Mások, igen. De csak első pillantásra. Egyébként személyiségek, akiknek hangulataik, gondolataik, érzéseik vannak, pont mint nekünk, akik nem vonjuk magunkra a figyelmet. Itt Izraelben a „mások” abszolút jelen vannak a hétköznapokban. Szinte minden nagyobb üzletben dolgoznak, aktívak a katonaságnál is. Teljes életet élnek, a másságuk nincs naphosszat a gondolataik középpontjában. Nem mondják reggelente a tükörbe nézve, hogy „jajj de kár, hogy kilógok a sorból a székemmel, a fura külsőmmel, a beszédemmel, a mozdulataimmal”. A másság érzését mi tudatosítjuk, sokszor akaratlanul a viselkedésünkkel. Ezért viszek a munkahelyemre csak olyan embereket, akikről biztosan tudom, hogy természetesen fognak viselkedni a „másaimmal”. Egyszer jött hozzánk egy idős házaspár külföldről. Beszélgetés közben a könnyeiket törölgették. Amikor távoztak (végre), felmerült a kérdés a gyerekek között, hogy miért sírtak. Megszületett a magyarázat is: „Hát mert öregek, és nemsokára meghalnak”. Ez a tökéletes válasz, ami csakis egy más szemszögből születhet. Meg kell keresni az azonosság érzését. Volt a főiskolán egy professzor, akinek a látványától egyszerűen lefagytam. Egy barátom javasolta, hogy vizualizáljam azt, hogy ma reggel ő is ült a wc-n, és fogat mosott. Ember ő is. Sikerült, attól a pillanattól kezdve jobban vizsgáztam… Mi valahol mind azonosak vagyunk. A mások is fogat mosnak, nyugi.
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
