Az első világháborút követő magyarországi forradalmak után Kaczér Illés 1919 nyarán Bécsbe menekül, 1920-ban pedig már a kolozsvári zsidó napilap, az Új Kelet munkatársa lesz. A lapban jelenik meg folytatásokban Az álomtelepes című regénye (1921. február 27. – 1922. május 27.).

Az álomtelepes – a regényközlés első része, Új Kelet, 1921. február 27.

Csak hasonlóságot mutat az utópiaregény műfajjal, mert nem az. Nem a közelebbi-távolabbi jövőben játszódik az álmokból-vágyakból szőtt mű, hanem a jelenben. Nem egy valóságon kívül teremtett helyszínen, hanem egy sosem látott és mégis jól ismert, létező országba helyezett fantáziatájban élnek a regényhősök. Nem a létező világok bírálatának ellenpontjaként vagy elriasztó jövőképként teremtett közösség vagy társadalom bemutatása a mű célja. Ellenkezőleg, egy, az író földrajzi helyétől távoli ponton készülődő otthonteremtés víziója köré épül, és valós elemekkel átszőtt mindennapokról szól a Tel-Hálom (Álomdomb) halmain hazataláló álomtelepes egyes szám első személyben megfogalmazott naplója.

Jisaj (isten embere), felesége, Braha (áldás) és három gyerekük a sátorból már faházba költözött, háztáji veteményessel, háziállatokkal és földműveléssel foglalkoznak, amikor az olvasó belép a történetükbe. A nap minden percét beosztja és elosztja egymás között a házaspár, az állatok legeltetésében pedig a gyerekek segédkeznek. Jisaj hirtelen ötlete, hogy a mocsártól indulva kellene átvágni a dombokat, hogy a vizet a völgybe vezesse bevetett földjére, hozza össze a családot a szomszédokkal, valamennyien csatlakoznak a munkához, és létrejön a közösségépítés alapja. A Tel-Hálom lakói a világ minden tájáról érkeztek, soha nem gyakorolt foglalkozást folytatnak, soha nem beszélt nyelven érintkeznek egymással. A közösségalapítás háttere, annak ellenére, hogy a jelenlegi szomszédok távol egymástól éltek, és a véletlen hozta össze őket, a közös tudás, a kollektív emlékezet, az észrevétlenül elsajátított szemlélet- és gondolkodásmód, a soha nem tanult, de itt, Tel-Hálomban váratlanul jelentkező hozzáértés, a rácsodálkozás soha nem ismert, de itt ismerősként észlelt jelenségekre, dallamokra, szokásokra, nyelvre.

Az álomtelepesek nem egyedüli lakói a vidéknek. Az arab falvakat ugyan nem ismerik, de lakói eljutnak hozzájuk. Először lenéző megvetéssel leszólják az emberfeletti igyekezetet, amivel a sziklás, gondozatlan földet élő, virágzó, élelmet nyújtó termőfölddé nemesítik. Később valószínűleg ők rongálják meg a vizet lezáró zsilipet, és okozzák a völgyet pusztító árvizet. Majd rászorulnak a zsidó szomszédokra, beteg gyereküket az álomtelepes orvos csalogatja vissza az életbe. Az apa hiába hálás, és hiába remélik benne kitartó barátjukat, a kíséretében érkező társa szorongást, gyanakvó félelmet kelt Tel-Hálom lakóiban.

- Hirdetés -

Az álomtelepes vízióvilága megszámlálhatatlan szállal kötődik a zsidó hagyományhoz, a völgyben és a környező halmokon letelepedő személyek, családok idegeibe égett üldöztetés, megaláztatás emlékeihez, az otthonteremtő építőmunkáról Európáig jutó hírekhez, a sokfelől érkező elsők, a halucok életéről szóló beszámolókhoz, a majdan megszülető ország sejtett, jövendölt, vészként beharangozott borúlátásához. Tel-Hálom lakóinak belső vívódása, helyes úton járnak-e, és a Jeruzsálemből közéjük látogató, a hagyományt legszigorúbban ápoló és követő vendég és családja szemlélete a zsidóság jelenéről, jövőjéről, az otthonteremtésről, a cionizmusról, a hagyományról és a szokások elhagyásáról folytatott gyakorlat, vita, nézetkülönbség egyik példája. A jelen gondjainak, vágyainak, a megvalósulásra váró álmoknak a behelyezése egy épphogy alakuló közösség elképzelt mindennapjaiba. Az álomtelepes fantáziatörténete jövőképpel zárul. Az árvíz utáni újrakezdés lendületében a gyerekek azon vitatkoznak, hol lesz a legjobb helye a színháznak, repülőtérnek, piacnak, sétatérnek, olajligetnek, kórháznak, vasútállomásnak a telep néhány családjának házából kinövő majdani városban. A várossá alakulás szimbóluma mégsem ez, hanem az elültetett diófacsemete mellett az első sír, a leendő temető helye.

1922. május végén befejeződnek az Új Keletben Az álomtelepes fejezetei. Visszaemlékezésekben olvashatjuk, hogy sokan voltak, akik Kaczér regényének olvasása után döntötték el, csatlakoznak az ős-új országban folyó otthonteremtéshez, és útnak indultak a fantáziaregény létező helyszínére.

Kaczér Illés is útnak indul, de még nem regénye színhelye felé. 1923-ban visszatér Bécsbe, onnan Pozsonyba költözik, 1927-től Berlinben dolgozik, Hitler hatalomra jutása 1933-ban őt is világgá kergeti, megfordul Prágában, Zürichben, Stockholmban, Párizsban, 1938-tól Londonban él. Mielőtt letelepedne Londonban, körutat tesz a Felvidéken és Észak-Erdélyben, családjának felolvassa a készülő Zsidó legenda című regényfolyam első felét.

Történelmi családregényt ír, a Kárpát-medence zsidóságának sorsát szólaltatja meg. „Kaczér Illés megírta számunkra saját életünk gyökereit” – írja Barzilay István a tel-avivi Új Keletben a regényről szóló kritikában (1956. szeptember 26.).

A fantáziaregényt és a történelmi regényt rokon szálak fűzik egymáshoz. Az álomtelepesben beszélnek a nevek, a Zsidó legenda főszereplői Sulem (béke) és Malkele (királynő). A család múltjával, a menekülések útjával mindkét mű szereplőit jellemzi Kaczér. A földművelésbe kezdő Sulemet is kigúnyolják a helybeliek, a parasztok. A Szól a kakas már című dal Az álomtelepesből sem marad ki. Jisajt is, akár Sulemet, jobban lekötik belső gondolatai, mint a környezetével folytatott beszélgetések, Braha is megérzi a közeledő vészt, ahogy Malkele, a diófa a magyar falu kocsmárosának, Sulemnek a kertjében is jelkép. A mocsár meghódítása, illetve hasznosítása központi szerephez jut mindkét cselekményben. A zsilipépítés estéjén az álomtelepesek énekbe, táncba torkolló együttléte előképe is lehetne a Zsidó legenda ötvári (az író szülővárosa, Szatmár neve a regényben) zeneestjének, ahogy a zsidó hagyomány írott és szóbeli örökségére utaló motívumok már a fantáziaregényben is jelentkeznek, hogy kiteljesedjenek a történelmi regényfolyamban.

Országutak népe írójának tartja egyik kritikusa Kaczért, és ő maga is azt vallja: „Az országutak népét és az országút népének énekeit énekeltem és éneklem még ma is.” (Hatikva, 1951. november 2.) Országutakon jár a Zsidó legenda is. A magyarul írt regény első két kötetét először angolul adják ki könyv alakban (London, 1947, 1949). Magyarul a Buenos Airesben megjelenő magyar nyelvű zsidó lap, a Hatikva közli folytatásokban (első kötet 1950. szeptember 1. – 1951. augusztus 10.; második kötet 1951. szeptember 28. – 1952. szeptember 5.). A kétkötetes harmadik rész a tel-avivi Új Keletben jut el az újságolvasókhoz (1955. április 6. – november 25.). Könyv alakban az első kötet magyarul 1953-ban jelenik meg Izraelben, 1957-ben spanyolul Buenos Airesben, 1969-ben héberül Izraelben. A második kötetet 1953-ban ismét angolul adják ki New Yorkban, Izraelben magyarul 1954-ben, héberül 1972-ben. A Zsidó legenda harmadik részének két kötete magyarul az Új Kelet nyomdájából kerül ki 1956-ban. Magyarországon csak 2002-ben kerül az olvasókhoz a regényfolyam első két része közös kötetben, a kétkötetes harmadik rész mindeddig nem jelent meg Magyarországon, héber fordítása sincs.

Hosszú az út, amíg 1952-ben Kaczér Illés az országút látható végére, látogatóba érkezik Londonból Izraelbe. Októbertől decemberig változatlan lelkesedéssel, ünnepléssel, szeretettel veszik körbe az írót régi barátai a kolozsvári Új Kelet korszakából, és új, izraeli ismeretlen ismerősei. Újságcikkek, rádiószereplések, szerzői estek követik egymást, minden eseményről beszámol az Új Kelet újságírógárdája vagy az ünnepelt író.

Már érkezésekor emlékezteti az Új Keletben megjelent hír az olvasót Az álomtelepes harminc évvel korábbi közlésére, a regényre, „amelyben ragyogó fantáziával rajzolta meg a szerző által sosem látott országban megtelepedett fiatalok életét” (1952. október 13.). Izraeli látogatása során többször visszatér a kérdés, milyennek látja Kaczér az évtizedekkel korábban megrajzolt vízió után a valóságot. Még alig látott valamit az országból, már választ ad az újság hasábjain: „Azt hiszem, fontos volna ebben az embrióállamban, amely készül az újfajta néppel megszületni, hogy valaki vagy több valaki bejárja az országot, és türelmesen végighallgasson mindenkit, akinek valami nyomja a bögyét. […] Egy születő ország nem lehet azonnal boldog. És a boldogságot ne mérjük hollywoodi mértékkel. A happy end nem a vég, a happy end a kezdet. A kezdet, hogy az ország megszületett.” (1952. október 17.)

Novemberben heteken keresztül ünneplik az írót a haifai, jeruzsálemi, tel-avivi, rehovoti szerzői esteken. Kaczér beszámol izraeli élményeiről, felolvas műveiből, emlékeket elevenít föl. Az esteket Marton Ernő bevezetője nyitja meg, Rózsa Marika szaval Kaczér-verseket, Rónai András és Kálmán Aladár részletekkel lép fel az író Gólem ember akar lenni című drámájából, a műsorokban szerepet kap Rosenfeld Sándor, Avigdor Hameiri, Jámbor Ferenc is.

Marton Ernőnek a szerzői esteken elhangzott bevezetőjéből néhány részlet megjelenik az Új Keletben (1952. december 19.). Kaczért tartja az első olyan magyarországi zsidó írónak, aki szakít mások kínos és hasztalan erőfeszítésével, a zsidó írók betegségével, az öntagadással. Tehetségéhez járul szülőhelye hagyományőrzése, családi öröksége, fiatalkori elmélyült tanulása, ennek eredményeként a zsidó hagyomány műveinek kiapadhatatlan forrásává vált. Marton áttekinti az író pályáját, Az álomtelepes az erdélyi cionista ifjúsági mozgalom hatására született, a Zsidó legendát életműve csúcsának tekinti. Két vezérlő csillaga (ahogy a prófétáké is – írja Marton Ernő) a jobb és igazságosabb társadalom és a zsidó nép nemzeti jövője. Hosszú útja során hétszer kellett hazát cserélnie, holott „kezdettől fogva és szíve szerint csak egyetlen hazája volt: Erec-Izrael. Ennek a hazának szóltak álmai, vágyai és művészlelkének legszebb virágai. Ezt az ő egyetlen és igaz hazáját csak most láthatta meg először, hatvanöt éves korában.”

Miután országszerte több ezren hallgatták a szerzői esteket, egy névtelen újságíró a közönség és a pódiumra lépő író kapcsolatát jellemzi személyes szemszögből. A közönség soraiban nem magyarok ültek. „Persze hogy nem magyarok, holott Kaczér Illés magyarul ír és magyarul beszél, akik meg a nézőtéren ülnek, magyarul olvasnak és magyarul – hallgatnak. Mégsem magyarok. Igaz: nem is zsidók a szó szoros értelmében. Egyszerűen – vagy talán komplikáltan – magyar-zsidók. Emberek úton-útfélen. Útközben, átmenőben. Sem itt, sem ott, hanem valahol a középen. Soha, sohasem már teljes odaadással, soha, sohasem már teljes felolvadással.” De a Kaczér-estek varázsa épp a teljes egybeolvadás volt.

Olyan irodalmi élmény, amely csak nagyon ritkán jut osztályrészül a magyar nyelvterületekről való izraeli zsidóknak. Mert Kaczér Illés ennek az „útközben”-nek, „átmenőben”-nek a legnagyobb poétája. […] Terjedelmes műveltségének a kincstárából a közlés művészetének tökéletes eleganciájával és könnyedségével egy regényre, egy színdarabra, egy novellára és egy versre való ötletet, eseményt, feszültséget és poézist szórt szét órákon keresztül a pódiumról, s attól a perctől kezdve, hogy kijött a színpadra, egészen addig, amíg utoljára meghajtotta magát, a bűvölet egy percre sem szakadt meg a nézőtéren. (1952. december 1.)

Az előadóestek ezzel befejeződnek, de az író ünneplése még nem. A HOH új kezdeményezése a vasárnap esti teaestéllyel összekötött kultúrprogram a tel-avivi Tiferet kávéházban, (talán) ennek nyitányaként rendezik meg a kávéház összes termeiben Kaczér búcsúestjét. Az est példátlan sikeréről 1952. december 9-én számol be az Új Kelet. Több százan gyűlnek össze, az asztalok mellett már nem mindenkinek jut hely, állóhelyből sincs elég, hangszóróval közvetítik a bent elhangzottakat az utcán összegyűlt érdeklődőknek. Sauber Sándor méltatja Kaczér munkásságát, és a kérdésre: „izraeli írónak tekinthető-e az, aki idegen nyelven külföldön zsidó tárgyú témákról ír”, igenlő választ ad, mert Kaczér Illés, bár külföldön él, „minden idegszálával és művének minden sorával országunkhoz van kötve”. Kaczér izraeli látogatása epizódjait mondja el, a képzelet (Az álomtelepes) és a valóság közti különbségről beszél, meghatottan köszöni a fogadtatást.

A búcsúesten is említik, hogy visszavárják Kaczér Illést, remélik, hogy legközelebb nem látogatóba, hanem véglegesen érkezik Izraelbe. Erre utal az Alexander Könyvkiadó hirdetése is az Új Keletben: „Amidőn Kaczér Illésnek, a kitűnő tollú legnagyobb magyar-zsidó írónak Londonba való visszautazása alkalmából jó utat kívánunk, az a reményünk, hogy mire vállalatunk kiadásában a Kaczér-sorozat első két kötete, Ne félj, szolgám, Jákob (március elején) és Jerichó ostroma (júniusban) megjelenik, véglegesen körünkben, izraeli polgárként üdvözölhetjük. Alexander Könyvkiadó Vállalat, Tel-Aviv.” (1952. december 19.) Az író hazatérését műve készíti elő.

Mielőtt Kaczér visszatérne Londonba, az izraeli rádió magyar adásában mond búcsút, bántja, hogy állandóan emlékeztetik a távozásra, de el kell hinnie, hogy valóban elhagyja „a hetven nyelven éneklő, vitatkozó, veszekedő és káromkodó izraeli embert a hetvenből egyetlenegybe torkolló kedvességeivel”. Minden ismerősként fogadta Izraelben, a találkozás újdonsága után meghallotta az emberek panaszszavát, de az ifjúság csökönyös akaratát is, amivel a ma és a holnap országát építi.

Az izraeli látogatás emlékeit Kaczér a Hatikva olvasóival is megosztja, 1953 elején többször is visszatér a dél-amerikai lap hasábjain izraeli emlékeihez. A szülők nemcsak a nyelvet tanulják a gyerekeiktől, a gyerekek nevelik és szoktatják a szülőket az épülő ország elvárásaihoz. A mosoly, a megelégedettség és a panaszáradat, a megoldásokat kereső türelmetlenség sürgeti az országépítést.

1959 elején (január 23. – február 20.) Kaczér három részletben közöl az Új Keletben teljes oldalt betöltő beszámolót második izraeli látogatásáról – Londonból. A beszámoló álmélkodva sorolja fel a rövid hat év alatt történt változásokat. Az építkezés elhallgattatta a sakálok éji szerenádját, a világ minden tájáról „ideszaladt” zsidók galutból ismert típusát csak elvétve találta, az országot a „nép” építette.

A nép trópusi vászonkalappal a fején állt az állványokon, hordta, csapkodta a maltert, dobálta a téglát, fűrészelte a gerendát, málhát cipelt, talicskát tolt, csöveket hegesztett, feltörte a kövezetet, rakta le a kábelt, létrát támasztott a villanyoszlopnak, lábán az akaszkodó vassal mászott fel a telefonpóznákra, vezette az autóbuszt, peckesen ült a ficánkoló rendőrlovon, vagy gyalogosan, himbálva karját, szabályozta az utcai forgalmat, és esetleg revolverrel a kezében üldözte a betörőt. […] A zsidók pedig ültek a bódéikban, az üzleteikben, a tanházaikban és a templomaikban, gázoszt árultak, sefteltek, talmudizáltak és imádkoztak.

Újabb látogatása alkalmával a változást keresi és találja mindenütt. A Jeruzsálem hajón érkezik Haifába, a Theodor Herzl hajón tér vissza Európába, kiváló tengerészekkel hozza össze a sors, a kibucban pedig kiderül, a tudományos munkát a haluci munkával felcserélő nagyapának unokája visszatér a felsőfokú tanulmányokhoz. A galuti viccnek Izraelben nincs közönsége, a szűkre méretezett lakásokban több generáció is elfér, ha a kint maradt szülőket a család Izraelbe hozhatja. Az izraeli ifjúság elhíresült neveletlenségét is megcáfolja saját tapasztalataival, és megrendülve hallgatja gyerekek, szülők elbeszéléseit a háborúk okozta gyászról. Jelen van a Kneszet alapkőletételénél, és hiányolja, hogy az alapkőben elhelyezett okmányon nem jutott hely „az ismeretlen katonának, a matróznak, a munkásnak, a parasztnak, a kiskereskedőnek és a hivatalnoknak, magyarán a népnek is ott kellene szerepelnie a névsorban, mintegy demonstrálásul, hogy Izrael, amely új parlamentjét építi, a teljes demokrácia országa”. Elámul a gyors és látványos változásokon: a térképet „telepotyogtatták” új településekkel, épül a tel-avivi kultúrpalota, a piacon minden kapható, a citrusfélékből mindig újabb nemesített fajták gazdagítják a kínálatot. Hogy a különcökről is szó essen, felfigyel az ugyanott, ugyanabban a pózban mindig újabb könyv olvasásába elmélyülő koldusra: „Új típust kellett köszöntönöm benne, az izraeli kultúrkoldust.”

A második izraeli út prózai feladata: megtalálni a végleges otthont. Kaczér barátok és rokonok segítségével végigrohanja az országot, és rátalál arra, amit keresett: „megtaláltam végre Ramat-Henben, egy-két buszdöcögésnyire Tel-Avivtól a nekem való házat. Különös elégtételemül szolgált, hogy programon kívül jártam egy helyen, amely ötvenkettő őszén még nem volt rajta a mappán, és ma már virágzó kertváros.” Kaczér Illés a harmadik és végleges izraeli útra készül, amikor „mint az ország társtulajdonosa” végigszáguldhat a „hosszú-hosszú országúton Ramat-Hentől Danig, Dantól Eilatig”.

Az álomtelepes hazatér.


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

- Hirdetés -