Szombat, tengerpart, búvárkodás, napozgatás és a hála érzése, hogy itt lehetek. Lassan 10 éve élek Eilaton, és még mindig naponta rácsodálkozom. A víz alatt, amikor csak légzésemet hallom és látom az érdeklődő halakat, egy másik világban vagyok. Minden meseszerű, gyönyörű. A halak közel jönnek, bíznak bennem. Kisebbek, nagyobbak, érdeklődve nézegetnek. Engem ők érdekelnek, őket pedig én érdeklem. Bizalmat látok mindenhol, a szárazföldön is. Mellettünk egy család hat gyerekkel. A legnagyobb kislány felveszi a rendelést a testvéreitől, hogy ki milyen jégkrémet kér, majd az apukája a kezébe adja a kártyát, ő pedig elvonul. Ugyanez még kétszer lezajlik, mert részben elfelejtette a rendelést, részben éppen nincs a kívánt íz. Látok más gyerekeket is fizetni bankkártyával. Kicsi felnőttek. Pontosan tudják, hogy hogyan kell a kártyát odailleszteni a géphez, pedig alig érik fel a pultot. Senki nem veszi el tőlük az önállóság örömét. Az őket kiszolgálók is felnőttként bánnak velük, semmi gügyögés, a kis felnőtt jelenet teljesen szokványos. Ezt is csodálom itt. A kölcsönös bizalmat, a gyerekek tiszteletét. Kicsi és önálló emberek. Ötletekkel, önbizalommal és akarattal. Zajosak és neveletlennek tűnnek… De csak tűnnek. Nekünk, akik egy másik világból érkeztünk. Egy olyan kultúrából, ahol a gyerekek folyamatos irányítása az elvárás. Amikor pedig letört szárnyakkal állnak egy helyben a nagykorúságuk terhe alatt, felháborodnak a diktátorok, hogy most meg miért nem repülnek. Miért nem önállóak? Hát talán ezért. Az önállóság újdonsága miatt. A repülést tanulni kell, ahogyan a zuhanást is. Csak bizalmat kell adni nekik. Van mit tanulni innen.
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
