Gyors

Fotó: Forbát Dia

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Ez a hét is villámsebességgel száguld, és nem találom a gombot, amivel ki lehetne kapcsolni egy-egy órára, napra. Tel-Aviv felé utazva a vonaton átgondolom az elmúlt két nap eseményeit, és közben elképzelek egy napot, amiben a történés a nem-történés volna, reggeltől éjszakáig, mondjuk valahol a város szélén, a jeruzsálemi sziklafehérrel kevert sárga-zöld természetben. Kibámulok a vonat ablakán, és a képzeletbeli huszonnégy órás pihenőnapig a semmittevést gyakorolom, fél-fél óra alkalmanként elég lesz, hogy kondiban maradjak a nagy napra.

Tegnapelőtt tizenegy gyerek jött el a második órámra a suliban. Mivel Joel fia szeretne járni, Joel is velünk edz, ezen kívül ott lesz az órákon a tizennyolc éves Jair, akinek fizetséget is ígértem a segítségéért. Hárman meg fogunk birkózni a feladattal, szó szerint. Joel, Jair és a gyerekek velem szemben ülnek egy sorban lehunyt szemmel, ez az óra utolsó perce. Mi tizenöten megállítjuk az időt, leállítjuk a kattogást és a kerekeket belül, örülünk az oxigénnek, jár a hasunk le-föl, föl-le, még egy pillanat és vége. Ilyenkor vagyok igazán boldog. A fiú, akiért az egészet csinálom, ma volt először, és már látom rajta, hogy vissza fog jönni, az anyukája odajön beszélgetni, nem tudja, hogy a fiáért vagyunk itt, de ez nem is baj, a kapcsolat létrejött, kezdődhet a munka.

Aztán másnap föl a biciklin a hegyre az irodába, még bírom a strapát, csak többet kellene pihennem testmozgás után, mint tíz éve. Délben veszem észre, hogy nem hoztam magammal ebédet, az egyetlen szupermarket pedig már hónapok óta zárva, ezért megkérdezem a kollégákat, hogy kinél van felesleges étel. A főnök hoz nevetve egy mandarint, majd később szabadkozva zacskós bögrelevest is. Jól esik a figyelmessége, még azon az áron is, hogy szórakozottnak néz, nem magas ár a meleg levesért. Aminek viszont biztosan nagy ára lesz később, az a töméntelen sok, munkával töltött óra, melyet úgy tolok a hátam mögé, hogy nem fejlődöm közben, hiszen ugyanazt csinálom, mint amit kilenc éve az első munkanapomon. Igaz, a hatékonyságom nőtt azóta, de ez egyedül a cégnek jó. 

Megérdemlem a pihenést, összegzem az elmúlt két nap tanulságát a vonaton ülve. Délelőtti edzésre megyek a Tel-Aviv-i dojóba, majd a piacra és a tengerhez. Edzés után átvágok a Maszger utca kétszer három sávos, autópályát idéző forgatagán. A villamos még nincsen készen, buszra szállni körülményes lenne, és a roller applikációját sem volna érdemes ezért az egy útért letöltenem, ezért a gyaloglást választom. Húsz perc, és a Suk ha-karmel bejáratánál ülök egy ott felejtett vasszéken, viszonylag tiszta és engem vár, én meg a barátomat, akivel a tengerhez készülünk.

- Hirdetés -

Csipog a whatsapp, Oren a coach-szerepbe visszatalálva írja, hogy nem tartja jó ötletnek a jelentkezést a küzdősport-tanároknak meghirdetett tanfolyamra, amin megtanítanának figyelemzavaros gyerekekkel dolgozni. Szerinte most az órámba fektessek minél több energiát, a többi várhat még, különben is, olvassak el két cikket, ennyi elég lesz. Ugyanezt mondta Dror a múlt héten, elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy nem véletlenül gondolok éppen erre a két férfira a legtöbbet. A Drorra vonatkozó gondolataim tiszták és egyenes vonalban húznak előre, mint a vonatsínek. Amikor azonban Orennel vagyok gondolatban, akkor a gondolataim körbe-körbe járnak a fejemben, akár a saját farkába harapó kígyó. Nyugodt testtartás és tempó, egyenletes lélegzés: Dror, felhúzott vállak, félelem és görcs, gyorsuló szívdobogás: Oren. Akkor már mindent értek, Oren a trigger, rögzítem a gondolatot az Allenby utca porában a széken a napon ülve, mielőtt a feltámadó szél kifújja a fejemből. Azért kell nekem Oren közelsége, mert a vele való kapcsolaton keresztül fogom megérteni, hogy mi ez a vágy bennem a furi gyerekek tanítására, és azt is, hogy mit tudok én, amit megtaníthatnék nekik is, hogy könnyebb legyen az életük. Akkor megnyugodhatok, végre tiszta a kép. Valami nálam nagyobb dolog történik most velem, ami lehetne szerelem, de nem az. Nem romantika, nem megcsalás, nem szerelmi háromszög, hanem valami sokkal több, egy kapcsolat, aminek egyelőre nincsen neve.

Megérkezik a barátom, elindulunk egymás mögött a sukot átszelő utcában, ahol szinte pénteki a zsúfoltság. Tel-Aviv a tükör, amelyben a tíz évvel ezelőtti magamat látom, a lányt, aki minden nap tekert az Allenbyn a biciklijén. Mennyivel könnyebb és rosszabb volt az életem a mostaninál! Nagy répalevet kérek citrommal a parkoló melletti bódéban, itt már egymás mellett haladunk, elindulhat a beszélgetés onnan, ahol a múltkor Jeruzsálemben abbahagytuk.

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?