A beszállítás után – te jó ég, ezt tényleg így nevezik? – várjuk, hogy a repülőgép felszálljon, ehelyett a pilóta hangját hallom, aki közli, hogy csak egy óra múlva indul a gép, mert a személyzet egyik tagját várjuk. Az utasok reakciója elmarad, mert a WizzAir pilótája magyarul szól hozzájuk, és az utasok mind izraeliek, magyar nyelvi háttér nélkül. Amikor angolul is bejelenti a pilóta, hogy egy órás késés várható, hangzavar tör ki, többen előrejönnek infóért, egyikük benéz a pilótafülkébe, ketten kimennek egy kis levegőt szívni a repülőbe vezető lépcső tetejére. Most kezdjük érezni igazán, hogy ránk zárult a repülő. Éppen három perce szóltak az előttünk lévő sorban ülők, hogy a gyerekek ne rugdossák az ülést. Megígérem, hogy nem fogják ezen a három órásról négy órásra nyúló úton, mindent megteszünk.
“Megvan a két pilóta, akkor kire várunk?” – uralkodik el a nézet az utasok között, ezzel egyet kell értenem nekem is, le tudunk mondani a hiányzó utaskísérőről. Az egyik utaskísérő, magas és kemény tekintetű nő kiáll elénk, és bunker-arccal néz le a magasból a renitens és a helyükről állandóan felpattanó izraeliekre. Öt percig tart az egész, aztán leül a hangulat, “bo nire szeret“, nézzünk filmet, hallom hátulról. Jó döntés, csak nekünk marad a Bogyó és Babóca és a Rumini, hiányos a felszerelésünk az utazáshoz. Dror rezignált, már kipihenné a nyaralást, de a pihenés ideje még nem érkezett el.
Repülni jó, de a földet-érés pillanata még jobb. Budapest felett a Duna-hidakat számolgattam, Tel-Aviv felett az utastársaim a négyes utat mutatják egymásnak, látod, ez az Ayalon, ez az egyes út. Fényárban úszik a táj, egyetlen város lett Gus Dan, vagyis a “merkaz“, ahogyan mondani szeretik az itt élők, hogy elfelejtsük, a periférián vagyunk. Taxival utazunk tovább a periféria perifériájára, a régi jó Jeruzsálembe, ahová mindig jó hazaérkezni. Most is szíven üt a város szépsége, mintha először látnám a várost. Éjjel van, nem járnak az utcán, a jeruzsálemiek rápihennek a szombatra, Drorral mi is nyugovóra térünk, csak a gyerekek éberek, most jön a bosszú azért, mert a repülőn hagytuk őket aludni.
Hallom, ahogyan duruzsol a város, pedig csöndes környéken lakunk, de érzem a város energiáit, nahát, pedig Jeruzsálem nem erről híres, az 68 kilométerrel arrébb van, már ami az autóúton megtett távolságot illeti, akkor meg mi ez az egész? Biztosan az utazás izgalma jön ki így belőlem, kivetítem a feszkót a környezetemre. Felkelek és kimegyek az erkélyre megnézni, hogy történt-e változás, mióta utoljára itt jártam. Hát nem igazán, a szemben lévő házak is megvannak még, majd csak jövőre bontják el őket, talán, hogy illedelmesen átadják a helyüket valami nagyobbnak és szebbnek, már ahogyan azt a tervezőasztalon elképzelik.
Eszembe jut a város bejáratánál, a villamos hídjától a Herzl út hosszában szemre fél kilométer hosszan húzódó gödör képe, amely mellett elhaladtunk egy órája és amely meglepett az egyre nagyobb méreteivel. Épül az új Jeruzsálem új kapuja, ahová harminc emeletes irodaházakat tervezett az építésziroda, talán jobb lenne nem megérni a városnegyed átadását. Hálás vagyok, hogy olyan városban tölthettem a gyerek- és fiatalkoromat, amely alig változik. Budapest olyan régimódi nőhöz hasonlít, aki a múltba vágyik, amikor még fiatal volt, és már nem is próbál meg lépést tartani a világgal, megy vissza az időben, ahol jól érezte magát, mert fiatal volt. Ezzel szemben Jeruzsálem olyan öreg nő, aki az elképzelt jövőjét hajszolja, és nem zavartatja magát a szűk farmerjében, amit a tinédzsereket majmolva hord, mert azt hiszi, fiatalabbnak néz ki benne. Nem tudom, lesz-e még értelme tíz év múlva ellátogatni ide, azt hitted, hogy Jeruzsálembe jössz, de Petah Tikvába érkeztél.
Na, addig még sok víz folyik át a városszéli forráson, amibe belefürdünk most már mielőbb, a hazaérkezést megünnepelendő.
