Itthon

Fotó: Forbát Dia

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Kiftzuba, ‘ugrás!’, a jeruzsálemi és környéki gyerekek vidámparkja, ahol megállt az idő pár évtizede, de hát miért is ne állt volna meg: itt beteljesedik minden gyermek vágya, innen nincs tovább. A név szójáték, Tzuba helység nevére hajaz, ahol a vidámpark is található. A humortalan izraeli valósághoz képest szokatlanul jól eltalált név eszembe juttatja, hogy az alapítványunknak még mindig nincsen neve, ez is a körmünkre ég most már.

Az erdő szélén pörög a körhinta és száll a magasba a forgó repülő, arab tinédzserek kezelik a gépeket, melyek nem mindig indulnak vagy állnak meg a gombnyomásra, de ez is hozzátartozik az izgalmakhoz. A viharba került hajót imitáló gépre szállva hatalmába kerít az érzés, hogy hibát követünk el, de Rafi biztat, hogy jó lesz. Aztán épphogy kibírom rosszullét nélkül a menetet, ráadásul amikor kiszállnánk a menet végén, a hajó újraindul, és csak percekkel később nagy nehezen sikerül leállítania a gépkezelőnek, hál’ Isten, megmenekültünk egy újabb vihartól. A hányingerem a kiszállás után sem múlik el, ezzel nekem befejeződött a gyereknap. Rafi az idáig vezető szerpentinúton volt rosszul, de a vidámparkot bezzeg jól bírja, alig lehet leszedni a gépekről. Itt a Kiftzubában veszek búcsút az izraeli augusztustól egy időre, éget a nap, a por száll a levegőben, és a benti hűtött játszóházban a szokásos telt ház és dzsungel-hangulat, mint mindenhol az országban, ahová gyerekekkel is lehet menni.

Még két nap, és igazi repülőre szállunk, a Wizzair légiutas kísérői most először nem magyarok, többször is elismétlem magyarul a mondatot, amit egyiküknek mondok, mire leesik a tantusz, hogy itt és most az angol a közös nyelv. A repülés harmadik órájára készülök ki – a végigdolgozott nap és a több órás repülőtéri vonszolódás után magammal szeretnék lenni –, ezért elvonulok az ablak mellé a könyvemmel, és Drorra hagyom a gyerekeket, akiket messziről elkerül az álom így éjjel tizenegy óra felé. Átrepülni az egyik világból a másikba nehéz az átmenet, a változás, a gyerekek is érzik. A magyar határőr „jó estétje” zárja le ezt a szakaszt, megkönnyebbülök, hazaértünk.

Csöndben vagyunk a metrón, a Duna-parton és a Vadasparkban, itt nem szokás kiabálni, Rafi tud váltani, és lám, Nadav is bír csöndben lenni, ha akar. Nem lesz baj, gondolom magamban, tudnak a gyerekeim magyar gyerekek módjára viselkedni, ha akarnak.

- Hirdetés -

A Nagykörúton suhanunk a Suzukival, kiépítették a biciklisávot is mindkét irányban, bár biztosan régóta megvan már, de nekem minden új most. Az útépítés miatt sávot kell váltanom, mégsem ragadunk be, előzékenyen beengednek a másik sávba, szinte lassítanom sem kell. Az autók sebessége 50 km/óra alatt, nahát, itt betartják a sebességkorlátozást. Lassan haladunk, pedig előttünk az üres úttest, nem baj, én nem fogom diktálni a tempót. Milyen jó érzés belesimulni a lassan hömpölygő forgalomba, ahol a sávváltáshoz nem kell a katonai szolgálatban megedződött idegrendszer, és ahol nem nyomja mindenki tövig a gázt, mert különben elkésik és lemarad valamiről, vagy mert éppen szül a felesége, ahogy magamban megállapítom mindig. Nem, itt Pesten és Budán megfontolt emberek élnek, akiknek nem kell napról napra túlélniük, és a nap végén felmutatniuk a trófeát. Nem, itt lehet csöndben lenni és szemlélődni, bár épp a piros lámpánál állva nem annyira, mert az a jeruzsálemi közlekedési lámpához képest harmadannyi idő alatt vált újra zöldre, ki érti ezt. Rendezett utak és életek mellett haladunk el az autóval, csak a jeruzsálemi taxisok az autóból könyékig kilógatott szőrös karja hiányzik, aminek látványától mindig elérzékenyülök, és amit látva mindig megjegyzem Drornak is, hogy bele tudnék zúgni mindegyikbe, a mozdulattól, ahogy maguk alá szorítják a kasznit, mint Frédi a Flinstones-családból.

Ilyen kísértések itthon nem érnek. A házunk melletti benzinkútra járunk internetezni és kávézni, ma szólt a rezignáltan kedves kutas, hogy töltsük le a MOL-applikációját, biztos valami pontgyűjtő akcióról van szó, ez is belefér, beépülünk a magyar valóságba lassan, fehér család barna bőrű apukával, kétnyelvű gyerekekkel. Jönnek a hírek a gázai háborúról, amit szeretnek eufemizmussal „konfliktusnak” hívni, mintha a szó jelentene bármit is, a mai tűzszünet ígéretével, amiről holnapra ébredve fogjuk megtudni, hogy érvénybe lépett-e. Dror kérdése, hogy miért nem élünk Magyarországon, ilyenkor új megvilágításba kerül. Együtt keressük a válaszokat.