Az én koronám

Tavaly januárban történt.

Egy új időszámítás kezdődött 2020 márciusában, amikor már nem csak érdekes, bár kissé ijesztő hírek szálldostak egy Kínában kitörő járványról, fotók a rohamrendőrökről, ahogy őrt állnak az elbarikádozott kínai utcák végén. Valami történt egy kínai piacon, Wuhanban, valahol a világ végén, valami érthetetlen dolog, de igazából nem volt fontos, mert annyira a világ végén van.

Aztán kiderült, hogy de, fontos, és már teljesen mindegy, milyen messze van az a másik világ, mert a repülőgépek, a rajtuk utazó turisták olyan gyorsasággal és hátborzongató biztonsággal juttatták el azt a távoli valamit először Olaszországba, Ausztriába, aztán Európa többi országába, hogy hipp-hopp Amerikától Ausztráliáig a világon mindenhol megjelent. Megérkezett Izraelbe is, ugyanezzel a vészjósló sebességgel.

Koronavírus. Sosem hallottuk még ezt a szót, de megtanultuk gyorsan.

Anyukám mindeközben kórházba került, nem koronával, akkor még nem volt korona Magyarországon, tüdőrákja volt, és már nagyon gyenge volt. Sima tüdőgyulladás? A test már nem tud védekezni, immunrendszere nincs. A napok összeálltak egy sorba, egy elkerülhetetlen kimenetel felé, mint a zongora elefántcsont billentyűi, egymás után koppantak le a napok, és amikor az ébenfa billentyűhöz érkeztünk, csak álltam tehetetlenül az izraeli papírbolt színes kartonlapjai között, nem találtam az árut, amit a vevő keresett. Negyven körüli nő volt, tinédzser lányával, ellentmondást nem tűrően kezdett kiabálni velem, hogy ő ismeri a bolt vezetőjét, és panaszt fog tenni, hogy én milyen felháborítóan viselkedem vele.

Úgy éreztem, elszédülök, csinálja ezt valaki más, haza kell mennem.

Haza. És mi lesz anyával? És mi lesz apával? És mi ez az új járvány? Menjünk Magyarországra? Ne menjünk? Mi lesz, ha lezárják a határt? Hogy jövünk vissza Izraelbe? Menjek csak egyedül én, mondták mások, na, és a férjem, a gyerekek, akiknek a nagymamája… na, nem, nem megyek egyedül, képtelen voltam rá.

Szóval, elutaztunk Magyarországra a temetésre, visszajöttünk Izraelbe, és aztán tényleg karantént vezettek be, és később tényleg leállították a repülőjáratokat, és tényleg korlátozásokat vezettek be. A férjem munkahelye megszűnt, a gyerekek nem mentek iskolába, felfordult a világ, új piaci rés nyílt, a maszkok, alkoholos kézfertőtlenítő, gumikesztyű piaca, de az élő kereskedelem nagy csikorogva tyúklépésre váltott, az emberi kontaktus minimalizálására a legtöbb boltot bezárták.

Senki sem tudta, mi az, ami még megállítja a járványt, mi az, ami nem, riasztó fotók és videók arzenálja áradt az internetes médiából is, az egyre növekvő fertőzöttségi adatokról. A halálfélelem szivárgott minden tudósítás mögül, barna koporsók sorakoztak a spanyolországi képeken.

Aztán a krónikus fogfájásra dupla gyökérkezelés, az egész testemet elborító csalánkiütésre kivizsgálás, az elviselhetetlen zokogórohamokra gyógyszer.

Végül újra elkezdtem dolgozni, mert a mi üzletünket nem zárták be, szinte ugyanúgy mentek tovább a napok, de anya nem volt többé, és a munkatársaim sem jöttek dolgozni, mostantól egyedül kellett ellátni a feladatokat. Kereskedelmi karcsúsítás, mini állomány. Vagy reggel, vagy este, de egyedül voltam a boltban. Csak délután egytől négyig voltunk ketten, átvettük a raktárárut, áraztunk, adminisztráltunk, és persze ki kellett szolgálni a vevőket is. 

Még csak pár éve jöttem Izraelbe, olá hádásá vagyok, nem beszélek rendesen héberül, túl nagy volt a stressz egyedül ellátni a vevőket. De nem volt mit tenni, azt mondta a főnököm, nincs mit tenni, ein brerá, ez van. Jobb munkahelyet szerettem volna keresni a korona előtt, nem eladóként raboskodni, de ez most már szóba sem jöhetett, nem voltak jobb munkahelyek, senkinek sem, nemhogy egy új olénak, aki nem is tud rendesen héberül.

Így telt el fél év, strapás, hajszolt fél év, a gyerekek zoomon tanultak, vagyis nem tanultak, csak bezárkóztak kagyló-világukba, anyukám hiányától még mindig a szédülés fogott el, és apukám egyedül maradt. Egyedül a közös lakásban, ahol addig ketten éltek, és csevegtek, nevettek, morogtak vagy vitatkoztak, most nem volt senki más. Nincs, aki főzzön, nincs, aki mosson, nincs aki takarítson, az internet csodája, hogy szinte mindennap tudunk beszélni, és nem kerül pénzbe, de apa mégis csak egyedül van.

Az áradat megindult,  az óceán súlyos víztömege magas falként tornyosult körém, a felkorbácsolódott hullámok ide-oda dobáltak, minden mozdulat a túlélés. Minden mozdulat egy karcsapás, ahogy úszni próbálok, mert muszáj, muszáj úszni.

Minden nap egy új kihívás, minden nap jön valaki a boltba, aki megkérdezi, miért én vagyok ott, miért nem valaki más, aki rendesen beszél héberül, és én minden nap elmondom, hogy ha megismétli még egyszer, tudok neki segíteni, mert akarok neki segíteni, csak túl gyorsan beszél. Ha olé hadas vagy, már nem lehet lehet munkád? Ha olé hadas vagy, akkor is meg kell élni valahogy. Hát ki tehet róla, hogy olé hadas? Egyszer mindenki olé hadas volt.

Először csak bámulnak rám, a kifakadásomon, de mindig mindenki megnyugszik, és mindenki megért, próbálnak megnyugtatni, és van, aki bocsánatot is kér. De az erőfeszítés túl nagy, a hullámok túl magasak, belecsapkodnak a számba, az orromba, alig kapok levegőt.

És egész nap maszkot viselek. Percenként mosom a kezem, használom a kézfertőtlenítőt, és egyedül eszem a saját szendvicsemet, amit otthonról hozok. A kenyon kihalt, alig van nyitva bolt.

2020 végére a Pfizer-BionTech kibocsátja az első covid-elleni oltást, amit először az idősek kaphatnak meg, mivel számukra sokkal veszélyesebb a betegség. Meg is jelennek a boltban, és a kinyomtatott igazolásukat én laminálom nekik.

2021 januárjában egyik este erős fejfájás kerít hatalmába, nem érzem jól magam, fáj a torkom. Szólok a főnökömnek, hogy nem érzem jól magam, nem megyek dolgozni. Tulajdonképpen elegem is van, de tényleg beteg lettem, nem lógok a munkából. A hasam is fáj, valami furcsa hányingerszerű rosszullét fog, nem tudom, mi lehet ez, de nagyon nem érzem jól magam. A harmadik napon elmegy a szaglásom és az ízérzékelésem, nagyon gyenge vagyok, megnézem az interneten a koronavírus tüneteit. Fejfájás, torokfájás, hasfájás, rosszullét, gyengeség, szag- és ízérzékelés hiánya… létezik, hogy koronás lettem?

El kellene menni tesztelni, de nincs kocsink, a fürdőszobáig alig tudok elmenni, kizárt, hogy gyalog elmegyek bárhova. Két nappal később a férjem és a nagyobbik fiam követ hasonló tünetekkel.

Egy segítőkész ismerős annyit tanácsol, ha nincsenek légzési nehézségeink, ne ijedjünk meg, de ha igen, menjünk a kórházba.

Az unokatesóm pár hónapja lélegeztetőgépre került, nálam jóval fiatalabb, egészséges, de meggyógyult. Próbálok nem bepánikolni, felhívjuk a mentőket, jöjjenek ki tesztelni. De persze nem jönnek, túl elfoglaltak, mi pedig nem vagyunk súlyos betegek. Mindenki azzal jön, hogy menjünk el tesztelni! Én már egy hete vagyok beteg, mire annyira összeszedem magam, hogy lassan elbaktatunk a buszmegállóig, aztán pedig a tesztelőállomásra. Aztán lassan hazabaktatunk. Kifulladva, gyengén, de sikerrel teljesítjük a kihívást. Mire a teszt eredménye megérkezik, már jobban vagyunk, az én eredményem már csak határértéket jelölt, a férjem és a fiam voltak igazoltan covidosok.

Pár hét múlva vissza tudok menni dolgozni, de jó darabig sokkal gyengébb vagyok, és még hónapokkal később is nehezebben lélegzem ha emelkedőn járok, vagy lépcsőzök.

Tömegesen adják be az embereknek az oltást, ahogy beköszönt a tavasz, feldereng egy kis fény az alagút végén.

Végre én is megkaphatom az oltást, és persze lehet, hogy már mindegy, de én jelentkezem, és be is adatom magamnak, amint lehet. Nem akarok még egyszer koronás lenni.

Enyhülnek a szigorú korlátozások, megnyílik az iskola is végre, megnyílnak az üzletek, kávézók, éttermek, múzeumok, a tengerpart, a mozik. Kicsit mintha kezdene visszatérni az élet a régi kerékvágásba.

Otthagyom a papírboltot. Nem tudom hogyan tovább, de valahogy belerokkantam ebbe az egészbe. Végül csak nem megy tovább.

A tenger hullámzása lecsillapult, de csak derékig merek belemenni, egy kicsit ráfekszem a hullámokra, de erőtlen a karom. Nem tudok erős karcsapásokkal úszni.

Egy év telt el, és még mindig le vagyok bénulva. Várom, hogy jöjjön a tavasz, egy új tavasz, meg a nyár, hátha annak a melege felold bennem valamit, valamit, ami megfagyott, amibe beledermedtem, mozdulni képtelenül, mint a bogár, ahogy beleragad a gyantába.

Remélem, majd elmúlik, majd csak elmúlik valahogy.