Új identitás felé: magyar anyanyelvű művészek az izraeli képzőművészetben

Magyarországról az 1920-as évek elején érkeztek az első képzőművészek Erec-Izraelbe. A következő évtizedekben alijázott társaikkal együtt különböző műfajokban alkottak: bibliai témákkal foglalkozó műveket, a nemzeti identitást szolgáló grafikai alkotásokat készítettek, egyetemes témákkal és a születő ország mindennapi életét érintő vázlatokkal foglalkoztak, a függetlenségért folytatott háború áldozatainak állítottak emlékműveket. Hatásuk érezhető az ország vizuális képének megteremtésében is, a közterületek művészetével a kollektív emlékezést hangsúlyozták, a karikatúrát és a grafikai tervezést is ösztönözték. Cikkemben négy évtizeddel foglalkozom, a magyarországi izraeli művészek alkotómunkájával az 1920-as évek végétől a hatvanas évek végéig; a száműzetés végét és az új korszak kezdetét hirdető, intenzív nemzeti ébredéssel és úttörő ideológiával jellemezhető időszakkal. Ez a rövid értekezés nem vállalkozhat a jelzett időszakban működő valamennyi művész bemutatására, csak az érdeklődést szeretné felkelteni a gazdag és színes téma iránt.

Az európai avantgárd és az új erec-izraeli stílus között

Erec-Izrael művészete a két világháború közti időszakban az 1906-ban alapított Bezalel művészeti iskola meghatározó befolyása alatt állt, stílusát a keleti művészet és a szecesszió ötvözete jellemezte. Számos művész bírálta az intézmény merev művészi hagyományát, és a Nyugatról érkező kortárs művészet felé fordult. A negyvenes évek elején alakult kánaánita mozgalom pedig a kulturális és művészi visszatérést szorgalmazta a közel-keleti zsidó forrásokhoz.

A Bezalel szellemében a keleti és nyugati hagyományok együtt jelentkeznek Slomo Jedidia alkotásaiban. Jedidia 1921-ben alijázott, Jeruzsálemben telepedett le, egy monogrammal és illusztrált kéziratokkal foglalkozó alkotóműhelyt létesített. Munkáiban érezhető a zsidó nép spirituális, nemzeti és művészi ébredését kifejező korszak ideológiája.

A kortárs művészetet pártoló szellemben működő magyarországi művészek munkássága kapcsolódik a közép-európai modell szerint szatirikus kabarékat bemutató első héber szatirikus színházhoz, az 1927-ben alapított Hakumkumhoz. Alapítója, az író, újságíró, fordító Avigdor Hameiri 1921-ben alijázott, modern színháza mellett többek között a Hamahar című folyóiratot szerkesztette. A Hakumkum csak egy évig működött, a Hamahar pedig négy éven keresztül jelent meg. Úgy látszik, a jisuv közönsége abban az időben nem volt nyitott az ilyenfajta szatírára és társadalomkritikára. A Hakumkum és a Hamahar körül tevékenykedett az építész, festő, szobrász, grafikus Irsai István is. Budapesten született, művészi útját építészként kezdte. 1925 és 1929 között Erec-Izraelben élt, az orosz konstruktivizmus stílusában készítette a Hakumkum színház logóját, a színház díszleteit, programfüzeteit, plakátjait és a Hamahar című folyóirat címlapját is.

Irsai ismert az első modern héber betűtípus, a Haim tervezőjeként is. A betűtípust Haim Nahman Bialik költőről nevezte el. 1929-ben visszatért Magyarországra, és sikerrel folytatta grafikusi pályafutását. A háború alatt az úgynevezett Kasztner-vonattal Bergen-Belsenbe került családjával együtt. 1945-ben másodszor alijázott. A reklámgrafika úttörője volt Magyarországon és Izraelben is. Új, modern formatervezési stílust fejlesztett ki, és nagyban hozzájárult a korai izraeli grafika kibontakozásához. Munkásságát a holokauszt kettétörte, kétszer kezdett hozzá mindkét országban művészi pályája újbóli kiépítéséhez. Valószínűleg ez a kettős kezdet a magyarázata annak, hogy művészete kevésbé ismert, mint amennyire méltó volna rá.

Irsai munkáiban érezhető az európai avantgárd hatása, a két világháború közti időszakban alkotó két festőművész művei viszont az országhoz, a tájhoz fűződnek, és nyugati stílusban, az expresszionizmus és a posztimpresszionizmus eszközeivel készültek. Mordechai Levanon festő Nagyvárad közelében született, 1921-ben alijázott, több éven keresztül galileai telepeken gazdálkodóként, később építőmunkásként dolgozott. Csak néhány hónapig tanult a Bezalelben, 1925 és 1927 között festészetet tanult Jichak Frenkel művész stúdiójában. 1929 végén a fiatal művészek Masad néven alapítottak csoportot, elutasították az idősebb generáció narratív megközelítését, a színérzékenységet helyezték előtérbe. Levanon is a Masad tagja volt.

A rabbi fia, Levanon a Bibliából ismerte a Szentföldet, Erec-Izraelben a lelki teret a konkrét fizikai térrel egyesítette. 1938-ban Jeruzsálembe költözött, 1963-ban pedig Cfatban megnyitott egy stúdiót, és ettől kezdve megosztotta az idejét a két város között. Kétszer tüntették ki a Dizengoff-díjjal. Cfat szorosan kapcsolódik a magyar nyelvterületről alijázott művészekhez. Többen is ebben a városban éltek és dolgoztak. Elbűvölte őket a város szelleme, ősi zsinagógái, keskeny utcái, színes piaca, gyönyörű kilátása és a magyarul beszélő művész-mikroközösség.

Cfat vonzáskörébe tartoztak Erec-Izrael művészei közül többek között Reuven Rubin, Joseph Zaritsky, Israel Paldi, Nahum Gutman, akik még a húszas években megörökítették az ősi várost és lakóit. Jichak Frenkel egyike volt az első művészeknek, akik a cfati művészkolóniában letelepedtek. Amikor 1934-ben itt nyitotta meg műtermét, sok tanítványa csatlakozott hozzá, köztük Mordechai Levanon és Joseph Kossonogi.

Izrael Állam alapítása után a cfati művészkolónia eszméje valóra vált. Fokozatosan érkeztek új művészek, és egy dinamikus művészkolóniát teremtettek a városban. Ezért kapta Cfat az „Izrael bohém fővárosa” elnevezést. A művészkolónia fénykorában, a hatvanas években több mint ötven művész élt és alkotott itt.

Levanont festőként különleges stílusú izraeli tájfestéséről ismerik. Festményei a létező tájakon alapulnak, de csak kiindulópontnak tekinti őket, a művészi alkotás folyamatában a színek és perspektívák megváltoztatásával dekonstruálja a látványt: a tájképek lebegnek, átmenetiek és misztikusak, eksztázisos víziók, nem valóságos jelenetek. Műveiben Jeruzsálem és Cfat, a két szent város történelmét színben és formában fogalmazza meg.

A Masad másik tagja, Frenkel tanítványa, aki a cfati művészkolóniához csatlakozott, Joseph Kossonogi. Budapesten született, a berlini Művészeti Akadémián, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban és Spanyolországban végezte tanulmányait, 1926-ban alijázott, és Tel-Avivban telepedett le. 1944-ben és 1954-ben részt vett a Tel-Aviv Múzeum kiállításán, ezekben az években tüntették ki a Dizengoff-díjjal. 1956-ban Kossonogi csatlakozott a cfati művészkolóniához. 1966-ban megkapta a szakszervezet díját, 1976-ban pedig a Nordau-díjat.

Az erec-izraeli napsütés és hatása az újonnan bevándorlókra, a termés és a mindennapok, a helyi arabok élete kötik le a figyelmét. Kossonogi festői pályája barnás és zöld színű romantikus akvarellekkel kezdődött, majd a fauvizmus hatására légiessé váltak művei. A lágy, szerény színhasználat, az átlátszóság költői hatása a lírai csend sajátos hangulatát árasztja.

David Gilboa is Cfatban élt, neki is az ország, a táj a témája festészetében és illusztrációiban is. Gilboa Petrozsényben született. A város cionista szervezetének aktív tagja volt, és a húszas évek végén Bukarestben, a Művészeti Akadémián tanult. 1933-ban alijázott. Cfat művészkolóniájának egyik alapítója volt. Gilboa pályafutását tájfestőként kezdte, később fedezte fel az embert, aki korábban másodlagos volt számára. Későbbi korszakaiban az embereket és a városi jeleneteket expresszionista stílusban festette. Tájképek és városi zsánerképek mellett gyermekkönyvek egész sorát illusztrálta, a hazatérést, a föld megművelését örökítette meg, ezzel is elősegítette a modern zsidó kultúra kialakulását.

A második világháború után alijázó művészek is szoros kapcsolatba kerültek a cfati művészkolóniával. Körükben találták meg az alkotómunkájukat támogató közeget.

Tauber Blanka a cfati művészkolónia egyik alapítója. Tauber a Pozsony melletti Somorján, vallásos családban született. Festészetet és grafikát a prágai és a párizsi Művészeti Akadémián tanult. 1937-ben járt Erec-Izraelben, de visszatért szülővárosába. Egész családjával együtt Auschwitzba hurcolták, a családból csak ketten, nővérével együtt tértek vissza. A háború után Budapestre költözött, de kiábrándult a politikából, és 1950-ben alijázott.

Első munkahelye egy kerámiagyárban volt, első önálló kiállítása a Tel-Aviv Múzeumban 1951-ben. Korai munkáit, főként tájképeit sötét színek, expresszionista stílus és nehéz kontúrok jellemzik. 1970 óta elsősorban a holokauszttal foglalkozott. 1951-ben elnyerte a Dizengoff-díjat, 1970-ben pedig a Nordau-díjat. Számos önálló kiállításon mutatta be műveit Izraelben és külföldön.

Tauber Blanka olyan hihetetlenül szerény volt, hogy 1951-ben egy, az Új Keletben megjelent hirdetés kérte, jöjjön és vegye át a Dizengoff-díjat. Kolb Jenő néhány szóval így méltatta festményeit: nála még a csúnya tárgyak is szépek lesznek.

Stefan Alexander alkotómunkájának egy része is Cfathoz kötődik. 1910-ben született Reiner István néven Losoncon. A prágai Művészeti Akadémián tanult, majd Párizsban, a háború kezdetén hazatért Losoncra, munkaszolgálatra hurcolták, sikerült megszöknie, és a zsidó partizánokhoz csatlakozott. 1949-ben alijázott, 1952-től Cfatban élt. 1966-ban Nordau-díjat kapott. Eredeti stílust fejlesztett ki, kombinálta a művészi irányzatokat, a kubizmust, a szürrealizmust és az informelt. Képei domborúak, színpompásak, barnás és vöröses tónusokkal, erős, fekete kontúrral. Elsősorban a munkások és a munka, figurális jelenetek festője, alkotásaiból sugárzik a finom erotika.

Levanon, Kossonogi és Gilboa izraeli tájai fontos történelmi, bibliai és politikai jelentést hordoznak, szem előtt tartják a föld megmunkálása, az olajligetek, Jeruzsálem, Cfat szimbolikus fontosságát az izraeli társadalomban, de különböző művészi és elméleti problémák után kutatva mindhárman egyedülálló esztétikai megközelítéssel alkottak. Tauber és Alexander művei később korai avantgárd stílusban készültek.

Joszi Stern festő és illusztrátor másként közelít a valósághoz. Vallásos családban született a Kajár nevű faluban Észak-Magyarországon. 1940-ben, tizenhét éves korában egyedül alijázott illegálisan a Sakarya hajón. Utazás közben barátságot kötött a Faltin családdal, Matildával és Naftalival, akik a fiatal művész mellé álltak, és fedezték bezaleli tanulmányait. 1944-ben egyetemi hallgatóként kapta meg a Hermann Struck-díjat a jeruzsálemi óvárost ábrázoló akvarelljéért.

Stern a mandátum utolsó éveiben már ismert festő volt. A Hagana – Hamagen hivatalos újság szerkesztője és illusztrátora. Izrael Állam alapítása után újságok, többek között a Bemahane, a Jediot Ahronot, a Davar Hasavua és mások számára dolgozott. 1948-tól grafikát oktatott a Bezalelban.

Stern Jeruzsálem krónikása, a város az otthona volt alijázásától haláláig. Nála a város e világi, poros, felforrósodott és pezsgő, különbözik a szent város álomképétől. Stern egyedülálló stílusa, durva naivitása a védjegyévé vált. Munkái Jeruzsálem egyszerű hősei: a profán városban a társadalom peremére került eladókat és koldusokat elválasztja a szent várostól.

Stern a magyar anyanyelvű művészek közül az elsők között lépett be a hírlapillusztrálók sorába. Munkáit ma is avantgárdnak érezzük, a hagyományos újságillusztráció mellett a primitív művészet erős vonalai és durva formái is megihlették.

Honfitársa, Rosenfeld Ferenc festő és karikaturista Budapesten született. Édesapja elesett az első világháborúban, édesanyja a család nehéz anyagi helyzete miatt beadta a zsidó árvaházba, ott nőtt fel. Egyetemi tanulmányait Budapesten, az orvosi karon kezdte meg, de hamarosan a Képzőművészeti Akadémián folytatta. Tanulmányait maga fedezte, a bíróságon illusztrátorként dolgozott, és egy bulvárnapilapban is megjelentek munkái. Egy ideig tanársegéd volt a Képzőművészeti Akadémián. Ebben az időben kezdett karikatúrával foglalkozni, a két háború között a magyarországi jobboldali politikát bírálta. Amikor megkapta a behívóját, elhatározta, hogy elhagyja Magyarországot.

1939-ben európai vándorlások után sikerült feljutnia egy, a mediterrán kikötők között közlekedő görög hajóra. Amikor a hajó Erec-Izraelbe érkezett, a brit hatóságok nem engedélyezték a zsidó utasok partra szállását, de Rosenfeld leugrott a hajóról, és kiúszott a partra, a Hagana tagjai találták meg, és megmentették. Utakat aszfaltozott, és építőipari munkásként dolgozott 1941-ig. Akkor az angolok elfogták, és Akkóban bebörtönözték, de hamarosan kiengedték, és bevonult a brit hadseregbe.

Izrael Állam alapítása után Rosenfeld mérnöki területen tevékenykedett. A katonaság újságjának, a Bemahane című lapnak grafikai szerkesztője volt 1968-ig, közben a légierő folyóiratának karikaturistája is. Rajzaival a katonák mindennapjait ábrázolta sok empátiával, szellemesen, néha ironikusan.

Amikor megvált a hadseregtől, karikatúrákat rajzolt a Davar, a Haolam Haze és a Savuon Leisa számára, a Jediot Ahronot sportkarikatúráit közölte. Akvarelleket, olajfestményeket és murálokat készített. Kitüntették a Dizengoff- (1947) és a Nordau-díjjal (1966).

Izrael Állam alapítása után

Az államalapítás után az izraeli művészet megteremtését a nemzeti újjászületés részének tekintették. A művészvilág nagyjából két fő ideológiai irányzatra oszlott: az egyik autonóm térségként érzékelte a művészetet, a másik a nemzetépítés folyamatának eszközét látta a benne. Az irányzatok stílusa is különbözött. Az egyik irányzat művészei az Új Horizont körül csoportosultak, érdeklődésük a helyi viszonyokról az egyetemes művészeti gyakorlat felé fordult, és a nyugati művészeti mozgalmakra támaszkodtak: expresszionizmus, kubizmus, absztrakt művészet. Bár ez a csoport ellenezte a művészet a társadalomért szemléletet, tevékenységét, a cionista narratívát a nyugati világ ideológiájának tekintette. A másik irányzathoz azok a művészek tartoztak, akiknek munkái közvetlenül kapcsolódtak a társadalomhoz, a szovjet, a mexikói és az amerikai szocialista realizmusban kerestek ihletet. Változatos tematikájú műveket alkottak: politikai kommentárok, munkások, ipari helyszínek, tranzittáborok, kibucok, a városi élet. Az államalapítás után a szobrászok egyre több megbízást kaptak a Védelmi Minisztériumtól a függetlenségi háborúban elesett hősök emlékét megörökítő alkotásokra. A nagyobb emlékművek vagy a helyi alkotások egyedülálló módon járultak hozzá az újjászülető zsidó otthon kulturális és érzelmi világának megteremtéséhez. A grafikusok különleges társadalmi feladatot láttak el, Izrael Államban megnövekedett az igény az új szimbólumok és emblémák iránti.

Ennek a korszaknak a művészi hajtóereje Kolb Jenő művészettörténész és teoretikus. 1946-ban Bergen-Belsenből Svájcon keresztül alijázott, a Hamismar című lapnak kezdett dolgozni. 1952 és 1957 között a Tel-Aviv Múzeum igazgatója volt.

Kolb az izraeli művészi élet egyedülálló alakja. A múzeum igazgatójaként egy másik izraeli művészet szószólója. A korszak két fő irányzata, az absztrakt művészet és a szocialista realizmus mellett a zsidó történelemben és identitásban gyökerező művészetet támogatta, és kiállítást rendezett azoknak a művészeknek, akik ezt az irányzatot képviselték. Többek között Kara Mihály (Michael) szobrásznak.

Kara Berezsaniban, az akkori Galíciában született magyar anyanyelvű családban, 1902-ben Budapestre költöztek. Kara a Királyi Nemzeti Művészeti és Kézműipari Iskolában tanult. A Tanácsköztársaság bukása után Nagyváradra ment, Ferdinánd király és Mária királynő udvari művészeként négy emlékművet alkotott, köztük a grandiózus Ferdinánd lovas szobrot. 1927 decemberében az antiszemita zavargások után Újvidékre költözött. A helybeli zsidó családok házainak homlokzatdíszítésére kapott megrendeléseket. A harmincas évek közepétől Milánóban élt, a háborút a városban bujkálva vészelte át. 1946-ban alijázott. Szobrászként és tervezőként működött, első egyéni kiállítása 1947-ben volt, és szobrászként már a következő évben megkapta a Dizengoff-díjat. A függetlenségi háborúban elesett katonák emlékére négy emlékművet készített. Ezek a munkái különböznek a korszak szocialista realista stílusban alkotott műveinek többségétől. Kara ötvözi a szecesszió és a protokubizmus stílusát, a művészet közös emberi tapasztalaton alapuló egyetemes nyelvét használja, elkerüli a nyílt politikai és nemzeti narratívát.

1957-ben önálló kiállításon mutatkozott be a Tel-Aviv Múzeumban, a kiállítást a magyar anyanyelvű közösség népes részvételével nyitották meg, az ünnepségről az Új Keletben megjelent cikk számol be: Kolb megnyitójában magyarul is üdvözölte a művészt és a közönséget, ez példa nélküli eset volt a múzeum történetében. Haim Levanon, Tel-Aviv polgármestere is beszélt az eseményen, többek között azt mondta: „A magyar zsidókkal mindig sok bajunk volt, kezdve Herzltől egészen Jámborig – és rámutatott a tömegből kimagasló újságíró-városatya Jámbor Ferencre –, most meg itt van Kara Mihály, a szobrász is…”

Révész André szobrász (Révész Béla író, újságíró fia) is emlékműveiről ismert. Marosvásárhelyen született, budapesti és párizsi akadémiákon végezte a tanulmányait. 1940-ben, a franciaországi invázió után visszatért a szülővárosába, de miután Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, munkaszolgálatra vitték Szerbiába, majd Ukrajnába, onnan menekült Budapestre. Templomszobrokat készített a felszabadulásig. A háború után visszatért Marosvásárhelyre, szobrászként dolgozott, és a városi bábszínház egyik alapítója is volt bábszínészként és bábtervezőként. 1958-ban alijázott, Holonban telepedett le, megalapította és vezette a Gil-Gal bábszínházat. A varsói gettó hőseinek Maale-Hahamisa kibucban emelt emlékművet, Holonban pedig az elsüllyesztett Struma hajó emlékére felállított szobrot készítette. A hetvenes években Jaffában nyitott stúdiót. 1968-ban elnyerte a Nordau-díjat, 1988-ban Roboz-díjjal tüntették ki. Műveiben érezhető a kubizmus és a figurális absztrakció hatása.

Az emlékműveken kívül a magyarországi művészek más típusú munkákat is készítettek köztereken. Szilárd Klára festőművész és vitrázsművész Budapesten született, és ott kezdte meg festészeti tanulmányait. 1944-ben elmenekült Magyarországról, 1945 és 1951 között Svájcban élt, és elvégezte a genfi Művészeti Főiskolát. 1951-ben alijázott, Ein-Hod művészfaluban élt, majd Jaffa óvárosának művésznegyedében. Festett, ólomüvegeket, díszleteket és faldíszeket készített, részt vett a párizsi szalonokon, többek között a Grand Palais szalonon is.

Az ólomüveg művészetének úttörője volt, munkái Izrael-szerte zsinagógákat és középületeket díszítenek. Többek között a tel-avivi Manne utcában a Hehal Meir-zsinagóga ablakaira az ünnepek szimbólumait festette. A Herman Cohen utca Tiferet Zvi-zsinagógájának kör alakú üvegablakait a tizenkét törzs szimbólumaival díszítette. A Bet-Hadarban egy nyolc négyzetméteres üvegfalra készítette el a narancsszüret jelenetet. Jad-Elijahuban a nagy zsinagóga frigyszekrényét színes üvegfestménye, két monumentális oroszlán veszi közre.

Szilárd Klára műveiben érezhető az absztrakt expresszionizmus hatása, motívumaiban megtaláljuk a hagyományos zsidó szimbólumok modern megfogalmazását.

Több jelentős építészeti alkotás fűződik Shraga Weil nevéhez. Nyitrán született, és tagja volt a Hasomer Hacair cionista ifjúsági szervezetnek. A második világháború kitöréséig a prágai Művészeti Akadémián tanult. A háború alatt részt vett a magyarországi cionista ellenállási mozgalomban, okmányokat hamisított, többször letartóztatták. A háború után grafikai tervező volt a budapesti cionista központban, a Halucimban. 1947-ben alijázott, és csatlakozott a Haogen kibuchoz. Az ötvenes években a Hapoalim kiadóvállalat illusztrátoraként és tervezőgrafikusaként dolgozott, Olaszországban és Franciaországban elsajátította a mozaik és murál technikát. 1959-ben Dizengoff-díjjal tüntették ki festészetéért, a következő évben önálló kiállításon mutatta be műveit a Tel-Aviv Múzeumban. A hatvanas-hetvenes években készültek kimagasló alkotásai, Jeruzsálemben a Kneszet főbejárata és az elnöki rezidencia bejárata, Tel-Avivban a nagy zsinagóga (Allenby utca) kerámiafala. Művészetének fő motívumai a Biblia, a zsidó hagyomány és a kibuci életforma.

A magyar anyanyelvű képzőművészek izraeli jelenlétének vázlatos bemutatása nem lehet teljes a karikaturisták nélkül. Jellegzetes hatásuk az izraeli művészetben napjainkig érezhető. Az ötvenes-hatvanas években szembetűnő volt a magyar anyanyelvűek jelentős részvétele a sajtóban és a humorban, ezért nevezték képviselőiket, köztük a karikaturista Dost (Gárdos Károly) magyar maffiának. Ahogy a húszas években a Hakumkum szatirikus színházzal a pesti kabaré költözött a Szentföldre, a háború után a magyar maffiával a pesti humor honosodott meg Izraelben. Szatírájukra fogékonyak voltak a korábban érkezők és az egykori Monarchia területéről újonnan alijázók, mert ez a humor alapjában véve zsidó volt.

Az illusztrátor-karikaturistaként ismert Smuel Smulik Katznak számos falfestménye és dekorációja található Izrael-szerte. Bécsben született magyar anyanyelvű családban. Az Anschluss (1938) után Magyarországra költözött. A német megszállás után (1944. március 19.) munkaszolgálatra hívták be, jugoszláviai táborból menekült Budapestre. A svájci követség Carl Lutz vezetésével működő, külföldi érdekeket képviselő osztálya védettségét élvezte az Üvegházban, több ezer társával együtt ott talált menedéket Pest felszabadulásáig. A háború után a Hasomer Hacair cionista szervezetben ismerkedett meg Smuel Katz és Shraga Weil.

Budapesten építészetet kezdett tanulni. 1946-ban a Kneszet Izrael hajó illegális alijázóit, köztük Katzot is a brit hatóságok letartóztatták, és Ciprusra internálták. 1947-ben Katz bevándorlási engedélyt kapott, Gaton kibuc magyarországi alapítói közé tartozott, és élete végéig a kibucban élt.

Az ötvenes évek elejétől Katz az izraeli lapokban, az Al Hamismarban és a Maarivban, a Jediot Ahronot heti mellékletében közölte karikatúráit és illusztrációit. Az Eichmann-per során készített vázlatait a Jad Vasem művészeti gyűjteményében őrzik. Katz több száz könyvet illusztrált, elsősorban a Szifriat Poalim kiadó számára dolgozott, az izraeli klasszikus gyermekirodalom Katz illusztrációival megjelent kiadványai különösen népszerűek.

Smuel Katz békeaktivista is volt, járt Kelet-Afrikában, Iránban, Egyiptomban, a Salom Ahsav-küldöttség tagjaként 1983-ban Magyarországon is. Kitüntették a Nordau- és a Dos-díjjal, az izraeli karikatúramúzeum Holonban az Arany Ceruza életműdíjjal jutalmazta.

Dos (Gárdos) illusztrátor és karikaturista Budapesten született asszimilált családban. A második világháború kitörésekor letartóztatták, munkaszolgálatra vitték. Családjának nagy része Auschwitz áldozata. 1946 elején elhagyta Magyarországot, és Franciaországban telepedett le. Összehasonlító irodalomtörténetet hallgatott a Sorbonne-on. 1948-ban alijázott, 1953-ban csatlakozott a Maariv szerkesztőségéhez, éveken keresztül a lapban közölte politikai karikatúráit. Újságcikkeket, tárcákat is írt. Munkásságát többek között Herzl-, Nordau-, Zsabotinszki- és Szokolov-díjjal tüntették ki.

Népszerűsége Szrulik figurájával kezdődött, a szabre alakja kultikus izraeli ikon lett. Szrulik először 1950-ben jelent meg a Haolam Haze hetilapban, majd később a Maariv napilapban is. Szrulik kétségtelenül Dos leghíresebb és legfontosabb alkotása, a fiatal Izrael Állam szimbóluma, dokumentum az ország első évtizedeiről. Szrulik népszerűségét jelzi, hogy az újságból átkerült a kereskedelem világába, a figura különböző termékeken is megjelent.

Egy 1956 decemberében a szuezi válság és a magyarországi szovjet invázió után megjelent karikatúrával Dos félreérthetetlenül bírálja az ENSZ képmutató viselkedését. A háttérben a lángoló ház Magyarország. Az előtérben Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár egy ENSZ-márkájú tűzoltótömlővel nem a lángokban álló házat oltja, hanem Szrulikot locsolja – aki elázottan, mérgesen csodálkozik a nedves büntetésen. Dos megjósolta, hogy a világ a válságok elleni sürgős intézkedések és a tényleges riasztó veszélyek elleni küzdelem helyett Izraellel szemben kíméletlen, hogy ezzel elhárítsa a figyelmet a saját hanyagságáról és gyávaságáról.

A másik nagy izraeli karikaturista, Zeev (Farkas Jaakov) Budapesten született. Már gyermekkorában érdekelte a festészet, de nem gondolta, hogy művészettel tudna foglalkozni, mert színtévesztő volt. Újságírást szeretett volna tanulni, de a zsidótörvények elzárták előle is az egyetemet, kitanulta az asztalosszakmát. Valószínűleg ez a szakma mentette meg az életét. Nem vitték ki az orosz frontra, hanem a katonai táborban asztalosként dolgozott. Később mégis Buchenwaldba deportálták, onnan pedig Dachauba. A háború után illegálisan próbált alijázni, de az angolok elfogták, és Ciprusra internálták. Zeev a naplójába rajzolt karikatúrákat. 1947-ben megkapta a beutazási engedélyt, és részt vett a függetlenségi háborúban.

Az államalapítás után építőmunkásként dolgozott. 1952-től karikatúrákat rajzolt az Omernak, az oléknak készült újságnak, és a Maarivban is megjelentek a munkái. Zeev szignóval kezdte közölni a rajzait egy kis önarckép kísértében, amelyen tintacseppeket hullató ecsetet tart. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a Davar Hasavua magazin karikaturistája, 1962-től kezdve a Haarecben is közölte a rajzait, és egy évvel később már állandó rovata volt az újság pénteki számában, az egész oldalas karikatúra számos aktuális eseményre utalt. Zeev negyven évig, még néhány hónappal a halála előtt is folytatta munkáját a Haarec hasábjain. Nordau- (1960), Schwimmer- (1971), Herzl- (1973), Szokolov- (1981) és Izrael-díjjal (1993) tüntették ki.

Barátja, Tomi Lapid, aki maga is sokszor megjelent a karikatúrákon, mondta róla: „Zeev nagyszerű tehetsége abban rejlik, hogy minden rosszindulat nélkül kritikus.” Rajzaiban a humor elsősorban az általa alkotott helyzetekből fakad, és nem a kiszemelt áldozatokat bemutató torzításból. Zeev aranykönyvében megemlítik az évek során karikatúráin megjelent személyek köszönőleveleit, köztük Jichak Rabinét, Simon Pereszét, Richard Nixonét.

Ez a rövid áttekintés is mutatja, hogy ezek a művészek mély nyomot hagytak a művészi alkotás minden területén: a köztéri szobroktól a figuratív és absztrakt képekig, a tájképfestészeten át az illusztrációig és a karikatúráig. Saját kifejezőeszközeikre rátalálva életművük a cionista álmon, a holokausztélményen, az aliján keresztül az új otthonig mindennapi vagy drámai eseményeket ábrázol. A műveikkel megalkotott személyes és kollektív emlékezettel az adott korszak megőrzéséhez és megértéséhez nyújtanak fogódzót.

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com