Élőzene Izraelben a poszt-covid évben

A Nagy Bezártság után, egy éve, mikor Izraelben óvatosan kinyitottak újra az élőzenés klubok, rájöttem, hogy mi hiányzott legjobban a szobafogság idején: a koncertek. Elindítottam az Izraelinfón egy koncertajánlót. Most a rovat írásaiból barkácsoltam egy kollázst, ami az izraeli etno, indie és jazz panoráma képe lett. Szerintem…

Nem hiszem, hogy van még egy ország, ahol úgy lehetsz büszke a nemzeti kultúrádra, hogy közben szőröstől-bőröstől felfal a multikulti. 

Izraelben nem kunszt színes világzenei fesztivált rendezni.

Csak meg kell hívni minden itt élő zenei kultúra előadóiból a legjobbakat, és máris körbeutaztuk a Földközi-tengert, a Kaukázust, a Kárpátokat, jártunk az Arab-félszigeten, Etiópiában, Iránban, Dél-Amerikában. Ehhez kell még néhány külföldi etno-sztár, és máris olyan tarka a paletta mint Európa bármelyik world-music fesztiválján.

Abate Berihun egyedül is maga ez a sokszínűség. Szaxofonos, énekes, hangszerelő és zeneszerző. Életműve átfogja az etio-pop, az etió-jazz és az afrobeat műfajait. Énekesként saját világot, saját soul zenét teremtett, amhara nyelvű zsidó imákat, ősi szövegeket énekelve, modern zenei környezetbe helyezve.

A szezonális depresszióra legjobb javallat elutazni Eilatra. Ott nincs tél, és nem is volt. Viszont fesztiválok vannak havonta a jazznek, a gitárnak, a kamarazenének, és csak úgy koncepció nélkül vegyesen olyan zenéknek, amiért érdemes átvágni vagy átrepülni a sivatagon Eilat felé.

Ami itt jön, attól kiugrottam a bőrömből. Akár ezért az egy buliért is leutaznék Eilatra.

Képzeljük el a Yemen Blues slágereit egy bigband kiséretével, a Jonathan Voltzok Big Banddel! Segítek.

Minden zenei találkozás úgy kezdődik, hogy egy konyhában valaki azt mondja: na, ezt hallgasd meg! (1972-ben bakelit, 2017-ben YouTube)

A-WA

Három nővér. Jemeniek.

Tair, Liron és Tagel Haim.

Persze, tudtam én korábban is a jemeni zsidóság zenéjéről. Ofra Haza, aki a világhírig vitte ezt a zenét, vagy Ahinoam Nini, aki az első izraeli élményem volt 25 éve, mikor először itt jártam, vagy az izraeli mizrachi-pop királya, Eyal Golan, mind-mind jemeniek.

De az A-WA más, ők úgy értek fel a csúcsra, hogy szinte semmi engedményt nem tettek a popbiznisznek. Dalaik úgy is jemeni népdalok maradtak, hogy ezer wattok dübörgik őket is a világ diszkóiban.

Az orientális zenék világkarrierje – a Balkántól Marokkóig, Andalúziától Indiáig – azon alapszik, hogy adva van egy monoton, többnyire aszimmetrikus ritmus, egy gazdag énekdallam, felelgetve egy karakteres dallamhangszerrel. Éppen úgy, mint az elektronikus tánczenékben.

Hamar kiderült, hogy az ősi egyszerűség kompatibilis az eladhatóvá redukált elektromos primitívséggel.

De ez a három női hang kívül van minden szabályon. Áradó szabadság, boldogsághormon. Gyönyörű háromszólamúság, de még az uniszónóikban is bujkálnak a félhangok között, egymás mellé intonálva. Ettől minden dal vibrál, remeg. Nekünk meg fülig ér a szánk, bólogatunk a fejünkkel, rázzuk a fenekünket, tapsolunk. Mindenhogyan részt akarunk venni az énekükben. Ezt nem lehet a kütyükkel reprodukálni.

Itt most a Kuli Alma zsebkendőnyi színpadán egy billentyűs játszott csak velük, de így is megéltek a dalaik.

(Százméteres sorban álltak a pici klub előtt, akik nem fértek be. De ki az a hülye Izraelben, aki pontosan érkezik a kiírt időpontban? Én.)

Szinte semmi smink, frizura. A klipek tarka jelmezei helyett szimpla virágos otthonkában, fehér edzőcipőben a három csaj. Semmi popsztáros allűr, kiagyalt koreográfia, nem “pakolják” magukat. Felesleges. Mintha a családi vacsoraasztaltól állították volna fel őket:

Énekeljetek valamit, lányok!

Ha a popbiznisznek bármi köze van a tehetséghez – ezt sokan vitatják –, akkor Gal De Paznak néhány éven belül világsztárnak kell lennie. Ezt az energiát, ezt a muzikalitást, ezt a rengeteg invenciót és előadói képességet meg kellene a sorsnak jutalmazni! És ezt a hangot!

Egy szakemberrel voltam a The Paz Band koncertjén, az első szám után rálegyintett: „Nem lehet órákon keresztül ezt művelni a hangszálakkal!” A koncert végén megjegyezte: „Tévedtem, lehet.”

Malox

Ha nem láttam-hallottam volna őket jó-párszor, most bedőlnék annak az új szlogennek, amit magukról írtak: Részeg balkáni diszkó punk-attak. És hogy hozzunk fogvédőt. 

Eyal Talmudi egy igazi jazz-szaxofonos. Bandája, a Malox nagyon szofisztikált zenét játszik, valóban sok balkáni ízzel és punkos lendülettel. Az egyik eleme ennek az eklektikus shownak, mikor Eyal kiront a nézők közé, és balkáni lagzivá alakítja a koncertet. Kevés ilyen brutál bulit láttam, mint mikor a Malox elszabadul.

Nem bírom ki, hogy ne tegyek ide két klipet is a zenekar két arcával. A második egy klezmer standard maloxul.

A Ground Heights az egyik első felfedezésem volt, mikor pár éve fejest ugrottam Izrael zenéjébe. Táncoltató funk, afrobeat, persze a tipikus etióp dallamokkal, ritmikákkal vegyítve. 

Véletlenül keveredtem be egy koncertjére Jaffón, White Night idején. Megkérdeztem a mellettem állókat, hogy ki ez az énekesnő. (Lesújtó tekintetek.)

Dikla! Nem az én világom az áradó, keletien színezett szentimentalizmus, de ez az erő akkor, ott, élőben elragadott. Aztán levadásztam a lemezeit, és már van kedvenc dalom is tőle.

Bevallom, hogy az egyszál-gitáros dünnyögés ellen be vagyok oltva, háromszor. Műfajtól, nyelvtől, nemtől függetlenül nehéz áttörni az immunitásomat.

Rona Kenannak sikerült. Ő nemzedéke legeredetibb hangja – írják róla. Egyszál gitáros trubadúr. Alternatív countrynak hívják azt a zenét, ami hátat fordítva a cowboy tingli-tanglinak, olyan keményen szólal meg, mint a tesó, a városi rockblues. Ezek a dalok éppen ilyenek, méghozzá Európa keleti feléről ismerős attitűddel.

Eastern!

Szívbe karcoló hang, virtuóz egyszerűség. Kicsit hiányolok mögüle egy zenekart, de ez az én bajom.

Mindig is elfogult voltam, amikor az észak-afrikai zsidóság zenéjéről írtam. A szakralitás és a vitalitás úgy erősíti egymást ebben a muzsikában, hogy nem lehet elhajolni előle. Hiába az évszázadok, a sivatagi mérföldek, ez a zene itt van, él és megérint.

Különösen ha olyan előadók játsszák, mint mondjuk a Piyut Ensemble. Az ahogy a 4 generációt felsorakoztató együttes énekel annak az emlékébe is beleborzongok. Az észak-afrikai zsidóság dalai, imái szólalnak meg majd, és ragadnak azokba a magasságokba, ahová a leszegett fejű hétköznapokban fel se merünk tekinteni.

Yossi Fine

Már a felvételeit hallgatva is úgy éreztem, mintha a Jimmy Hendrix-féle pszichedelikus blues született volna újjá, ezúttal közel-keleti zenei gyökerekkel, de így élőben még elevenebb volt ez a párhuzam. A dallamok a gnawára jellemző repetitív szerkesztéséből a koncerten gyakran kilép Yossi, de ez az elszállt gitározás is megmarad a keleti skálák harmóniái között. Hiába tolakodik elő egy Miles Davis, John Coltrane, vagy Quincy Jones téma, a zene egy pillanatra sem billen nyugatra. És mielőtt valaki azt hinné, valami bonyolult kortárs jazz vett le a lábamról, megnyugtatom: végig pszichedelikus party-zene szólt.

Egészen más fajta tetőpont a Subterranean Masquerade. Progresszív folk metál. Ez nem hangzik jól, de a zenéjük annál inkább. A metálosok headbangerezését nem zavarja, hogy a zúzás fölött etnikus dallamok szólnak. Az énekes Davidavi Dolev pedig egy kivételesen energikus színpadi figura.

Lehet, hogy az egész felvetésem téves! Egyáltalán nem kell, hogy a gyerekeink tudják, mi az a jazz. Mi a zenében megjelenő, kifejeződő szabadság. Miért kéne, hogy tudják? Mi tudtuk? Mégis le tudtuk élni becsületben az életünket.

De hátha valamiről lemaradtunk?

Beleszeretni. Ez ugyanis csak élőben sikerülhet. A jazz ilyen. A függők eléldegélnek „konzerven” is, de az első találkozáson múlik minden.

Aztán megláttam ezt a fotót, és minden világos lett. Tizenvalahány tizenéves, mosolyogva, hangszerekkel a kézben, egy top koncerthelyszín hirdetésén: Thelma Yellin BigBand! 

A művészeti iskolát a neves csellóművészről – a megálmodóról – nevezték el 1959-ben Thelma Yellin Művészeti Gimnáziumnak. Az iskolában hat művészeti ágban folyik az oktatás: klasszikus zene, jazz, tánc, színház, vizuális művészet és film. 

Maradjunk a jazznél! Hosszú a listája azoknak az izraeli jazz-muzsikusoknak, akik a „Yellin”-ben kezdtek.

Szándékos vagy véletlen, mindenesetre szimbolikus, hogy pont ez a koncert került erre a napra, a Tu Bishvat-ra.

Az egyik biztos pont Tel-Aviv zenei életében, hogy a bezárt buszpályaudvaron van egy klub, ami nyitva van, a Yung Yiddish.

A vasárnap a klezmeré, de ez addig tágítható, hogy még a Nigun Quartet hassid jazz-e is befér.

A kilencvenes évek nagy etno feltámadása idején, amikor felfedeztük a kubai, az afrikai, a balkáni zenék erejét, a new yorki zsidó zene is rákapcsolt.

A  Hassidic New Wave, a Klezmatics, John Zorn és sokan mások kezdték a haszid zene motívumait, és persze a teremtő erejét átmenteni a rock, a világzene, a jazz és a kortárs zene világába. A korszak sztárja volt New Yorkban a mi Daniel Zamirunk is. A haszid jazz mára már nem kuriózum. A műfaj egyik legkiválóbb zenekara a Nigun Quartet. Ha minden igaz hamarosan Budapesten is fellépnek majd.

Albert Begert nem ismertem, mielőtt alijáztam, pedig amerikai éveiben azokban a zenei körökben mozgott, amiket nagyon szerettem. Itt Izraelben is a szabad improvizációkra építő modern jazz irányok egyik meghatározó figurája. Minden koncertje meglepetések sora. Ha van is ismerős darab, azt az éppen aktuális formációjára szabja át.

A bőgős akit a klipben látunk-hallunk Asaf Schori. Ő lesz a következő mese.

Most tetőzik az elfogultságom. Egy koncert után vidéken…

Egy sofőr, Asaf Shchori, plusz a bőgője, és tele is volt a kocsi. (De azért hazahoztak engem is Tel-Avivba.) Persze, hogy a zenéről beszélgettünk, nem csak a jazzről, Bartókról és a törzsi zenékről is. Így ismerkedtem meg az új izraeli jazz-generáció egyik legtehetségesebb, leginvenciózusabb muzsikusával. Persze előtte többször hallottam már őt, hiszen sok radikális improvizatív zenét játszó formációban bőgőzik.

Asaf Shchori bőgős szinte minden koncertjén egy új formációval jelenik meg. Mondanám, hogy free vagy avantgarde, de az nagyon radikálisan hangzik, és Asaf Shchori és zenésztársai inkább játszanak. Szívből, és rengeteg energiával. A szabadság nem születik meg könnyen.

Nézem a nézőket: ringat vagy rángat minket a zene, de nem tűnik el a mosoly.

Ezen a felvételen az Assif Tsahar 4tet-ben bőgőzik, és ez már a következő meséhez vezet.

És most jöjjön az izraeli jazz-szcéna kulcsfigurája: Assif Tsahar.

Magyar jazz-fesztiválokon ismertem meg, konkrétan Győrben a szépemlékű Rómer-házban.  A new yorki avantgarde ifjú titánja volt. Abból a körből jött ahonnan a nagy ikonokat Hamid Drake-et, William Parkert már jól ismertük. Aztán visszatérő vendég lett ő is.

Izraelben a Levontin7-ben már ismerősként üdvözöltük egymást.

Csak az volt furcsa, hogy miért az amerikai művész igazgatja el a széksorokat a koncert előtt…Egyik első izraeli ismeretségemet – egy magyar származású filmproducer asszonyt – barátian üdvözölte… Néhány vígjátéki fordulat után kiderült minden; az amerikai jazz-sztár Izraelben él, a magyar producer az édesanyja, és ő Assif Tsahar a Levontin 7 klub tulajdonosa, és a tel-avivi jazz motorja.

De most sürgősen vissza a zenéhez!

A big band formáció a köztudatban összeforrott a swinggel, pedig már a freejazz hajnalán, és később is a 70-es években is léteztek nagyzenekarok, akik a kollektív improvizáció és a nagy kompozíció összeegyeztetésén kísérleteztek. Én a sokat emlegetett – és Izraelben is megfordult – William Parker magyarországi workshop koncertjein hallottam ilyet élőben. És Assif Tsahar new yorki lemezein. 

Az elmúlt években gyakran volt lehetőség élőben meghallgatni mindezt a Assif zenekarával a Levontinban. Az Eltűnt Idő Zenekar, szimbolikus névadás. Arra utal, hogy hiába a komponált elemek: az a pillanat amikor a zene megszületik egyben az enyészete is. 

Assif érdeme az is hogy félévente egyszer – néha többször is – megfordulnak a klubjában olyan sztárok, akikért elvonatoztam akár Bécsig is, anno. Például a már említett Hamid Drake és William Parker.

Akárhonnan nézem – a jazz felől, a rock felől – az három kedvenc gitárosom egyike biztos Jerry Garcia, aki a Greateful Dead-ben játszott. A hatvanas évek esszenciája, ahogy muzsikált. Az utolsó olyan pillanat emlékműve, mikor az Emberi Szellem palettája még tarka volt és érdekes. Ez nem nosztalgiázás! Ma sincs jobb zene Jerry tripjeinél, ha körbe akarom repülni az agyamat.

Egy időutazási-iroda azzal bízott meg, hogy szedjek össze tíz izraeli zenekart, akiket átröptetünk majd a Woodstock-korszak egyik fesztiváljára. De olyanokat válogass ám, hogy a hippiknek szeme se rebbenjen, csak vibráljanak tovább! Bandákat, akik passzolnak a buli fénypontjához a Grateful Dead zenekarhoz. 

Lusta voltam a fejtöréshez, inkább elloptam a fellépők listáját Grateful Music Gathering – Jerry On! fesztiválról, ami Shitim Oázisban lesz Mitzpe Ramonon is túl.

Ez a lista, úgy ahogy van, bejönne egy 68-as időoázisban is: Or Edry, Rasco, The cub, The Burgler, Dialgo, Ouzoo Bazooka. Három őrült nap rock, blues, folk, és pszichedélia! Legszívesebben mindegyiktől idetennék egy klipet! De szó sincs tribútolásról, nosztalgiázásról! Ezek a bandák nem másolnak senkit, a saját zenéjüket játsszák. Reinkarnációi annak a gondolatnak, amit Jerry Garcia és a Greateful Dead képviselt. A progresszió csalódott a konzum-komfort-komform világban és újra a tarka belső tájak felé vette az irányt.

Olyan zenekarok klipjeit választottam, akik ritka madarak a koncert palettán:

Electric Zoo

Mazeppa

Úgy látszik, mintha minden a nosztalgia csillagképébe fordult volna, de sebaj! Ez meg az én privát nosztalgiám: Ha mindent elzárnak előlünk, akkor derül ki, mi hiányzik a legjobban. Nekem az élőzene!

Ezért indítottam tavaly áprilisban – mikor a koronazárlat betonját feltörték az első élőzenés klubok – ezt a rovatot. És az első ajánlat épp a MissBehave volt. És mint a jó pincér, meg is kóstoltam, amit javaslok. Úgyhogy őszintén ajánlom ismét.

Motown. Ha ez a szó – a detroiti kiadó neve – nem segít, akkor eldúdolom: The Supremes, The Temptations, The Four Tops, Marvin Gaye, Steve Wonder, Jackson5…, megvan? A MissBehave csapata ezt ígéri: soul, flitterek, old-school groov-ok, időutazás a 70-es évekbe, hét hölgy kalauzolásával.

Hogy lehetne teljes a kép? Még a kedvenceim se mind fértek ide. 

Finálé helyett inkább kezdjük az ábécénél, alfabetnél és jussunk el Viktoria Hanna-val a Hallelujáig!