Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

1878 telén járunk, ugyanabban az évben, amikor Naftali Herz Imber Iașiban, Romániában ezeket a sorokat írta: „Még él bennünk a remény, a régi remény, hogy visszatérünk apáink földjére, Dávid városába.” Hanuka ünnepének hatodik napján, két nappal az első eső után hatan gyűltek össze egy Petah-Tikva melletti mezőn: Gutman Dávid, Ranger Dávid, Natan Gringert, Stampfer Josua, Raab Eliezer és fia, Raab Juda. Befogták az ökröket az ekébe, és elindultak, hogy először szántsák fel Izrael földjét. A fiatal és mezőgazdasági munkákban jártas Raab Judát érte az a megtiszteltetés, hogy ő vághatta az első barázdát. Miután néhány barázdát hasított, átadta az ekét Gutman Dávidnak, aki a földet vásárolta. A következő, Stampfer Josua könnyekben tört ki, amikor megragadta az első zsidó ekét, amely a próféták földjét szántotta, és elmondta a „sehehejanu” áldást: „[Dicsértessél Örökkévaló Istenünk,] hogy életben maradtam, hogy megtartottál, és engedted megérnem a mai napot.” Felindulva, meghatottan és könnyes szemmel kézről kézre adogatták az ekét éppoly odaadással és szenvedéllyel, mint amikor Szimhat Tóra ünnepén egymásnak adogatják a Tórát. Ettől a naptól kezdve Raab Juda az „első barázdavágó” ragadványnevet kapta.

Petah-Tikva kolónia alapítóinak többsége, a jómódú Gutman Dávid, Stampfer Josua, Raab Eliezer és fia, Raab Juda, Katz Michal Leib és Schlesinger Akiva Joszef rabbi Magyarországról érkezett 1869 és 1877 között. Mindenki a maga idejében és útján, de a közös álom, egy ereci mezőgazdasági település megvalósítása vezette őket. Gutman Dávid, aki 1848-ban még a magyar szabadságharcosok oldalán küzdött, és sikeres kereskedő is volt, társakat keresett az ősapák földjén létesülő mezőgazdasági településhez.

Gutman a Magyarországon juhtenyésztéssel és bortermeléssel foglalkozó Raab Eliezerrel levelezett, aki régi álmot dédelgetett: szeretne eljutni a Szentföldre. Gutman Dávidon kívül leveleket váltott Montefioreval, Karl Netterrel és Zvi Kaliser rabbival is, aki támogatta az ereci letelepedést. Stampfer Josua, Raab Eliezer húgának a fia már 1869-ben gyalog érkezett Magyarországról. Unokatestvére és egyben tanítványa, Raab Eliezer fia, Raab Juda tőle tanulta és szerette meg a Biblia történeteit. Raab Juda, az első barázdavágó, a gyakorlott és sikeres mezőgazdász, bátor lovas és fegyverforgató az elsők között őrködött Petah-Tikva biztonsága felett.

A magyarországi alapítók között volt még egy mezőgazdász: Katz Michal Leib, Nagykároly vallási bírájának fia, akit magával ragadott a gondolat, visszatért Cionba, és Jeruzsálemben a Zihron-Tuvia és Seare-Cedek negyedet alapította. Schlesinger Akiva Joszef rabbit, a magyarországi ultraortodoxia egyik alapítóját nagy tisztelettel fogadta a jeruzsálemi régi jisuv, de hamarosan csalódtak benne, mert nem az ő életformájukat követte, hanem mezőgazdasági települések alapítására szólította fel őket. Schlesinger rabbi Gutmannal együtt kudarcot vallott, amikor egy Hebron közelében fekvő földterületet próbált megvásárolni. Schlesinger ezért csatlakozott Petah-Tikva alapítóihoz, megvett, és veje, Lichtenstein Hillel nevére íratott tíz telket. A magyarországi közösséghez tartozott még Zerah Barnett jól menő kereskedő Londonból, egyike a jeruzsálemi Mea-Searim és a jaffai Neve-Salom negyed építőinek. A pénzváltó és kereskedő Natan Gringert Litvániából a kolónia alapítása körüli pénzügyeket intézte. Joel Mose Salomon, Schlesinger rabbi tanítványa az egyetlen az alapítók közül, aki Jeruzsálemben született, és akinek a neve máig is ismert. Salomon arabnyelv-tudásával és a helyi szokások ismeretével segített a telepeseknek felvásárolni Melabesz falu földjének egy részét a Jaffában élő keresztény arab kereskedőtől, Szalim Kaszar uraságtól. Korábban azt tervezték, hogy egy Tayan nevű jaffai kereskedő méltóság Jarkon folyó közelében fekvő, sík és termékeny földjét vásárolják meg, aki egész Melabesz földjének háromnegyedét birtokolta. Tayan telkei azonban még nem kerültek az értékesítésükhöz szükséges hivatalos nyilvántartásba, ezért nem vásárolták meg. Attól is tartottak, hogy a földtulajdon egy része az arab földművelőké. Ezekről a Jarkon folyó vizével öntözött termékeny földekről csak álmodozni mertek.

- Hirdetés -

A Remény kapuja nevet Stampfer adta a kolóniának az Ozeás könyvében olvasható részletre utalva: „Visszaadom neki szőlőskertjeit, / Ákor völgyét mint reménye kapuját, / hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, / mint akkor, amikor feljött Egyiptom földjéről” (Ozeás 2,17). Ákor völgye a bibliai Jerikó neve, egy Ákor völgyi települést hívtak volna így, ha sikerrel jár a jerikói földek megvásárlása. A reményt ébresztő nevet Melabesz kapta. A település alapítói akkoriban nem értették meg, hogy az arab szó ’melabesz’ (öltözködő) arra utal, hogy a falu állandóan megújuló lakosságát mindig újra utoléri a malária, miután a régiek vagy elmenekültek, vagy belehaltak a betegségbe. Sok remény és elszántság kellett ahhoz, hogy a mezőgazdasági település álma megvalósuljon Erecben. A város alapításának 75. évfordulóján Ben-Gurion így köszöntötte az Em-Hamosavot lakóit:

A kétezer évvel ezelőtt félretett eke Petah-Tikvában, az újjáépülő haza első településén ismét előkerült. Szinte érthetetlen számunkra, hogyan mertek néhányan anyagi háttér, ösztönzés és segítség nélkül letelepedni. Hogyan törtek ki az óváros szűk utcáiból, és jöttek a mocsaras, elhagyatott Jarkon-partra. De akik utánuk érkeztek, a példájukból merítettek erőt.

Ha megpróbáljuk megérteni, hogy mi késztette őket, hogy „anyagi háttér, ösztönzés és segítség nélkül” létrehozzák az első települést az ősök földjén, akkor vissza kell tekintenünk a 19. századi Magyarországra. Az ébredező nemzeti törekvések végigsöpörtek Európán 1848-ban, és elérték Magyarországot is. Kossuth Lajos vezette az osztrák császárság elleni szabadságharcot, és követelte, hogy Magyarország szakadjon el Ausztriától, független magyar országgyűlése legyen, és az országban élő nemzetiségek számára biztosítsák a polgári jogokat. Az osztrákok Windischgrätz herceget küldték Magyarországra, hogy elfojtsa a felkelést. Kossuth politikai programja olyan sok zsidót lelkesített, hogy Windischgrätz figyelmeztette a pesti, budai és óbudai zsidókat, ne támogassák Kossuthot. De a zsidók támogatták a forradalmat, részt vettek a szabadságharcban, és hálából a szabadságharc bukása előtti utolsó pillanatban, 1849 júliusában az országgyűlés kimondta a zsidók emancipációját. Az egyenlő jogoktól azt remélték, hogy a zsidók beolvadnak a magyar nemzetbe. Az emancipációs törvény 1867-ig váratott magára, és miután az egyenlő jogokat elnyerték, a magyarországi zsidóság szervezetileg három részre szakadt. Az ortodoxia arra törekedett, hogy az ősi zsidó hagyományok szerint a legszigorúbban megtartsák a parancsolatokat, törvényeket, szokásokat. A neológok azt remélték, hogy beépülhetnek a magyar társadalomba. A status quo ante kis közössége pedig megpróbálta megőrizni a szakadás előtti állapotot anélkül, hogy az egyik vagy másik csoporthoz tartozna. Kossuth, aki nem volt híján antiszemita érzelmeknek, a szabadságharc idején mérsékelte magát, de úgy gondolta, hogy mindaddig, amíg a zsidók nem ülnek egy asztalhoz a magyarokkal, nem eszik a kenyerüket, és nem isszák a borukat, nem kaphatnak egyenlő jogokat. A hagyományőrzők számára ez elfogadhatatlan követelés volt. Közéjük tartoztak Petah-Tikva alapítói, akikben az 1848-as magyar szabadságharc lángra lobbantotta a nemzeti érzést. Ráébredtek arra, hogy joguk van az emancipációra, a kisebbségnek járó egyenlőségre és a szabad önmeghatározásra. A nemzeti függetlenség megteremtésének vágyával tértek vissza az apák földjére. Vallásos zsidók voltak, határozottak, büszkék és makacsok, és azt is tudták, hogyan kell megművelni a földet.

A szabadságharc alatt Raab Eliezer a pozsonyi jesiva hallgatója volt. Társaival ellentétben nem csatlakozott Kossuth katonáihoz, hanem barátjával és leendő sógorával, Stampfer Benjáminnal Horvátországba ment. A szabadságharc letörése után mindketten visszatértek Magyarországra, és kettős esküvőt tartottak. Raab Eliezer elvette feleségül Ehrental Feigét, Stampfer Benjámin pedig Eliezer húgát. A Raab és Stampfer családban a fiaik is tartották a kapcsolatot. Raab Juda unokatestvére, Stampfer Josua tanítványa lett, és szomjazta a tőle tanult hőstörténeteket Sámsonról, Dávid királyról, a Hasmoneusokról és a Makabeusokról; a kállói szent, a haszid mozgalom alapítója, Taub Jichak Eizik rabbi versét az ősök földje utáni sóvárgásról és a közelgő megváltásról. Nemcsak a zsidó hőstörténetek és a megváltás reménye hatott a gyermek Raab Judára. Időről időre az apja gazdaságában őrizte a jószágokat, és a falu fiatal pásztoraitól népdalokat és harcra buzdító Kossuth-nótákat tanult. Kossuth varázsa egyre fokozódott, amikor a zsidó Deutsch család virágzó birtokára szegődött házitanítónak. A Deutsch-birtokon találkozott Zichy Istvánnal, a birtok egykori tulajdonosával. A nemesi család sarja, Zichy családja rosszallása ellenére csatlakozott Kossuth katonáihoz, ezért megfosztották nemességétől és vagyona java részétől. Zichy háza tűzvészben leégett, feleségét, gyerekeit is elvesztette, és a Deutsch család birtokán húzódott meg. A nemes forradalmár megkedvelte Raab Judát, tudományra, mezőgazdaságra, közgazdaságtanra oktatta, lovagolni, célba lőni és vívni is megtanította, és megszerettette vele a világirodalom klasszikusait. A magyar nemes és a zsidó fiú kapcsolata annyira elmélyült, hogy Raab Juda az emlékirataiban „szellemi apám” néven említi Zichyt.

Ennek a különleges kapcsolatnak a hatásáról beszélt Raab Juda lánya, Eszter egy élete alkonyán vele készített interjúban:

Kapcsolatom a földdel velem együtt született. Az apámtól örököltem, aki egyszerre volt nehéz és könnyű, erős és gyenge, izmos és erőtlen. Amikor megérkezett, már földművelő volt. Nem látszott zsidónak. Így is becézték, a goj Juda. Megőrizte elegáns európai öltözetét. Nagyon adott a külsejére. Kékeszöld szemét örököltem. […] Ha újrakezdhetném, apámról írnék. Csak én hasonlítottam rá. […] Nemcsak vér szerinti, hanem szellemi apám is volt, szótlanul is megértettük egymást.

Raab Esztert tartják az első szabre költőnek, mégis elsősorban Raab Juda lánya volt. Költészetének nyelvi szabadsága, közeli kapcsolata a földdel inkább abból fakad, hogy az apjával azonosult, mintsem ereci születéséből.

Fegyverforgatás, merészség, harciasság Raab Juda természetéhez tartozott. Nem véletlen, hogy őt választották meg, hogy őrködjön a település biztonsága felett, mert a beduin szomszédoknak megtetszett a dús zöld termőföld, s előszeretettel dézsmálták a termést, és lopták az állatokat. Napközben Juda a mezőn lovagolt, éjjelente az udvart, a sátrat, az istállót is őrizni kellett. Szükség esetén a többi férfi is besegített, és bizony sokszor volt szükség erre. A beduinok majdnem minden éjjel megpróbáltak behatolni a településre.

Az első év bő termést hozott, a telepesek úgy döntöttek, hogy a Szentély idején szokásos bibliai parancsolatnak eleget tesznek, és a termés tizedét a jeruzsálemi kohanitáknak és levitáknak viszik. Három napig folyt a gabonafélék ünneplése, végül Petah-Tikva lakói szerény előlegért felajánlották, hogy eladják a település bővítésére szánt telkek tulajdonosi jogát. Jeruzsálem lakói, köztük nagyon szegények is, kapva kaptak a lehetőségen, hogy jobb körülmények közé kerülhetnek. Az összegyűjtött pénzből Petah-Tikva lakói megvalósították régi vágyukat, megvették a Jarkon közelében fekvő termékeny földet, a jaffai Tayan kereskedő uraság tulajdonát.

A siker azonban elmaradt. A petah-tikvaiak helyzete rosszra fordult. A következő év nem kedvezett a termésnek. A damaszkuszi ökröket járvány pusztította, a gabonatermésből jelentős terményadót fizettek a török hatóságoknak, eltartották a gabonaőrző katonákat is. Melabesz arab lakóival sem boldogultak, akik nem törődtek bele, hogy a korábban vetésre, legeltetésre szánt telkeket Kaszar uraság eladta. A második év kezdetén, miután az első évben befektetett pénzt elvesztették a gazdák, lemondtak a föld közös megműveléséről. Minden gazda külön dolgozott a telkén, a jeruzsálemi telektulajdonosok földje pedig vagy parlagon maradt, vagy bérbe adták a környező falvak arab lakóinak a termés bizonyos hányadáért.

1880 nyarán új telepesek érkeztek a településre Jeruzsálemből, Oroszországból, Lengyelországból, Bulgáriából, még Amerikából is jött valaki. A telep közepén, a Bir-Sua–kút mellett szerettek volna letelepedni. A kút Stampfer Josuáról kapta a nevét, és távol volt a Jarkon folyó mocsarától. A Tayan birtok vevői, Gutman, Gringert és Salomon hajlandók voltak átadni nekik a kút melletti telkeket azzal a feltétellel, hogy a megállapodásuk szerint fizetnek. De az újonnan érkezők nagyon szegények voltak, és nem tudták kifizetni a tartozásukat. Gutman, Gringert és Salomon eladósodott, és szorongatott anyagi helyzetükben eladták a telkeket bármelyik zsidónak, aki előleget fizetett, anélkül, hogy tudták volna a telekvásárlóról, alkalmas-e a telep életformájára és a földművelésre. A vita végén a telepesek két részre szakadtak, az egyik csoport a domboldalon maradt, a másik a Jarkon partján. Hiába figyelmeztették a régiek az újakat, hogy a vízpart veszélyes terület. A Jarkon folyó mentén a megműveletlen mezőket hetekig víz borította, a maláriát terjesztő szúnyogok elszaporodtak. Ezekben az években még nem tudták, hogy a szúnyogok terjesztik a maláriát, és nem ismerték a Jarkon vizében élő piócákat sem. Lázasan, tele csípésekkel, feldagadt végtagokkal, cserepes ajakkal egymás után érkeztek a jeruzsálemi kórházakba. A betegek sokasága Petah-Tikva ellenségeit igazolta. Három évvel az első betakarítás után alig maradt gazdálkodó a Jarkon partján. Sokan belehaltak a maláriába, a Jarkon menti település kihalt.

A domboldalon élő telepesek sorsa sem volt sokkal jobb. A Kaszar birtok távolsága a Jarkon folyótól meggátolta a piócák közeledését, de nem akadályozta meg a szúnyogcsípést. Raab Juda felesége, Lea is megbetegedett, és szégyenszemre Jeruzsálembe kellett mennie orvosi ellátásra. Nemcsak a betegségek zavarták meg az életüket. Az alapítók és az új telepesek vitái is sújtották őket. Az újonnan érkezők nem fogadták el az alapítók, elsősorban Gutman irányítását, aki megpróbálta megmenteni a települést. Gutman le akarta csapolni a mocsaras mezőket, szőlőből, citrusfélékből és gyümölcsösből létrehozni egy vegyes gazdaságot. El akarta távolítani azokat, akik nem fizettek a telekért, vagy akik nem éltek ott, vagy nem is akartak ott élni. Ebben a nehéz helyzetben került sor az első petah-tikvai bizottság megválasztására. Raab Eliezernek és fiának, Raab Judának nem volt szavazati joga, mert az első évben minden pénzüket és földterületüket elvesztették. Szavazati joguk csak a telektulajdonosoknak, közülük főleg olyan jeruzsálemi zsidóknak volt, akik nem éltek és nem is akartak a településen élni. A megválasztott bizottságban az alapító tagok kerültek kisebbségbe.

Az 1881–1882-es mezőgazdasági év a hetedik vagy szombatév volt, amikor a zsidó hagyomány szerint parlagon marad a föld. Jeruzsálem rabbijai megtiltották a szántást, vetést, betakarítást. 1881 vége felé alig jött össze a minjan a telepesekből. Gutman, akinek a nevére jegyezték be Petah-Tikva területét, olyan súlyos adósságokba keveredett, hogy a törlesztésre kénytelen volt eladni jeruzsálemi ingatlanjait. Az alapítók mégsem adták fel. Zerah Barnett és Stampfer elindult, hogy Londonból és Amerikából szerezzen támogatókat. Az összegyűlt pénzből területet vásároltak a Jehudia nevű arab falutól, és elnevezték Jehudnak. Jehudban akartak lakni, távol a maláriaveszélytől, naponta Petah-Tikvába menni, megművelni a földet. 1884-ben a lengyel Białystokból új telepesek érkeztek Jehudba. Petah-Tikva első telepeseihez hasonlóan ők is létrehoztak egy mezőgazdasági közösséget, Raab Judától tanulták a földművelést, együtt dolgoztak a földeken. Elődjeikhez hasonlóan a második évtől ők is különváltak, és mindenki a saját telkét művelte. Csak amikor a jómódú Wissotsky megérkezett Oroszországból, és pénzt adományozott Petah-Tikva településnek, akkor néptelenedett el Jehud. Lakói átköltöztek Petah-Tikvába. 1878 és 1885 között négyszer alapították újra Petah-Tikvát, a negyedik alkalommal ugyanazon a helyen, ahol megszületett.

A megújult Petah-Tikvában feléledt a feszültség is az arab szomszédokkal. A legnagyobb háborúskodás Jehudia lakosaival folyt, eleinte a jószáglopások miatt, később bottal és bunkóval szervezett támadásaik miatt. A rendőrség, a konzulok sikertelen beavatkozása és a bíróság által kirótt bírság miatt Petah-Tikva lakói jobbnak látták, ha maguk oldják meg ügyeiket, és kiegyeznek a jehudiakkal. Ettől kezdve a petah-tikvaiak önállók lettek, nem szorultak többé a hatóságok támogatására. Raab Juda háza a település őrsége lett. Az őröket Raab Juda, Szender Hadad és Mendel Koppelman vezette, majd csatlakozott hozzájuk Ábrahám Sapira, a csoport legfiatalabb tagja, aki később átvette tőlük a vezetést. Mindenki önkéntesként vállalta a feladatot, hiszen a telepeseknek nem volt miből fizetni az őröket, akiknek nem kellett keresni az alkalmat, hogy bizonyítsák őrző-védő felkészültségüket. Egy ilyen alkalomról beszélt Stampfer Josua unokaöccse, amikor Patai József látogatott Petah-Tikvába:

Stampfer Josua nagyon vallásos ember volt, és vallásos szellemben vezette a kolóniát. Egyszer mégis ő adta ki a parancsot a szombat megszegésére, mégpedig a zsinagógában! Egy szombat délelőtt ima közben hozták a hírt, hogy beduinok törtek be a kolóniába. Stampfer félbeszakította a halk smone eszrét, ledobta a taliszát, felszólította az összes imádkozókat, hogy azonnal hagyják abba az imát, és szaladjon ki-ki fegyverért. A beduinok számítása csődöt mondott, a szombati meglepetést fényesen visszaverték.

Patai József: A föltámadó Szentföld, Jüdischer Kunst-Verlag, Wien, 1926

1892 és 1900 között Edmond de Rothschild báró huszonnyolc petah-tikvai földművelő fölött vállalt védnökséget, és gondoskodott a telep alapszükségleteiről. Raab Juda a báró gazdaságának intézője lett, és egyhektárnyi földet kapott Petah-Tikva központjában. Beültette szőlővel, és a szőlőskert héber nevéből a Kermele becenevet adta a kertjének. Lánya, Raab Eszter visszaemlékezésében édenkertnek nevezi a szőlőskertet, ahol ahogy kitárta a kaput, mintha egy tengernyi zöld árnyékba zuhant volna, telis-tele ültetve fehér és fekete muskotályos és Izabella szőlővel, ízük és illatuk akár a méz és a bors, keveredett a rózsák illatával, az európai őszi eső aromájával.

A báró védnöksége alatt új kutakat fúrtak, eukaliptuszfákkal ültették be a Jarkon folyó partját, szőlőt, olajfákat, mandulafákat ültettek. Vízpumpáló motorokat használtak, narancsligeteket ültettek, Petah-Tikva nedvdús, zamatos narancsairól vált ismertté. Az első világháború előestéjén Erec legnagyobb és leggazdagabb települése volt.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?