Szerelem

“Rajta, mutassátok ki a szerelmet” – Fotó: Forbát Dia

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Matrica hirdeti a Givat Ram lábánál lévő közlekedési táblán a két irányba mutató nyíl fölött: ceu lehafgin ahava, vagyis “rajta, mutassátok ki a szerelmet”. Nekem nem kell kétszer mondani.

A hét a szokásos mederben zajlik, a savuoti ünnepléssel nehezítve, amit éppen csütörtökre, a melegfelvonulás délutánjára időzít az iskola. Egyik szülőtárs nehezményezi ezt, még a tanárnőnek is írt – meséli az iskola udvarán, amíg a kezdésre várunk. Húsz éve van pride Jeruzsálemben, a hagyomány szerint június első csütörtökjén. Szerintem még nincs elveszve a dolog, válaszolom, talán odaérünk. Az ünnepség viszont csak nem akar elkezdődni, már negyed órája várunk. Aztán végre megszólal az első jól bevárt sláger a hangszórókból, beszédek nincsenek, a szülőknek sem lenne türelmük hozzá. Az elsősök fehérben, kezükben tenével, virágkoszorúval a fejükön járják a körtáncot, és sorban a többi osztály is. Ezután Rafiék a focipályára vonulnak, ahol a focikapu elé állított hupa – az esküvők kötelező kelléke – áll, de alatta most nem a menyasszony várja vőlegényét, hanem az elsős tanítónő áll a kempingasztalra kitett könyvek mellett fehér ruhában. A két elsős osztály először leül a földre, és fejből mondja egy szuszra a Teremtés könyvének első verseit. Szinte könnyekig meghatódom, de közben Orent lesem, aki tőlem két méterre áll.

A tanárnő egyenként szólítja a gyerekeket. A szüleik kézen fogva vezetik őket a leterített fehér szőnyeget imitáló, legalább tíz méter hosszú függönyanyagon a hupához, ahol megkapják a Beresitet, a Teremtés könyvét Koren kiadásában. Remélem, igaz szerelem kezdete ez a nagyfiam és a Biblia között.

Oren kérdezi a végén, hogy mit gondolok, én még csak ismerkedem az izraeli iskola világával, mondom neki, új az élmény, majd zavaromban rögtön visszakérdezek, hogy az ő idejükben is volt-e ilyen ünnepség. Volt, de a zsinagógában, mondja, érdekes, akkor az ő fejéről is útközben esett le a kipa valahol, mint a jeruzsálemi szekulárisok legtöbbjéről, majd ezt még kiderítem. Egyelőre megbeszéljük, hogy találkozunk, és ez kell most nekem, ő fog elindítani engem a régi-új szerelem, vagyis a tanítás felé, meglátjuk, bírom-e szusszal.

- Hirdetés -

Az iskola óriási uszályként halad a maga útján előre, látszólag nem zavartatva a kívülről is szemmel látható válságjelektől. Hétfőn délután egy órakor újra sztrájkoltak az óvodai és iskolai dolgozók, a megmozdulás célja nyomásgyakorlás a kincstárra, hogy a kezdő tanárok bére a sok éve a pályán lévő tanárokéhoz közelítsen. Megható, hogy az iskolai hírlevélben az igazgatónk is biztatott, hogy csatlakozzunk a tüntetéshez, én mégsem csatlakoztam, mert Rafit kitették a suliból másfél órával korábban a sztrájk miatt, vele voltam inkább, így nem tudtam szolidarítani.

Az ünnepség végén aztán elbiciklizem a belvárosba, Rafit is viszem a gyerekülésen. Szerencsénk van, mert több rendőrposzt megkerülése után karszalagot kapunk, így csatlakozhatunk a menethez. A Gan Haatzmautba már nem engednek be a bicikli miatt, de nem bánom, fáradtak vagyunk. A kerítésen túlról nézzük a piknikhangulatban a beszédekre és koncertre váró felvonulókat. Még annyi erőm maradt, hogy Rafi kérésére betekerjek a belvárosba. A falafelesnél is nagy élet van most, bo, ja homo, kiáltja a vicces kedvében lévő huszonéves falafeles fiúcska a haverjának, mire a harmadik rászól, hogy ez most nem az a nap, amikor ezzel viccelni lehet, és valóban, öt karszalagos fesztiválozó várja a gyorsbüfében, hogy sorra kerüljön. Semmi gond, belefér ez is a mai nap emelkedett hangulatába, “ma mindannyian melegek vagyunk”, mondom a fiúnak, amikor sorra kerülök, hát nem biztos, hogy ő is ezt gondolja, de azért rám mosolyog.

Szombaton végre újra a tengernél, meleg van és tengerszag, aki nem a hűtött lakásában ül, az ma a tengernél van, lobog a vízi mentők piros zászlója a szélben. A tenger épphogy fodrozódik, és ilyenkor a Balatonra hasonlít, vagy a szódára, aminek nem csavarták vissza a kupakját, és kiment belőle az erő. Ilyenkor szeretek a legjobban úszni, nézem a halakat a víz alatt, ezzel a teljes nappal válik teljessé a hét.

Jeruzsálemben minden nagyobb csomópontnál, sőt, egészen váratlanul a kisebbeknél is van Tel-Aviv felé mutató tábla, de ez sajnos nem viszonos, így adódik, hogy bár magabiztosan vezetem az autót Tel-Aviv szívében az Ayalon felé, mégsem érünk ki a sztrádára. A Waze-t derogál bekapcsolni, hát laktam én itt nem is keveset, persze, hogy kitalálok a városból, ha kell, gondolom észak felé autózva. Na ezt a távot majd az Ayalonon megtesszük újra déli irányban, mondom Drornak. Szépek a város fényei, a lüktetése is lassan beindul az álmos szombat után. Megyünk haza Jeruzsálembe, savuot éjjelére, amikor egész éjszaka együtt tanulunk hajnalhasadtáig, aztán irány a Kotel – de én már csak gondolatban, mert ma éjjelre belőlem is kiment a buborék.