A sors iróniájaként az egyetlen módja annak, hogy Izrael elhárítsa a vádat, miszerint a vitatott területeken apartheidet alkalmaz, ha ragaszkodik ahhoz, hogy azt csak megszállva tartja. – Carolina Landsmann Haaretzben megjelent elgondolkodtató véleményszikkének rövidített és szerkesztett változata.
Izrael ENSZ nagykövetének a közelmúltban mindenféle érdekes kezdeményezést kellett elhárítania egy furcsa és idegen néppel kapcsolatban, akik elvárják, hogy „palesztin népnek” szólítsák őket. Netanjahu hívei neki tulajdonítják, hogy képes volt „eltávolítani a palesztinkérdést a világ napirendjéről”. Nos, ez nem igazán van így.
Két napja az ENSZ Közgyűlése jóváhagyta azt a palesztin javaslatot, hogy a Nakba 75. évfordulója alkalmából nagyszabású rendezvényt tartsanak a nemzetközi szervezet New York-i üléstermében május 15-én, azaz Izrael Állam megalakulásának külföldi dátuma utáni napon, amelyet mi a Függetlenség Napjaként ünneplünk.
A jobboldal – a nemzetek feletti intézmények iránti megvetése részeként – természetesen viszonyulhat lekezelően a döntéshez. Mert ugye mi ez a sóhivatal? Én mégsem sietnék lebecsülni azt az intézményt, amely Izrael állam megalakulását jóváhagyta, és nemzetközi elismerést és érvényességet adott annak. Ez egy olyan döntés, amely véleményem szerint az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatos felfogás változását jelzi, és nem éppen a Netanjahu által tervezett irányba. Ez azt mutatja, hogy Netanjahu valódi „eredménye”, hogy miközben sikerült levennie a világ napirendjéről a megszállásról és a területek jövőjéről szóló vitát, Izrael létének igazolásáról szóló vita került a helyére. Íme a diplomáciai bűn és annak büntetése: aki nem akart a ’67-es határokról tárgyalni, arra kényszerített bennünket, hogy a ’48-as határokról tárgyaljunk.
Az, hogy Izrael nem hajlandó megvitatni a kétállami megoldást, nem jelenti a palesztin probléma elszigetelését – ahogy azt a jobboldal állítja –, hiszen ezzel valójában az egyállami megoldásról szóló vitát tűzi napirendre. Ennek fényében kell vizsgálni az ENSZ bizottságának múlt havi döntését a Palesztin Hatóság által kezdeményezett határozati javaslat elfogadásáról, ami arra kéri a Hágai Nemzetközi Bíróságot, hogy adjon jogi véleményt Ciszjordánia izraeli megszállásának következményeiről, valamint hogy döntse el, még mindig átmeneti megszállásról van-e szó.
Ha a megszállás nem ideiglenes, vagyis ha de facto Izrael már annektálta a területeket, akkor nem lehet egykönnyen elhárítani az apartheid rezsim vádját (sőt az is lehet, hogy a palesztinok felváltják a palesztin állam létrehozásáért folytatott küzdelmet az izraeli állampolgárságért folytatott harccal). A sors iróniájaként az egyetlen módja annak, hogy Izrael elhárítsa a vádat, miszerint a vitatott területeken apartheidet alkalmaz, ha ragaszkodik ahhoz, hogy azt csak megszállva tartja.
Ha Izrael nem vitatja meg ’67-et, akkor a ’48-as vitába zuhan vissza. Ha Izrael elutasítja a kétállami megoldást, az egy államról szóló vitára nyújt lehetőséget. Ha nincs megszállás, akkor apartheid van. A megszállás „ideiglenes” jellege annak elismerése volt, hogy Izrael hajlandó a békemegállapodás részeként visszaadni a területeket. E horizont nélkül nincs más, ami megtartaná az ideiglenességet. Pontosan mi az ideiglenes itt? Az átmeneti időszak tehát lejárt, a választási eredmények szerint pedig a kifogásoknak is vége. Egy teljesen jobboldali kormány, amely abszolút nemet mond az „oslói útra” és a területi kompromisszumra, hamarosan kénytelen lesz megfogalmazni, mit is akar.
Héberből fordította és szerkesztette frankpeti
