Figyelgetem Terikét, a kismacskát, aki itt maradt. Volt gazdijelöltje, de csipás volt és tüsszögött, ezért ő azt mondta, hogy vár. Most, a második antibiotikum kúra után rendben van, de a jelöltünk talált másik kiscicát. Ki kellett vennem a ketrecből, mert nőtt a mozgásigénye. Először félve közeledett hozzánk, majd mind elolvadtunk tőle, végül beilleszkedett. Szereti őt a macska és a kutya is. Nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy valaki esetleg el akarná vinni. Itthon van. Már nem védelmi pózban alszik, már nem félve tájékozódik. Pöffeszkedik és használja a dolgokat. Mind bejártuk a honosodás útját, akik Izraelbe jöttünk. Emlékszem, hogy nekem is a kezem-lábam remegett, amikor ebbe a zajos, furcsa országba érkeztem. Hangos emberek, nehéz nyelv, 40 fok… Pár év alatt megnyugodtam, ellazultan alszom és pöffeszkedek. Görcsbe ugrik a gyomrom, ha elképzelem, hogy nem itt élek. Honosodtam, honosodtunk. A cica és én. Ezt a szösszenetet az élettársaságomnak ajánlom, aki szerint “ kicsit sok lesz ez már”. Utolsó állatom, esküszöm. Terike marad.
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
