillogtak, mikor a Tórával kezében ott állt a frigyszekrény előtt, s szeretettel nézett a népére. Abban a pillanatban büszke, nagyon büszke voltam, s erősebb lett a hitem, ha ugyan ez lehetséges. A kadis imát így mondták: יתגדל ויתקדש שמה רבה… ובחיי בכל בית ישראל וּבְחַיֵי נִצִיב אֶרֶץ יִשְֹרָאֵל – „és Erec-Jiszrael kormányzójának életében…” stb.

Tegnap kisétáltam feleségemmel és kisfiammal az Olajfák hegyére, fel egészen a főkormányzói palotáig. A csudás kilátást le sem lehet írni. Keletre egészen a Holt-tengerig lehet ellátni, nyugatra pedig Jeruzsálem terül el a hegyeken. Mikor estefelé lebukott a nap Cion hegye mögött, és bearanyozta az egész város képét, azt mondja a feleségem: „Úgy tűnik nekem, hogy a nap csak Jerusalajimnak süt.” Mikor besötétedett, s a lámpák fénye millió rezgésben egyesült a csillagok ragyogásával, s minaretek és kupolák sziluettje narancssárga keretben vált el a sötét égboltozattól, oly gyönyörűség szorongatta a torkomat, amit soha-soha nem fogok elfelejteni. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs többé galut, minden zsidó testvérem itt van körülöttem Erec-Jiszraelben, úgy éreztem, hogy mindent elértem. Úgy éreztem, hogy ezért az élményért érdemes élni és meghalni is.

A főkormányzó palotájának a kapujában állottunk, amikor Sir Samuel autója befordult a kapun, s ő barátságos mosolygással viszonozta a köszönésünket. Szemébe néztem, s emlékeztem a könnyeire, amiket a templomban láttam szemeiben ragyogni. Borzasztó intenzíven éreztem vele, átértettem az ő mély szeretetét és az ő nagy, nagy, súlyos, súlyos gondjait. Tudom, hogy ő szeret bennünket, tudom azóta, hogy először beszéltem vele Tel-Avivban, s meg is mertem ezt írni róla (a Jüdisches Volksblattban) olyan időben, amikor nagyon népszerűtlen volt, amikor az igazságtalan támadások tömegei keserítették. Ő nagyon jó ember és nagyon jó zsidó, s talán az a fő hibája, hogy túlságosan, a gyöngeségig túlzottan jó mindenkihez, még az ellenségeihez is. Lehet, hogy egy elhatározott, kemény, akár rossz ember is jobb szolgálatokat tenne a zsidó nemzeti otthonnak, mint ő – de mit tehetünk, ha ő nem tud rossz lenni, s nem tud kemény lenni. Vele kell szenvednünk nekünk is, míg az Isten jobban velünk lesz.

Szeretett Igazgató úr, azt hiszem, már elég volt, talán már unalmassá is váltam (nem akarok dicséretet provokálni!), főleg az ismétlésekkel.

Ha Isten segítségével Kfar-Szabában leszek, majd rendszeresen fogom Önt tudósítani az iskolám dolgáról s egyebekről is.

Most még egy kérésem van önhöz, kedves igazgató úr, ha nem esik nagyon terhére a teljesítése. Szükségem volna a legújabb magyar pedagógiai irodalom könyvjegyzékére. Ha van önnek valakije a tanítványok között, aki ezt összeállíthatná, szívességét valamiképpen (az illető által kívánt módon) viszonoznám.

Apósom és családja nevében szíves üdvözletet közvetítek.

Magam, feleségem és kisgyermekeim nevében igaz szeretettel küldöm jókívánságaimat Igazgató úrnak, Őnagyságának kézcsókommal, valamint az iskolának. A tanár urakat is igaz tisztelettel üdvözlöm.

Igaz híve és tanítványa,

Mordechai Avi-Shaul

Megjelent az Útközben című honlapon, köszönjük a cfati Emlékmúzeum hozzájárulását az újraközléshez.

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com