A jeruzsálemi Pride felvonulást az elmúlt években tragédiák, atrocitások árnyékolták be. Nekem, Tel-Avivban élőnek a Pride egy boldog, önfeledt fesztivál. A mi városunk büszke a LMBTQ közösségek büszkeségére. Kíváncsi voltam, hogyan zajlik ez a Szent Városban.
Sehol egy szivárványos zászló. Semmi jele, hogy a városban délután többezres felvonulás lesz, kivéve azokat az utcákat, ahol a Pride elvonul majd. Ott kordonok épültek.
A rendőrök elfoglalják a pozícióikat az utcatorkolatokban, az erkélyeken, a háztetőkön. Olvasom a hírekben: 2400-an vigyáznak ránk.
Lefényképezek egy kamaszlányt, odahívja a barátait is, pózolnak a gépem előtt. Aztán pár perc múlva megtalál a tömegben, és megkér, hogy töröljem a képeit. Nem szeretné, ha szülei megtudnák, hogy itt volt. Szégyellnék? „Nem. Féltenek. Titokban jöttünk az öcsémmel.”
A félelemre okot ad a Jeruzsálem Pride múltja. Hét évvel ezelőtt egy ultraortodox férfi megölt egy felvonulót, a 16 éves Shira Bankit. A felvonulás szervezői, a Jerusalem Open House tagjai fenyegető levelek tucatjai kapták az idén is: “Ha megtartjátok a fesztivált, úgy jártok majd, mint Banki!”
A rendőrség lenyomozta a fenyegetőket, és a 180-ból húsz olyan embert találtak, akiknél félő volt, hogy valóban támadni fognak a rendezvényen.
„Szégyen, hogy 2022-ben még mindig komoly rendőrségi erővel kell biztosítanunk egy olyan felvonulást, amely egy örömünnep” – mondta Omer Bar Lev belbiztonsági miniszter.
Bátorította a jeruzsálemi polgárokat: „Mindenki, aki szeretné az LMBTQ közösséget ünnepelni, tegye ezt félelem nélkül, mert mi ott leszünk, hogy megvédjünk benneteket.”
Az esemény minden attrocitás nélkül, békében lezajlott.
A tel-avivi Pride egy fesztivál, egy show. A felvonuló kamionok díszes színpadjain, jelmezben, vagy alul-öltözötten, sminkben, talpig flitterben, dübörgő technóban táncolnak az extrém figurák. A karavánt többezres tömeg nézi az utak szélén, a szivárvánnyal fellobogózott erkélyek zsúfoltak, és százak integetnek a menetnek.
A jeruzsálemi Pride nem show, hanem tüntetés.
Negyedannyian sem vagyunk (7000-en a másnapi újságok szerint). Nincs harag és nincs szorongás, de az az önfeledtség sincs, amit Tel-Avivban megszoktam.
Dobolás, ének, hangosan skandált jelszavak vannak és lengő zászlók. Nincsenek kiáltó extremitások. Egy kisebbség küzd a jogaiért, a toleranciáért.
Szélsőséges megnyilvánulások nélkül, az ügy komolyságával, de szivárványos festéssel az arcukon vonulnak. És mi, a szimpatizánsok, velük tartunk.
„Jogotokban áll azt szeretni, akit akartok, jogotokban áll családot alapítani, mint akárki másnak! Ezek nem kiváltságok, ezek alapjogok melyek minden állampolgárt megilletnek” – mondta Mickey Levy a Kneszet elnöke, aki személyesen is jelen volt.
Vannak helyek a földön, ahol az LMBTQ közösségek büszkén és felszabadultan ünnepelhetnek, és vannak a sötét, kirekesztésre, gyűlöletre kondicionált társadalmak, ahol ezek a kisebbségek politikai hecckampányok, fenyegetések céltáblái.
Jeruzsálemben a kettő mezsgyéjén meneteltünk.
Béke volt, és ez okot ad a reményre, hogy az árnyékból a fény felé.
Fotó: Silló Sándor
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
