Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Jonathan Freedland új, szeptemberben megjelent könyvében az állítja: Rudolf Vrbát ünnepelnie kell sok budapesti zsidónak, akiknek a deportálását nagyrészt ő akadályozta meg szökésével, és Auschwitzról átadott információjával. A Londonban megjelent műről a The Times of Israel számolt be.

Az ember, aki kitört Auschwitzból, hogy figyelmeztesse a világot

A 19 éves Rudolf Vrba és a 25 éves Fred Wetzler 1944. április 7-én, peszach előestéjén kezdte heroikus és bátor vállalkozását, hogy elvigyék zsidó sorstársaiknak és az egész világnak az auschwitzi borzalmak hírét. Útjuk egy farakás alatti sötét, szűk lyukban kezdődött a haláltáborban, s egy olyan jelentést hozott létre, amely leírta a náci halálgyárat, s amely a szövetségesek fővárosaiban az illetékesek íróasztalain landolt, diplomáciai manőverek sorozatát eredményezte, s ezzel nekik is köszönheti az életét 200 000 budapesti zsidó.

Több mint hét évtized telt el Vrba és Wetzler megdöbbentő szökése – a zsidó foglyok első sikeres auschwitzi menekülése óta –, de történetüket kevesen ismerik, nem jutott nekik a méltán kiérdemelt elismerésből.

Jonathan Freedland, a The Guardian újság rovatvezetője és a BBC népszerű rádiótörténeti műsorának házigazdája új, Vrba életét felidéző könyvében ezt a történelmi igazságtalanságot igyekszik orvosolni.

- Hirdetés -

Állandó szökésben

A The Times of Israelnek kifejtette célját: „Vrbának végre helye legyen a holokauszt hőseinek panteonjában”. És ez a történet nemcsak a múltról szól. Amikor Vrba fényt vet Auschwitz sötét titkaira, az üdvös tanulságokat tartogat „igazság utáni korunk” számára is.

Eredetileg Walter Rosenbergnek hívták, a Rudolt Vrba nevet Auschwitzból való menekülése után, álnévként használta a bujkáláshoz. 1924-ben született Nyugat-Szlovákiában. Koraérett, nyelvi és matematikai tehetséggel megáldott gyermek volt, de 14 évesen kizárták az iskolából a szlovákiai náci bábkormány idején. Mert miután Hitler 1939-ben felosztotta Csehszlovákiát, számos antiszemita törvényt léptettek életbe a fasiszta Szlovákiában.

Rudolf Vrba (Walter Rosenberg)
Rudolf Vrba (Walter Rosenberg) katonai egyenruhában – Fotó: Robin Vrba

Amikor 1942 februárjában Vrbát arra utasították, hogy jelentkezzen „áttelepítésre”, az volt az első gondolata, hogy Angliába menekül, hogy csatlakozzon a száműzetésben lévő csehszlovák hadsereghez. Ez nem sikerült neki, de eljutott Budapestre, ahol felvette a kapcsolatot a cionista földalatti mozgalommal. A magyarok elfogták, átadták a szlovák hatóságoknak, akik a Nováky fogolytáborba küldték.

Vrba ismét elszántan megszökött, sikerült kijutnia Novákyból együtt Josef Knappal, egy földijével. Knapp viszont később elárulta őt, és ezért Vrba visszakerült a táborba. Ezzel a 17 éves fiú megtanulta a „ne bízz senkiben” fontos leckéjét, mely segített neki túlélni a továbbiakat.

1942 júniusában Auschwitzba szállították, ahol hamar rájött, hogy a menekülést felülírja az életben maradás követelménye. Vrba túlélésének egyik tényezője a bizalmatlanság, a másik pedig a szerencse lett. Az IG Farben brutális Buna gyárába küldték, ahol egy francia civil jóvoltából kevésbé megterhelő munkát végzett. Később áthelyezték a hírhedt kavicsbányákból a keleti frontra küldött csapatok síléceinek festésére. 1942. augusztusában egy tífuszjárvány idején kiszelektálták egy kivégzésre, melyben 746 embert gyilkoltak meg, de egy kápó megmentette.

Vrba talán legnagyobb szerencséje azonban az volt, hogy a „Kanada kommandóba” küldték dolgozni, amely az Auschwitzba frissen érkezettek holmiját rendezte. A munka során táskákat hordoztak, és értéktárgyak között turkáltak, többek között gyémántot vagy elrejtett készpénzt keresve fogkrémes-tubusokat préseltek. De a legfontosabb az volt, hogy a foglyok titokban el tudták lopni az új deportáltak élelmiszerét, melynek tulajdonosai ekkor valószínűleg már halottak voltak.

Vrba a Kanadásoknál megdöbbentő felismerésre jutott: Auschwitz – ahogy Freedland mondja –, nem egyszerűen rabszolgamunka vagy koncentrációs tábor, hanem „halálgyár”. Amit a Kanadások megtaláltak, vonaton elszállítottak Németországba: a nácik a tömeggyilkosságból hasznot húztak.

A hazugság a halálba vezet

Vrbát áthelyezték a „rámpára”, ahol 10 hónapot töltött az újonnan jöttek poggyászának szállításával, és a teherautók takarításával. Ezen a munkán megértette a halálgyár zavartalan működésének végső elvét, a megtévesztés kulcsszerepét. A deportáltak nem ismerték jövőbeni sorsukat, így nagyrészt engedelmeskedtek a nácik utasításainak – akaratlanul is biztosítva az SS számára az ipari méretű gyilkosság elkövetéséhez szükséges rendet. Vrba úgy vélte, hogyha le akarják lassítani a gyilkológép kerekeit, akkor fel kell lebbenteni a titok fátylát, és a zsidókat előre figyelmeztetni kell közelgő sorsukra.

Közelről ismerte a „családi tábort”, ahol egy másik náci megtévesztéssel a cseh zsidók egyes csoportjait viszonylag jó körülmények között tartották, hogy ha a Vöröskereszt odalátogatott volna, akkor őket mutassák meg nekik. Ez a tudása arra késztette Vrbát, hogy felülvizsgálja az információ fontosságáról vallott gondolatait. A cseh zsidókat a földalatti mozgalom figyelmeztette, hogy hat hónap múlva meg fogják gyilkolni őket, de ennek ellenére sem tettek semmit az ellenállás érdekében.

Vrba ekkor rájött, hogy a tudásnak együtt kell járnia a szökés lehetőségével a náci mészárosok elől. Ez magában Auschwitzban szinte lehetetlen volt, de az ajtó még mindig nyitva állt azon zsidók előtt, akik még nem szálltak fel a vonatra. Figyelmeztetni kellett őket.

Vrba számára szökése olyan küldetéssé vált, amely sokkal többről szólt, mint saját túléléséről. Le akarta rombolni a nácik felhúzta hazugságfalat

– a falat, amely körülvette az áldozatokat gázkamrákhoz vezető útjuk minden szakaszán.

Vrba fiatal kora ellenére jól felkészült ezen küldetés végrehajtására. Ellenálló képessége mellett erős matematikai és tudományos képességekkel rendelkezett, valamint elképesztő adatmegőrző memóriával is megajándékozta a sors. Freedland szerint „szinte egyedülálló panorámaképe” volt Auschwitzról. A gyáron, a kavicsbányákon, a Kanadán és a rámpán kívül – ahol megszámolta és megjegyezte az érkezők szelekcióinak részleteit –, jelentkezett Birkenauban végzett munkára is, és a földalatti ellenálláshoz fűződő kapcsolatai révén jegyző volt egy karantén altáborban. Jegyzőként immár nemcsak szabadabban járhatott Auschwitzban – emlékezetében rögzítve annak elrendezését és működését –, hanem hozzáférhetett a központi nyilvántartásokhoz is, amely rendkívül részletes információkat tartalmazott a transzportokról.

Jonathan Freedland The Escape Artist című könyvének borítója
Jonathan Freedland The Escape Artist című könyvének borítója

Statisztikailag nem voltak jók Vrba esélyei a szökésre. Egyetlen zsidónak sem sikerült ez a veszedelmes bravúr. Azonban – ahogy Freedland megjegyzi – fiatal volt, és az irodai munka révén sokkal fittebb és egészségesebb volt a legtöbb rabnál.

A Kanadásoknál talált egy iskolai atlaszt is, és megjegyezte az Auschwitztól a szlovák határig vezető útvonalat. Felbecsülhetetlen értékű útmutatást kapott egy orosz fogolytól, Dmitrij Volkovtól is, aki korábban megszökött Sachsenhausenből. Volkov tanácsai között szerepelt egy létfontosságú ismeret: a mahorka, a benzinbe áztatott és szárított szovjet dohány volt az egyetlen rendelkezésre álló olyan anyag, amely el tudta téríteni a láger nyomkövető kutyáit az emberi szagtól.

Vrbát sürgette az idő. 1944 januárjában felfedezte, hogy egy új vasútvonalat építenek, amely egyenesen a tábor krematóriumaihoz vezet, hogy felkészüljenek Magyarország nagyjából egymilliós zsidó lakosságának érkezésére. A magyar zsidók mindeddig részben védve voltak a végső megoldás legrosszabb részétől. De mindez megváltozott, amikor Hitler 1944 elején elfoglalta az országot, elfojtotta a magyar függetlenség utolsó maradványait, és arra kényszerítette az ország megalkuvó vezetőjét, Horthy Miklós tengernagyot, hogy egy náci szimpatizánst nevezzen ki miniszterelnöknek.

A szabadság felé

Kevesebb mint három héttel később Vrba elindult a szabadság felé. Vele volt Wetzler, egy szülővárosából származó fiatalember, akivel a táborban barátkozott össze. A pár jól ismerte a fogolyszökés utáni eljárást: 72 órán keresztül készültség volt a táborban, és alapos kutatást tartottak. De ezt követően a nácik visszaállították a külső tábor működését – ahol a foglyok nappal dolgoztak, mielőtt éjszakára visszaterelték őket a főtáborba –, és helyreállították a kevésbé szigorú éjszakai biztonsági rendszert. Az volt tehát a terv, hogy elrejtőznek egy ideiglenes bunkerben a külső tábor farakása alatt, majd a sötétség leple alatt kicsusszannak, amint a keresést leállították.

Rudolf Vrba feleségével, Gertával és lányával, Helenával
Rosenberg, aki Rudolf Vrbára változtatta a nevét, akkori feleségével, Gertával és lányával, Helenával 1953-ban – Fotó: Caroline Hilton

Vrba és Wetzler három napon és három éjen át egymás mellett feküdt a búvóhelyen. A szerencse ismét Vrba oldalán állt. Noha a mahorka megakadályozta, hogy a kutyák megtalálják őket, de két őr észrevette a farakást, és elkezdték lehúzni a deszkákat. Ám amikor Vrba és társa már csak néhány másodpercre voltak a felfedezéstől, az SS-esek figyelmét elterelte egy máshol zajló zűrzavar, és eltűntek, hogy soha többé ne térjenek vissza. Ez egyben újabb szerencse volt a három nap végeztével, mert Vrba és Wetzler rájött, hogy az őket rejtő fadeszkák sokkal súlyosabbak és nehezebben mozgathatóak voltak, mint gondolták. Ha az SS-őrök nem távolították volna el a felső néhány deszkaréteget, a két férfi a gödörben rekedt volna.

Vrba szerencséje tovább folytatódott, amikor megkezdték 80 kilométeres útjukat délre, a Sola folyót követve, Szlovákia felé. Elővigyázatosságból csak sötétedés után mentek, de többször alig menekültek meg: véletlenül egy Hitlerjugend táborba botlottak, veszélyesen eltévedtek egy jawiszowicei altábor közelében, és egyszer arra ébredtek, hogy nem a vélt félreeső erdős ligetben, hanem egy nyilvános parkban vannak, ahol az SS-emberei és családjaik a húsvéti hétvégét élvezték. Még egy német katonákból álló járőr is üldözte őket, és lőtt rájuk.

Az általuk vállalt szükséges, bár meggondolatlan rizikó bejött. Egy lengyel parasztasszony azt hitte, hogy szökött orosz hadifoglyok, és menedéket nyújtott nekik, amikor egyik nap nehezen találtak búvóhelyet. Még nagyobb szerencséjük volt, amikor 10 nappal szökésük után egy másik lengyel nő megengedte nekik, hogy a kecskeóljában maradjanak, ellátta őket élelemmel, és bemutatta őket egy férfinak, aki a hegyeken át elkalauzolta a párost a szlovák határig.

Életeket akart menteni

De Vrba egyetlen célja soha sem viszonylagos biztonságos hazájának elérése volt. Amint átlépték a határt, Wetzler felvette a kapcsolatot a szlovákiai zsidó tanáccsal, az egyetlen közösségi szervezettel, melynek működését a rendszer engedte. A férfiakat ezután egy fárasztó, 48 órás beszámolónak és keresztkérdések özönének vetették alá, egyrészt hitelességük megállapítása, másrészt történetük rögzítése érdekében.

Kikérdezésükből Oskar Krasnansky, a tanács egyik legidősebb tagja, egy 32 oldalas, sűrűn teleírt jelentést állított össze, Vrba és Wetzler beszámolói alapján műszaki rajzokkal kiegészítve.

A dokumentum – írja Freedland – „szűkszavú és kíméletes, szónoki tűztől mentes. Inkább a tényeknek adott teret, mint a szenvedélynek.”

Ennek ellenére a jelentés módszeresen részletezte Auschwitz borzalmait, és döntően a nácik által bevetett hazugságokat attól a pillanattól kezdve, hogy induláskor becsapták a tehervagon ajtaját, egészen addig, amíg rájuk zárták a gázkamra ajtaját.

Vrba rendkívüli memóriájának köszönhetően a jelentés részleteket közölt az egyes szállítmányokról, valamint országonkénti bontásban megbecsülte a táborban töltött ideje alatt elhunytak számát.

Ám Vrba határozott követelése ellenére a jelentés nem figyelmeztette a magyarországi zsidókat arra, hogy a táborban kivégzésükre készülnek. Krasznanszkij ragaszkodott hozzá: a dokumentumnak csak azt volt szabad rögzítenie, ami már megtörtént, nem pedig a jövőre vonatkozó előrejelzéseket.

Mindazonáltal, amikor hét héttel később még két zsidónak sikerült megszöknie, Krasznanszkij egy hétoldalas kiegészítést csatolt a jelentéshez, amely tartalmazta a magyar zsidók meggyilkolásának leírását, amikor 1944 májusában elkezdtek érkezni a szállítmányok a németek által megszállt országból.

Vrba érthető módon frusztrált volt, mert figyelmeztetése, melyet annyira szeretett volna átadni, nyilvánvalóan nem érte el időben a végső megoldás legújabb áldozatait. De ez nem a teljes történet. A jelentést néhány órával elkészülte után Krasznanszkij személyesen adta át Kasztner Rezsőnek, a magyarországi zsidóság de facto vezetőjének.

Eközben a magyar antifasiszta ellenálláshoz is eljutott a jelentés egy példánya, és lobbizni kezdtek a legrangosabb budapesti protestáns és katolikus püspököknél, hogy járjanak közben a kormánynál a zsidók érdekében. Az előbbi azonnal cselekedett, az utóbbinál megakadt, és azt mondta, hogy ez a pápára tartozik.

Egy svájci székhelyű brit újságíró jelentős erőfeszítései nyomán – aki figyelemfelkeltő sajtóközleményekké változtatta a jelentés kissé száraz nyelvezetét –, Vrba információi kezdtek kiszűrődni a sajtóba, így a New York Timesba és a BBC külpolitikai részlegére. Vrba meghívást kapott, hogy tájékoztassa a Szlovákiába látogató pápai küldöttet.

A vidéki zsidóság sorsa már megpecsételődött

Horthy rendszerében hosszú története volt az antiszemitizmusnak, de a zsidóknak volt egy szimpatizánsa közel a hatalom központjához: a kormányzó menye. Edelsheim Gyulai Ilona grófnő a magyar ellenzék jelentésének másolatát átadta magának Horthynak. A kormányzó közölte, hogy megdöbbentették az olvasottak. Hamarosan külső nyomás alá is került a pápa, az Egyesült Államok és a svéd uralkodó részéről, hogy állítsa le a deportálásokat.

A Vatikán rébuszokban beszélt, és megpróbált Horthy jobb angyalaihoz fordulni, de a Roosevelt-adminisztráció határozottan arra figyelmeztette, hogy „törődni fognak minden személlyel, aki felelős az igazságtalanság elkövetéséért”. Horthy fájdalmasan lassan – Freedland megjegyzése szerint elsősorban önérdekétől motiváltan – elkezdte érvényesíteni megtépázott hatalmát, elrendelte a deportálások leállítását, és meghiúsította Adolf Eichmann küszöbön álló tervét, hogy a 200 000 budapesti zsidót is Auschwitzba szállítsa.

A vidéki Magyarországon élő több mint 400 000 zsidó számára természetesen már késő volt. És amikor ősszel a nácik végleg elűzték Horthyt, a nyilasok rémuralmat indítottak, melynek során meggyilkoltak több ezer fővárosi zsidót. De a Vrba elég időt nyert ahhoz, hogy a háború végéig életben maradjon több mint 200 000 magyar zsidó.

Tehetetlen szövetségesek

De Vrbát élete végéig kísértette az érzés, hogy többet lehetett – és kellett volna – tenni. Soha nem bocsátotta meg például, hogy Kasztner németekkel kötött ellentmondásos alkujának részeként beleegyezett abba, hogy elhallgatja azt, amit ő és az őt körülvevő kis vezetői csoport megtudott Vrba jelentéséből, cserébe a mintegy 1700 magyar zsidó számára biztosított kiutazási engedélyért. Kasztner tehát Eichmannnak és az SS-nek megadta – írja Freedland – „az egyetlen, munkájukhoz nélkülözhetetlennek tartott dolgot: a rendet és a csendet”.

Aztán ott a kérdés, hogy miként reagáltak a szövetségesek a jelentésre. Gyorsan eljutott Londonba, és Churchill elolvasta. Azonnal beleegyezett az Anthony Eden külügyminiszter által továbbított kérésbe, miszerint a Budapest és Auschwitz közötti vasútvonalat bombázni kell. Ám miután ez e döntés a parancsnoki láncon végighaladt, katonai kifogások merültek fel egy ilyen bombázás megvalósíthatóságáról.

Az Egyesült Államok is a tétlenség mellett döntött. Freedland szavaival „bürokratikus felelősséghárítás és aktatologatás” jellemezte az amerikai diplomaták reakcióját Svájcban, amikor megkapták a jelentést. Az ellenállás falába ütköztek a bombázás sürgős felhívásai, amelyek az Egyesült Államokban élő zsidó közösségektől érkeztek. Roosevelt maga úgy döntött, hogy az Egyesült Államokat „azzal vádolhatják meg, hogy részt vett ebben a szörnyű ügyben”, ha bombái zsidókat ölnek meg.

A jelentésre adott londoni és washingtoni reakciókból az is kiderült, hogy a borzalmak ellenére változatlanok maradtak a régi előítéletek. Az amerikai katonai magazin, a Yank például megtagadta a jelentésből származó anyagok felhasználását a náci háborús bűnökről szóló cikkben, helyette „kevésbé zsidó beszámolót” kért. Eközben az Egyesült Királyság külügyminisztériumában a köztisztviselők nehezményezték a „szokásos zsidó túlzást”, és az „ezekre a siránkozó zsidókra” fordított időt.

Ezen válaszok mellett a hitetlenkedés is kavargott a jelentés állításai körül, és nemcsak a szövetségeseknél, de még maguknál a zsidóknál is. Ezt a jelenséget a legjobban talán Raymond Aron francia-zsidó filozófus szavai ragadták meg: „Tudtam, de nem hittem el. És mivel nem hittem, nem tudtam.”

„Úgy gondolom, hogy ez valami nagyon mélyreható dolog az emberi természetben és a szörnyű hírek meghallásának korlátozott képességében”

– mondja Freedland. „Megérthetjük az információkat anélkül, hogy azok valaha is olyasmivé válnának, amit teljesen, igazán elhiszünk.”

Freedland szerint a tényeket össze kell kapcsolni a hittel, mielőtt olyan tudássá válnának, mely a cselekvés ösztönzője. Noha látta, hogy a nácik hogyan végezték a megtévesztést szörnyű bűneik elkövetésénél, a tinédzser Vrba nem számolt ilyen érzelmekkel.

Korunk hőse

A háború után Vrba visszatért szülőhazájába, Csehszlovákiába, később Izraelben és Nagy-Britanniában élt, majd végül Kanadában telepedett le. Kétszer nősült. A szerző az első és a második feleségével, Gertával és Robinnal is készített interjút ehhez a könyvhöz. Két lánya született, Helena és Zsuzsa. Vrba biokémikusként is sikeres tudományos karriert futott be.

Emellett Freedland szavaival „ultra-tanú” is lett: megírta emlékiratait, szakértői vallomásokat adott több háborús bűnös és holokauszttagadó ügyben, és átadta talán páratlan meglátásait Auschwitz működésével kapcsolatban a Soa legkiválóbb krónikásainak, köztük Martin Gilbert történésznek, és Claude Lanzmann dokumentumfilmesnek.

Vrba története azonban soha nem nyert el annyira széles körű elismerést vagy státuszt, mint más mentőké, például Oskar Schindleré, vagy olyan túlélőké, mint Elie Wiesel vagy Primo Levi.

„Azt hiszem azért, mert

kínos, kényelmetlen tanú volt, aki kínos, kényelmetlen igazságokat mondott”

– vélekedik Freedland. „Vádlóan rámutatott részben Whitehallra és Washingtonra, valamint sokkal érzékenyebben a zsidó vezetés néhány személyére, konkrétan Budapesten. Ezt a történetet sokan nem akarták hallani Rudolf Vrba életében.”

Freedland szerint a Vrba-történetre adott reakciók egy szélesebb körű problémát tükröznek, a gyakori viszonyulást a holokauszt túlélőihez. „Úgy gondolom, hogy mi – a média, a pedagógusok és mások – nagyon méltánytalanul nyomást gyakoroltunk és gyakorolunk a holokauszt túlélőire, hogy egyfajta vigasztaló, gyógyító bölcsességet szolgáltassunk, és hogy jobban érezzük magunkat, amiért beszéltünk velük” – állítja a kutató.

„Ez a nyomás megtagadja a túlélőktől annak lehetőségét, hogy kifejezzék a lehető legsúlyosabb traumára adott válaszok egész sorát, beleértve a haragot is”. Vrba válasza természetesen a harag volt. A könyv kevés olvasója juthat arra a következtetésre, hogy ez a harag indokolatlan lett volna.

Freedland úgy véli, hogy Vrbát – akit „korunk hősének” nevez –, nem pusztán múltbeli hősiessége alapján kell megítélni, hanem jelenlegi érvényessége alapján is.

„Az igazság utáni korban – amikor rengeteg hazugság szaporodik a közösségi médiában, a propagandában és az aktív dezinformáció csatornáin – ennek a tizenéves fiúnak a története a negyvenes évekből arra emlékeztet, hogy az igazság és a hazugság közötti különbség az élet és halál közötti különbség oka lehet” – mondja. „Rudolf Vrba nem is lehetne aktuálisabb, és bizonyos tekintetben sürgetően inspiráló figura.”

https://www.facebook.com/hashtag/vrbawetzlermemorial2019

Angolból fordította Sherer Anett

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?