Életem egyik legtragikusabb eseménye kötődik az Izraelben töltött időszakhoz – Interjú

Embermesék

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

“Izrael, a Szentföld önmagában egy rejtelmes, izgalmas, ígéretes kihívás mindenkinek, a turisták, zarándokok, látogatók számára egyaránt. Ha pedig valaki történészi szakmai előképzettségű, a hitét gyakorló keresztényként megélő ember, aki kisebbségi magyar sorsból indult el és felelős, vezető beosztású munkát végzőként kerül oda, ez mind-mind tovább fokozza az izgalmat és a felelősséget. (…) Életem egyik legtragikusabb eseménye kötődik ehhez az időszakhoz. A mai napig is elszorul a torkom.” Akivel beszélgetek: Dr. Jungbert Béla nyugállományú nagykövet.

Kolozsváron született, a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem–latin szakát végezte. Itt kezdett foglalkozni a régészettel is, szakdolgozatát az őskőkor, a paleolitikum kutatása alapján írta. Pályáját 1976-ban egy szilágysági magyar faluban kezdte történelemtanárként, majd az Erdélyi Történelmi és Régészeti Múzeum munkatársa volt. 1979-ben kalandos úton átkerült Magyarországra, aztán Székesfehérváron az István Király Múzeumban volt régész-muzeológus 11 évig. Őskori régészeti feltárásokat végzett, doktori dolgozatot írt és védett meg az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. A Magyar Demokrata Fórum 150 hiteles alapító aláíróinak egyike, részt vett a rendszerváltó ellenzék munkájában. 1991-től 25 éven át szolgált a Magyar Külügyminisztériumban diplomataként. Párizsban posztgraduális diplomáciai tanulmányokat folytatott, és megszerezte második doktori címét is. Időközben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Posztgraduális Nemzetközi és Diplomáciai Tanulmányok Intézetében szakirányú diplomát és PhD fokozatot szerzett.

1999-ben négy évre kinevezték Izraelbe nagykövet-helyettesként. Mint meséli, akkor még nem tudta, hogy ez egész további életét meghatározó momentum lesz. Ezután rövidesen ismét a térségben dolgozott, Ramallahban, a palesztin közigazgatás székhelyén nagykövetként a magyar Képviseleti Iroda vezetője volt négy évig. Amikor ez a szolgálat is letelt, a Külügyminisztériumban két évig ismét a Közel-Kelet és Afrika főosztályt vezette, majd az addigi diplomáciai tevékenység betetőzéseként Ammanban, Jordániában nagykövet volt négy éven át. Innen hazatérve ment nyugdíjba. Azóta különböző helyeken tanít, 2008-ban csatlakozott a római katolikus Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendhez, melynek magyarországi helytartójává 2016-ban kinevezte a Vatikán. Politikai pártokon kívüli, családban él, két felnőtt gyermeke van. 2022-ben töltötte be a 70. életévét.

Miért és hogyan jött át Romániából Magyarországra?

Esélyem volt bekerülni oktatóként az egyetemre, de egyszerre valahogy elfogyott körülöttem a levegő. Olyan fokú volt már a diktatúra, hogy érdemi munkát alig lehetett végezni, mert minden tevékenységünkkel a rendszer ideológiai hátterét kellett szolgálnunk a kisebbségek tudatos marginalizálása közepette.

- Hirdetés -

Nagy kaland volt az átjutás?

Akkor nem úgy volt, hogy gondolunk egyet és elindulunk. Őszinte irigységgel követtem szász és sváb barátaim sorsát, akik származásuk alapján, hivatalos engedéllyel Németországba tudtak kivándorolni, az ismert „állami kifizetések” révén. Számos zsidó származású barátom pedig Izraelbe tudott távozni. De a magyaroknak magyarként Magyarországra nem lehetett áttelepülni. Ennek egyetlen módja volt csak, a házasságkötés. Miután azonban érdemi kapcsolattartásra a határon túl nemigen volt mód, ismerkedni se nagyon lehetett, így sokan a formai, illetve érdekházasságot választották. Nekem is így sikerült átkerülnöm Magyarországra. Hontalan útlevelem volt, a román állampolgárságomat ugyanis megvonták. Két év meghurcoltatás után adtak engedélyt, hogy külföldi (magyar) állampolgárral köthessek házasságot, és benyújthassam a végleges külföldre távozási kérelmemet. És milyen a sors? Nem sokkal az áttelepülésem előtt, már „házas emberként” ismertem meg a mai feleségemet. Ő viszont egy erdélyi magyar lány, és együtt szerettünk volna áttelepülni, új életet kezdeni. Nem volt más mód, mint

megkértem egy magyarországi jóbarátomat, hogy vegye feleségül a szerelmemet.

Így szintén egy formai házassággal tudott áttelepülni a feleségem is. Mire mindez, tehát a magyar állampolgárság megszerzése, a válások is lebonyolódtak és végre egybekelhettünk, a házasságkötésünkön már ott volt a két gyermekünk is.

Párizsban hol és miből doktorált?

A Centre d’Etudes Diplomatiques et Stratégiques (CEDS) neves képzési helyen, a doktori témám: a rendszerváltást követő körülmények között az etnikai kisebbségi kérdések békés rendezésének esélyei, a várhatóan az európai közösségbe integrálódó térségekben. Diplomáciai körökben már akkor készültünk a 2004-ben sorra kerülő európai közösségi csatlakozásra, valamint az ez előtt bekövetkezett a NATO tagságra. Párizsi tapasztalataim alapján egy tanulmányt is megjelentettem akkor a schengeni közös határvédelemről, a menekültkérdésről és az illegális migráció elleni védekezés közösségi kezeléséről. Ez akkor még nem érintette Magyarországot, de én azt vizsgáltam, hogy ez hogyan működik Nyugat-Európában, és majdan hogyan jelentkezhet ez nálunk is.

Úgy tudom, a Belügyminisztériumban is dolgozott.

Igen, 1995-ben néhány évre átkerültem a Menekültügyi és Migrációs Hivatalba, majd a hivatal vezetőjévé neveztek ki. Ez a dél-szláv háború és a menekültválság kihívásokkal teli korszaka volt.

Ez a munka a sors fintora lehetett, tekintettel, hogy milyen módon tudott Magyarországra kerülni. Beszélhetünk pár szót a Szent Sír Lovagrendről?

Egyike azon két lovagrendnek, amelyeket a Szentszék, tehát a Vatikán magáénak ismer el. A másik, a Máltai vagy Johannita Lovagrend állami paraméterekkel rendelkező szuverén, önálló rendként működik. A mi lovagrendünk ehhez képest nem önálló, hanem a vatikáni intézményrendszer szerves része.

Mi a tevékenységük lényege?

Alapvetően a Szentföldön élő kereszténység közösségek támogatása és intézményeik fenntartása. Mégpedig amennyire csak lehet, kizárólag politikamentes humanitárius eszközökkel, gyűjtések útján, adományokkal, segélyekkel támogatni azt, hogy a Szentföldön élő zsidók és muzulmánok mellett, az ott abszolút kisebbségben élő keresztények közösségként is fennmaradhassanak, ne vándoroljanak ki, ne tűnjenek el.

„Izrael a csodák és a folyamatos küzdelmek országa, a három monoteista világvallás prominens helye.” Ezt Öntől idéztem.

Izrael, a Szentföld önmagában egy rejtelmes, izgalmas, ígéretes kihívás mindenkinek, a turisták, zarándokok, látogatók számára egyaránt. Ha pedig valaki történészi szakmai előképzettségű, a hitét gyakorló keresztényként megélő ember, aki kisebbségi magyar sorsból indult el és felelős, vezető beosztású munkát végzőként kerül oda, ez mind-mind tovább fokozza az izgalmat és a felelősséget, ami alapján a munkáját folytathatja. Izrael volt az első diplomáciai külszolgálatom, de ez több volt számomra mint egy munkahely. Úgy éreztem, hogy az élet, az Isten, a felebarát, a haza és a nemzet értelmezésében is segített ez az élmény új fogódzókat találni. Egyébként az ember nem engedheti el ebben a munkában sem a fantáziáját, sem az érzelmeit, az indulatait vagy a félelmeit, sem pedig a céljait. Ugyanis diplomáciai küldetésben senki nem az én véleményemre és nézeteimre kíváncsi, hanem az a lényeg, hogy milyen módon és milyen hatékonyan tudom szolgálni az engem delegáló kormányt. Esetemben: Magyarország Izraelhez fűződő, szerteágazó kapcsolatainak az építéséről van szó. Sajátságosak a történelmi, kulturális, politikai kapcsolataink Izraellel, kiugróan intenzív a kutatási-fejlesztési együttműködési és a kétoldalú kereskedelmi forgalom. Sajátságos ez a reláció, a magyar-zsidó történelmi együttélés, ezen belül a holokauszt tragédiája miatt is, továbbá, mert jelentős számú magyar származású ember él Izraelben. A kint élők legnagyobb része már a világháború, illetve 1956 után alijázott, és ennek a ma már idős nemzedéknek a gyermekei gyakran csak töredezetten kapcsolódnak a magyar kultúrához.

Milyen tapasztalatokat szerzett a kint élő, magyar származású emberek között?

Először is úgy érzékeltem, hogy a magyarul beszélő izraeliek nagyobb része ma már nem anyaországi hátterű, hanem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vagy délvidéki származású.

Az erdélyiek nagyobb számban csak a nyolcvanas években alijáztak, és érzékelhetően jobban kötődnek még a magyar kultúrához, őrzik kettős identitásukat.

Az Erdélyből akkor érkezett magyar zsidóság meghatározó része nem volt szigorúan vallásos hátterű, távozásukat alapvetően az befolyásolta, hogy szinte ellehetetlenült az életük otthon. Aki csak tehette, tehát akit származási alapon a Szochnut igazolt, azok kivándoroltak Izraelbe. A korábban Magyarországról érkezettek közösségéből tapasztalataim szerint jelentősebb számú ember tudott sikeressé válni. Ők aztán prominens személyekként tudtak részt venni az izraeli közéletben, közösségekben, sokuk vezető beosztású munkahelyeket töltött be, hangadókká tudtak válni nemcsak Izraelben, hanem a Magyarországgal fenntartott kapcsolatok terén is. Nekünk kiemelt feladatunk volt a szoros kapcsolattartás a magyar háttérű izraeliek széles spektrumával.

Miben állt ez a kapcsolattartás?

Rendszeresek voltak a kulturális rendezvényeink. Én magam „Nagykövetségi esték” címen szerveztem összejöveteleket, ahol ismert személyek magyar nyelven beszámoltak a munkájukról, életükről és életérzéseikről. Írók, művészek, vezető orvosok, sikeres vállalkozók, újságírók, akár politikusok is. Rendeztünk külön találkozókat a nagykövetségen az izraeli, de magyar hátterű írók, újságírók szerkesztők számára. Évente kijött egy-egy előadással az Operett Színház. Filmvetítésekre is sor került a nagykövetségen. Sok mindenki az írásainak, könyveinek, előadásainak nyelvi fordítását segítettük elő. A Héber Egyetemen magyar nyelvű lektorátus jött létre. A Kol Yisrael Rádióadó-hálózatnak külön magyar nyelvű adása volt. A kapcsolattartás fontos eszköze volt a Dan Ofry szerkesztésében megjelenő Új Kelet című lap, mely a Kárpát-medencén kívüli egyetlen magyar nyelvű napilap volt. Ezek a kiváló emberek nemcsak megjelenítették a magyar kultúrát Izraelben, hanem a felelős magyarságvállalásból tanulni is lehetett tőlük.

Ők egyszerre voltak magyarok, büszke izraeliek, hitvalló zsidók, vallásos vagy világi cionisták, és én ezzel az összetett, integrált identitással életemben ott találkoztam először.

Tudna néhány nevet mondani?

Íme, a teljesség igénye nélkül Itamar Jáoz Keszt (nagyszerű fordító), Rónai András színész, David Giladi, Tomi Lapid a politikus – akivel a Judit cukrászdában többször kávéztunk –, Kishont (akinek Dan Dalmát fordította le a cikkeit), Feder Zoltán a bibliográfus, de talán mindenekelőtt a főszerkesztő-jóbarát Dan Ofry, a Drory könyvtár, Shimon Shiffer a Yediot Ahronottól, Kende Gyuri az orvos, Per Gideon, Halmos László és Schlesinger Hanna újságírók, Rafi Vágó egyetemi tanár, Yossi Weiss a jeruzsálemi tb. konzul, Schnapp Lea, kedves barátunk Shimon Segali idegenvezető, Eva Farkas-Fishóf festőművész, Keller Tibor fotográfus, és nem utolsó sorban a Budapesten ma is a médiából ismert Breuer Péter, a Kossuth Rádió akkori jeruzsálemi tudósítója, és akinek egykor könyvüzlete volt az Allenby-n. Még eszembe jut Naftali Krausz, a rehovoti rabbi barátom, akinek az egyik könyvéhez előszót is írtam. Nagyon jó, bizalmi és partnerségi kapcsolat működött ebben az időben is Magyarország és Izrael között, és ez adta az alapját a sokszínű kulturális együttműködésnek is. Ez töretlen volt, független a rendszerváltás utáni magyar kormányok bal- vagy jobboldali hátterétől és szellemiségétől.

Kiugróan intenzívnek minősítette a magyar-izraeli kutatás-fejlesztési együttműködést.

Közismert, hogy számos olyan tudomány, iparág van, melyben Izrael a világelsők között foglal helyet. Az Izraellel való kapcsolataink nagyban elősegítették csatlakozásunkat az EU-hoz, közös pályázatok és fejlesztések indultak meg a két ország részéről. Tudni kell, hogy évente több száz izraeli egyetemi hallgató jött tanulni hozzánk ösztöndíjjal, vagy önköltségesként.

– A nagykövetség munkájában a zsidó vallás milyen szerepet töltött be?

A nagykövetségi estekre, vagy éppen nemzeti ünnepi fogadásokra Izrael teljes vertikumából hívtunk vendégeket. Vallásos zsidókat éppen úgy, mint a zsidósághoz tradicionálisan, de nem feltétlen a vallás szerint kötődő embereket, vallást elvetőket is. Ortodox, haszid közösségek gyakran hívtak meg bennünket ünnepeikre. Rendezvényeink során megkülönböztetett figyelemmel tartottuk be a meghívott vallásos zsidó vendégek kósersági előírásait, a rabbinátusok segítségével. Tovább fejlesztettük a tiszteletbeli konzulátusok hálózatát Eilattól Haifáig, Tel- Avivtól Jeruzsálemig. Mindebben első beosztottként, tehát nagykövet-helyettesként vettem részt.

Személyes élményei közül kiemelne valamit?

Életem egyik legtragikusabb eseménye kötődik ehhez az időszakhoz. A mai napig is elszorul a torkom, ha erről beszélnem kell. Talán életem legszorosabb barátsága, Fried András fogorvoshoz és feleségéhez, Edithez kötődött már Magyarországról is, de az ő erdélyi magyar-zsidó hátterük és közös baráti társaságunk révén is. Ők a magyar egyetemek szerződéses partnereiként izraeli zsidó és arab fiatalok százait segítették, ügyeiket intézték, szervezték abból a célból, hogy magyar egyetemeken, alapvetően orvosi karokon tanulhassanak. Volt olyan év, amikor nyolcszáz izraeli fiatal tanult Budapesten, Szegeden, Debrecenben elsősorban orvosnak, állatorvosnak, gyógyszerésznek.

2002 március 27-én Netanjaban,

a Park Hotelben egy irtózatos palesztin terrorcselekmény történt, ahol András barátom és felesége Edit, valamint András édesanyja, annak élettársa, és még harminc további izraeli ember meghalt. Felrobbantották őket.

Több mint hetvenen sérültek meg, és akiknek fele meghalt egy éven belül. Mindez borzalmasan lesújtó volt. Andrást és Editet összeölelkezve találták meg, valószínűleg láthatták, hogy mi fog bekövetkezni, és ez volt az utolsó természetes reflexük. A nagykövetség nevében én tartottam a búcsúbeszédet. Nagy szenvedés volt. Aztán az izraeli katonai megtorlás után újabb palesztin merénylet-sorozattal, majd újabb izraeli ellencsapással egyre csak fokozódott a tragédiák sora. A palesztin terrorcsoportok sorra magukra vállalták a merényleteket. Iszonyatos volt a két közösség eltávolodása, és ezek után már nem sikerült a nagykövetség részéről izraeli zsidókat és arabokat egy asztalhoz leültetni, a dialógus megszakadt.

Ön építeni próbálta ezt a dialógust?

Humanistaként és hívő keresztényként már régen, izraeli, diplomáciai munkám előtt is foglalkoztatott, hogy hogyan lehetne felelősen gondolkodó zsidó és arab embereket egy asztalhoz ültetni. Izraelben aztán feltettem magamban, hogy meghívnék a rezidenciára – akár magánemberként –, a lakásomba nyitott szellemű zsidókat és arabokat az együttélésről beszélgetni. 2002-ben adódott is olyan alkalom, amikor meg tudtam hívni párbeszédre nyitott embereket barátként hozzánk. Ebben Fried Andrásék szintén vezető szerepet vállaltak. Zsidó barátaink mellett eljöttek arab értelmiségiek is, akik Magyarországon szereztek diplomát és hozták a magyar feleségeiket is. Élmény volt látni. hogy ezek az emberek tudtak egymással érdemben a legérzékenyebb dolgokról is beszélgetni, egymást tisztelettel meghallgatni, megpróbálva megérteni.

Találkozott Izraelben erdélyi szombatosokkal?

Nem. Nyilván a székelyföldi Bözödújfaluban élt szombatosokra gondol, de Izraelben nem találkoztam ilyenekkel.

Járt Izraelben a Lajosok falvában?

Nem, legalábbis ebben a formában. De ha a Lajuszokról van szó, őket Hóvári János nagykövettel együtt mi találtuk meg az észak-izraeli Miliyában, Akkó szomszédságában. Aztán az ő távozása után én vittem tovább ezt a kutatást. Miliyában kizárólag  görög-katolikus keresztény arabok laknak, akik magukat melkitáknak nevezik, és még antropológiailag is más jellegűek, mint a környékbeli arabok, vagy a zsidók. Ők mondták el, hogy

él a faluban egy tradíció, mely szerint ők a II. András magyar király vezette ötödik keresztes hadjárat idejéből, 1217–1218-ból részben ottmaradt magyar kereszteseknek a leszármazottjai.

Valóban találkoztunk olyan nevekkel, mint Lajusz (Lajos), Esztebán, Esztefán (István), és láttuk azt a kiszáradt tavat és elhagyott faluhelyet, amit Balatunnak neveznek a helyiek. Igaz azonban, hogy van ott még hét más határdűlő is, melyek nevei viszont egyáltalán nem magyar hangzásúak. A helyi pap egy másik legendáról is beszélt, mely szerint őket a XVIII. században Libanonból telepítették be ide. Igaz, a kalandozó magyar keresztesek megfordultak a Bekaa völgyben is. Az ide később betelepült népek aztán bizonyára keveredtek is egymással. Mindenesetre az itt élő népek származása további történelmi, régészeti, néprajzi, nyelvi kutatásokat igényel. Azt viszont tényként kezelhetjük, hogy II. András egy hétezer fős sereggel, velencei hajókkal jutott el a szentföldi Akkoba, ami önmagában is jelentős logisztikai teljesítmény volt. A hadi „sikereket” viszont az jelzi, hogy egy évvel később már gyalog voltak kénytelenek visszaindulni, ugyanis nem volt miből kifizetni a velencei hajósokat. A Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül három és fél hónap alatt ért haza Magyarországra a király és maradék serege.

A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend 2019-ben egy zarándoklatot szervezett a Szentföldre. Ekkor meglátogattuk Miliyát is, és – a magyar kormány támogatásával – egy emlékművet állítottunk ott, mely jelzi, hogy ezen a helyen megfordult a seregeivel a magyar király. Legújabb hír, hogy kedvező esetben egy bemutató- és kiállító helyiséget, esetleg magyaros vendéglátó helyet is létre hozhatnánk Miliyában. Új hely kerülhetne fel ezzel a magyar turisták lehetséges látogatási célpontjai közé.

A magyar állam holokausztban betöltött szerepének tényszerű tisztázásában részt vállalt a nagykövetség?

Ez alapvető, kiemelt feladatunk volt Izraelben. Magyar előadókkal rendszeresen részt vettünk a Héber és a Bar Ilan Egyetemeken rendezett történészi konferenciákon, vagy a társadalmi és kormányzati megemlékezéseken. Éves rendszerességgel megjelentek itt magyar holokauszt kutatók, és történelemtanárok csoportjai szakirányú képzéseken, találkozókon. Támogattunk találkozásokat túlélőkkel, zsidómentőkkel és leszármazottjakkal. Támogattuk a Jad Vasem levéltári kutatásait. Egy itteni előadása alkalmával személyesen megismerhettem Kertész Imre Nobel-díjas írónkat. Azt is meg kell mondanom, hogy ami a mély traumák oldását és oldódást illeti, nem volt mindig könnyű dolgunk. Engem mindig sokkolt például, amikor Naharia városában, Észak-Izraelben, az évenkénti hagyományos gyász megemlékezésen a magyar nagykövetség képviseletében megjelentem, ami az első alkalommal viharos érzelmi kitöréseket is okozott. Háromszor képviseltem ott a magyar kormányzatot, tisztelgő emlékbeszédet is mondtam.

Volt aki könnyes szemmel, szeretettel, a közeledés szándékának elfogadásával vette át a koszorúnkat és megköszönte a megjelenést, de volt aki bekiabált, hogy „ezeket a nyilasokat miért engeditek ide, menjenek el, takarodjanak…”.

Bizony volt olyan miniszteri látogatás a Jad Vasemben is, ahol az izraeli hatóságok köszönetet mondtak a kutatásokhoz biztosított magyar támogatásokért, a közös emlékezésért, a magyar állami felelősség elismeréséért, majd olyan elkeseredett, magyar nyelvű bekiabálásokat kellett hallanunk, hogy „takarodjatok, mit kerestek itt, elég volt belőletek”. Szóval voltak kemény pillanatok. Ezekre nem akartunk, nem is tudtunk nyilvánosan reagálni, alázattal és megértő tisztelettel vettük tudomásul. A kárpótlási törvények érvényesítése, a különböző jogosultságok igazolása, majd a visszahonosítás és a magyar állampolgárság visszavétele kapcsán voltak szerteágazó konzuli feladataink is. A kinti magyar zsidók az alijázást követően sokszor nevet is változtattak, hebraizáltak. Őket aztán azonosítani, igazolni kellett a dokumentumok ellenőrzése, vagy pótlása révén. Ez a munka megfelelő körültekintést, utánajárást és sok időt igényelt, a sorban álló izraeliek azonban mediterrán temperamentumukkal nem igazán voltak türelmesek, még egymással sem. Volt, hogy rendőrség segítségét kellett igénybe vennünk a várakozók közötti rend biztosítására. A dolog érzékenységére utal, hogy amikor a szervezettség érdekében javaslatomra várakozási sorszámokat kezdtünk osztani és ennek alapján behívni az embereket, egyes idősebb vallásos zsidók kikeltek magukból, hogy „ti minket többé megszámozni, megszámolni nem fogtok”. Mi pedig ekkor megpróbáltuk ezt is megértéssel fogadni, és megélt félelmetes emlékeiket figyelembe véve kezelni a további eljárást.

Ne fejezzük be a beszélgetést rossz emlékkel!

Szép emlékek fűznek Sharon Judit cukrászdájához Tel-Avivban. Ez volt a magyar nyelvű zsidóság egyik gyülekező helye, az alsó szinten kóser étteremmel, fent pedig a cukrászdával. Ez a hely egy fogalom volt, ahol különleges finomságú ételek és italok mellett találkoztak, interjúkat adtak, kiállításokat tartottak, zenehallgatásokat szerveztek a helyi magyarok. Különleges hangulata volt annak, amikor ötven-hatvan magyarul beszélő izraeli ember együtt volt, kávézott, süteményeket kóstolt. Judit egy felejthetetlen fontosságú kohéziós személyisége volt az ottani magyaroknak.

Itthon, a Külügyminisztériumban sikerült befejeznem a Hóvári nagykövet úr által elindított folyamatot, és Sharon Juditot Magyarország Tel- Avivi tiszteletbeli konzuljává neveztük ki.

Köszönöm a beszélgetést!

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?