Ősz

Fotó: Forbát Dia

„Engedjél már vissza, miért nem engedsz be?!” – kiabálok az őrre, aki az utamba áll az uszoda kapujában. Orosz öregember, akivel más körülmények között Napóleon téli hadjáratáról és Andrej Natasa iránt érzett szerelméről beszélgetnénk, de ez most másik helyzet. Nadavval két perce jöttünk ki az uszodából, Drorral találkoztunk az uszoda parkolójában, hogy a kicsit hazavigye. Mennék vissza a biciklimhez, ami bent maradt az uszoda területén, de nem lehet, mert ez az ősz szakállas bácsi az utamat állja. Nem lát velem gyereket, ezért nem hiszi el, hogy az uszodából jöttem ki. Amikor megkérdezi, hova megyek, hirtelen nem jut eszembe a bicikli szó héberül, és a habozásomat látva azt hiszi, be akarom csapni. Aztán annyira beleéli magát ebbe a meggyőződésébe, hogy nem hat rá a szép szó. Mi történik velem, megfordul velem a világ, hívom Drort, de ő már messze jár az autóval. „Hat éve járok ide, mi ez az egész, magyarázza már meg valaki!” Többen összeverődnek és engem néznek, közben egy apuka jön ki a kapun a karonülő gyerekével, iszkol el, hozzá márpedig ne szóljon senki, ő nem tud semmiről. Életemben nem kiabáltam senkire, rögzítem magamban, miközben kiabálok. A módszer azonban beválik, egy nő jön ki a kapuhoz és a bizalmába fogad, már amennyire egy magából kifordult, emelt hangon beszélő ismeretlent lehetséges. Megmagyarázom, mit szeretnék, ő oroszul megkéri az őrt, hogy engedjen be, bemehetek. Szerencsére még futja az erőmből, hogy megköszönjem neki a segítséget.  

A vacsoránál Rafi vigasztal: „Nem baj, mama, Izraelben szabad kiabálni” – jól van. De mit kezdjek azzal az érzéssel, hogy elromlott bennem valami? Dror nem hatódik meg a történetet hallva, és nevetve ajánlja, hogy hívjam fel a Baladi szupermarketet, kiabáljak rájuk is, ha már így belejöttem, nem hozták a ketchupot, pedig benne volt a rendelésben. Kösz nem, majd máskor.

Ilyen hétkezdés után mi jöhet még? Egy hónap után a mostani az első hét, amelynek minden napján van iskola és óvoda. A jövő kedden iskola- és munkaszünet lesz a választások miatt, de addig még sok víz lefolyik a Jordánon (talán), és még érkezni fog körülbelül húsz sms és telefonhívás a pártoktól, hogy rájuk szavazzunk. Egyelőre azonban ennek a hétnek a napjait kell magunk mögé gyűrnünk, például a keddet, ami reggel elkezdődhetne ugyan, de nem tud. Fél nyolckor Rafi az előszobaszekrény előtt állva teszi szóvá hangosan, hogy nincsen mit felvennie. A téli ruhákat valóban nem vettem elő, közben viszont beköszöntött az ősz, és a telet megidéző csípős reggeleken nem lehet rövid ujjúban iskolába menni. Beletúrok a hálószobaszekrénybe, és az egyik neylonszatyorból kihúzok egy használtan kapott pulcsit. Megmenekültünk, elkezdődhet a nap, Rafi elindulhat az iskolába. Nadav egyelőre nem engedi, hogy hosszú ujjút adjak rá, nem szívózom vele, majd rájön, hogy hideg van kint. Ha meg nem, akkor nem.

Marie Kondo, a rendrakás filozófiáját megalkotó japán szerző szerint nem kell külön tárolni a téli és nyári ruhákat. A saját szekrényemben betartom ezt a szabályt, a gyerekek ruháit viszont nincs értelme együtt tárolni, hiszen a jövő nyárra úgyis kinövik az idén hordott cuccokat. Nadav kinőtt ruháit összepakolom a pénteki iskolai „kah-ten” bazárra, hozzál és vigyél ruhát, játékot, eztmegazt, ami még jó állapotban van, de otthon már nincsen rá szükség. Aztán péntek délelőtt a kicsöngetés és a bazár kezdete előtti órában Marie Kondo szellemében szortírozom a holmikat a gyerekszobában. Melyik játék az, amelyhez egyik gyerek sem nyúlt hozzá az utóbbi fél évben? Kondo mentőövet dob azoknak, akiknek nem megy a szabály következetes betartása: ha valamilyen érzelmi kötelék fűz egy bizonyos tárgyhoz, akkor nem kell kidobni. Milyen szerencse, hogy a gyerekek nem olvasták Kondo könyvét, így nem tudnak a második szabályról (az elsőről igen, tőlem). Gyűlnek a játékok a szatyorban, áldom a nálam közösségibb érzelmű szülőket, akik megszervezték a pénteki akciót, megadva nekem az utolsó lökést, hogy végre felszámoljam a gyerekszoba magányos játékaiból álló kupacait.

- Hirdetés -

Ajjé papa?” (‘Hol van papa?’) – Próbálom Nadavot lerázni péntek este, aki az Ajjé Plútó című mesekönyvvel támad, hol van Plútó, ennek este kilencre már ki kellett volna derülnie. Nadav mutatja nekem a könyvet, közben húzza a karomat, aztán sírni kezd, hogy nem jövök vele, de mostanra már elég, nem tudok többet adni, csak kapni szeretnék, tíz perc egyedüllétet a nap végén, ha lehet. Öt perc lesz belőle, amíg Dror felolvassa a mesét, milyen klassz, hogy még nem alszik. Aztán a mese végére már igen, mehetek Nadavhoz újra, hogy átbeszéljük a mai eseményeket, az óvodát, a pillangókat, amiket az Akváriumban láttunk és a biciklizést, ami ma elmaradt. 

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.