„Motek amazgan” – többé-kevésbé ez volt az egyetlen, amit Nana nagymama héberül tudott. Negyvenéves izraeli tartózkodása sem volt elég ahhoz, hogy bővítse szókincsét a szent nyelven.
És nem azért, mert ki akart bújni a héber nyelvtanulás alól, sőt annak idején az új olék ulpanjára is eljárt Apu nagypapával. De „apukád sírt, és haza kellett sietnünk”, magyarázta Nana évekkel később, és huncut mosolyával a mindössze kilencéves apámat hibáztatta, hogy miatta nem tanulhatta nyugodtan a héber ábécét.
Apu nagypapa persze csodálatos módon gond nélkül megtanulta a nehéz nyelvet, miközben Nana nagymama otthon maradt.
Az ötvenes évek végén alijahullám árasztotta el Izraelt, és a magyarországi olék ellepték Beer-Seva Daled negyedét. Maszk néven létrehoztak egy színjátszó társulatot, és magyar nyelvű darabokat adtak elő a kultúrház zsúfolásig megtelt színháztermében, magyarul olvastak, a Hadas könyvtár fiókjából kölcsönözték a könyveket, és mindenütt magyarul beszéltek. Nemcsak Nana nagymamának látszott kissé feleslegesnek, hogy megtanulja a helyi nyelvet, hanem valamennyi szomszédjának is. Így történt, hogy nagymama következetesen Frida kis boltjában vásárolt, mert tudott magyarul, Klárihoz járt hajat vágatni és a pedikűrös Herminkához rendbe hozatni a körmeit – és kicsit pletykálni is magyarul. Még a szódásüvegeket is Erzsi óvárosi szódásüzletében cserélte, hogy Apu nagypapa fröccsöt készíthessen magának, ahogy kell. Amikor a közeli mészárszékben próbáltak mást adni neki, mint amiért fizetett, mérgében szaftos magyarsággal mondta: „Nem szégyelled magadat, a Teleki téri hentes lányát próbálod átverni?!” – és a hentes rögtön megértette.
A Negev fővárosában olyan sokan beszéltek magyarul, hogy vigyázni kellett a nyelvedre, különösen, ha jóízűt káromkodtál volna (még a kezdő magyarul beszélő is tudja, hogy nincs párja a budapesti trágárkodásnak), vagy titkolózni kellett, hogy senki meg ne értse. De Bandi, a szomszédunk kilencéves kisfia a sorházblokkból még nem tudta, amikor anyjával, Manci nénivel felszállt a buszra. „Milyen nagy bajusza van annak a néninek” – suttogta anyjának. „Milyen szemtelen a maga fia” – válaszolta a bajuszos néni a meglepődött anyukának.
A déli városba, Beer-Sevába Apu nagypapa és Nana nagymama csak azért érkezett, mert 1957-ben nem volt egyetlen zongoratanár sem Bet-Seanban. A Szochnut tisztviselői a nagyszüleimet az északi Bet-Seanba küldték, de a nagypapa megnehezítette a hivatalnok dolgát: „Van abban a Bet-Seanban zongoratanár egyetlen fiam [aki az apám] számára?” Egy gyors ellenőrzés egyértelművé tette, hogy nincs. Ezért a tisztviselők megváltoztatták a már aláírt oleigazolványt, és átirányították a Váradi családot (azonnal Vardi lett) délre, Beer-Sevába. Órák múlva a zötyögő autóbusz megállt Kiriat-Gatban, 1957-ben öt barakk a sivatag közepén. Nana nagymama elsírta magát, és nem akart leszállni a buszról. De még mielőtt letörölte volna a könnyeit, a busz folytatta útját Beer-Seva felé. Többé-kevésbé ez is a világ vége volt, de mégis egy város.
Csak miután leszálltak a buszról, és a homokból ez a magyar mondat hangzott feléjük: „Na, te marha, te is ide jöttél?” – akkor tudták, hogy minden rendben lesz. Peltz Pista volt, régi magyarországi barátjuk.
Beer-Seva Daled negyedében nem volt könnyű. A nap égette az új olékat, akik épphogy megérkeztek Európa közepéből. A tűző melegben csak bugyit és melltartót viseltek. „Olyan ez a negyed, mint a Balaton partja nyár közepén – nevetett Nana nagymama –, a víz hullámai nélkül” – és áram nélkül.
Egyszer apám elrontotta a gyomrát. Mivel orvosi rendelő akkor még nem volt a Daled negyedben, nagymama elvitte apámat a szomszédos Gimel negyed rendelőjébe, gyalog a sivatagon át. Hazafelé, ahogy várható volt, eltévedtek. Angyalként bukkant fel a futóhomokban valaki, aki magyarul beszélt, és hazairányította őket. Egy másik alkalommal Nana nagymama egy kószáló kutyát akart megsimogatni. Csak amikor kiáltottak felé, hogy azonnal menjen onnan, akkor jött rá, hogy kóbor sakál volt.
Jöttek az új izraeliekkel teli buszok a kerületbe, és a régiek, mint akkor Peltz Pista, most nagypapa és nagymama, rohannak eléjük, hogy pajkos mosollyal odakiáltsák: „Na, te marha, te is ide jöttél?”
A pergő magyar nyelv mellé, mintha Budapest itt lenne, Nana nagymama főztje került naponta az asztalra. Megtöltötte a gyomrot, melengette a közel-keleti naptól megperzselt és vágyódástól elszorult szívet. Rakott krumpli, paprikás csirke, gombócok, zserbó, rigójancsi és a lista hosszú, majdnem végtelen.
A konyhában megterített asztalra, a virágmintás porcelántányérok mellé letette a jénai tálat, benne tejfölös szószban a sárgája krémjével töltött fehér tojáscsónakok úsztak, vagy egyszerűbben: kaszinótojás. Ezt a látványos tojásételt Budapest nagy szerencsejáték-terméről nevezték el. Mind a mai napig felszolgálják a szerencsejátékosoknak.
Mellette várakozott a körözött. Paprikától pirosló kenhető túrókrém, néha csípős ízesítéssel. Nagymama paradicsomból, zöldpaprikából, uborkából apróra vágott salátát készített, egy kis napraforgóolajjal – mert ki ismerte a magyarországiak közül az olívaolajat? –, fekete borssal és sóval ízesítette. Néha a kalácsot apró, leveles tésztából készült péksütemény helyettesítette (burekasz), végtelen türelemmel paprikás krumplipürével töltötte meg.
Két (természetesen) magyar nyelvű szakácskönyve volt Nana nagymamának. Horváth Ilona Szakácskönyv (1955) című klasszikus munkáját Budapestről hozta magával. A másik Löbl Margit Konyhaművészet című könyve. Löbl Margit magyarországi ole volt, két szakácskönyvet adott ki Izraelben magyarul (1953 és 1957 között, majd 1966-ban), akkoriban nagy sikert arattak a magyar anyanyelvűek körében, mert főzni is anyanyelven kell megtanulni, különösen akkor, amikor a receptek az eredetországból valók.
1956 októberében a sztálinista hatalom elleni tüntetéshullám söpört végig Budapesten. Eleinte úgy tűnt, hogy a tiltakozások lecsillapodnak, de orosz irányításra a magyar rendőrök tüzet nyitottak a saját népükre. Magyarok ezrei fizettek az életükkel az elbukott felkelésért, és tömegesen – ahogy nagyszüleim is – igyekeztek nyugat felé.
Kapcsolatok és pénz segítségével – és úgy, hogy szinte teljes vagyonukról lemondtak – megszerezték az ország elhagyásához szükséges engedélyeket. 1957-ben egy szép májusi napon a nagyszüleim két bőrönddel elhagyták kellemes budapesti, XIII. kerületi, Balzac utcai lakásukat.
Nagymamám bátyja, Pista bácsi az utolsó pillanatig próbálta meggyőzni őket, hogy maradjanak. Pista bácsi búcsúvacsorát adott nekik, Apu nagypapa nem kevesebb mint három liter bort vitt magával. Ez volt az első alkalom, hogy Pista bácsi, aki mindeddig tartózkodott az ivástól, belekortyolt az italba. Látszott, hogy az elválás feldolgozásához nem kevés alkoholra van szüksége.
Három napig zakatolt a vonat a csizmaországig. Genovában a Jeruzsálem nevű hajóra szálltak, onnan a franciaországi Marseille-be értek, Haifában sötétedés után kötöttek ki. Apám a mai napig emlékszik a csillogó fényekre a Karmel-hegyen. Csak másnap reggel szálltak partra. A kikötőben már várták az új budapesti olékat a Szochnut tisztviselői.
Rita Bina pedagógus elhagyta Ramat-Gant, és leköltözött a távoli Beer-Sevába, hogy a Zeelim iskolát igazgassa a Dalet negyedben. 1957-ben a negyedik osztály osztályfőnöke is volt, ahova a Budapestről érkezett új ole, apám is járt. „Korlanszki, Podlovski” – olvasta a magyar és lengyel ole gyerekek nevét az első tanítási napon Rita Bina tanárnő, amíg apám nevéhez nem ért: Vardi Joszef.
A háború után sok magyarországi zsidóhoz hasonlóan Apu nagypapa is magyarosította a családnevét Wohlmuthból Váradira az erdélyi Nagyvárad neve után, amely az első világháború végéig Nagy-Magyarországhoz tartozott.
Rita tanító néni elcsodálkozott, hogy a budapesti ole kisfiú ilyen szép héber családnevet visel, a szó jelentését is elmagyarázta: a héber rózsa szóból ered. Aznap délután, miután apám otthon továbbadta mindezt – magyarul persze –, Apu nagypapa és Nana nagymama is megtudta, hogyan kell helyesen kiejteni a családnevüket.
Hatvan évvel azután, hogy Apu nagypapa és Nana nagymama apámmal együtt megtette az utat Budapestről Beer-Seváig a magyar nyelvvel és a paprikával, én megtettem az utat visszafelé Magyarországra. A magyar nyelvvel, amire Nana nagymama tanított, és a fantasztikus ételei ízének emlékével – gyerekkorom ízeivel. A magyarországi bürokráciának köszönhetően a Váradi név is új életre kelt, így lettem Váradi Ofer. Ha Nana nagymama tudott volna még néhány szót a „Motek amazgan”-on kívül, és ha nem főzött volna olyan csodálatosan, valószínűleg most nem a budapesti lakásomban írnám ezeket a sorokat. Egyrészt a makacsság, hogy ne töröljék el a múltat, akármilyen nehéz volt, segítette az új olékat, miután a Közel-Keletért elhagyták viszonylag kényelmes életüket Európa közepén. Másrészt a magyar kultúra odaadó őrzése és fenntartásának igénye „versben vagy fazékban” közelítette a következő generáció egy részét a forrásokhoz és megőrzésükhöz.
Néhány történetet a héberül megjelent szakácskönyvemből vettem át (LunchBox, 2009, 2010, 2011).
Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Vardi Ofer Izraelben született, magyar anyanyelvű szülők gyereke. Író, szerkesztő, újságíró, gasztronómiai programok menedzsere. A LunchBox Press szakácskönyvkiadó alapítója és főszerkesztője. 2017 óta Budapesten él, ételek nyomában szervez sétákat a városban. Az izraeli magyar kulináris hét fő rendezője. Pro Cultura Hungarica Díjjal tüntették ki a magyar kultúra izraeli terjesztéséért, héberül írt népszerű magyar szakácskönyvéért.
