Showcase sokadszor – időutazókkal

Az idén úgy döntöttem, hogy felsorolás helyett válogatok. Úgy, mintha egy képzeletbeli fesztivál delegált volna a múltból. Egy időutazási irodával érkeztem. Olyan izraeli produkciókra vadászok, amelyek megállnák a helyüket a zene teljes kommercializálódása előtti időkben is, mikor a tehetség, a tudás és a személyes invenció dominált még, nem a piaci szempontok. Jól sejtettem, hogy Izraelbe kell jönnöm ezért. Izrael fókuszpont. – Fotók: Silló Sándor

Minden év novemberében több tucat szakember érkezik Izraelbe a világ minden tájáról: fesztiváligazgatók, koncertszervezők, klubtulajdonosok, producerek, ügynökségek, lemezkiadók művészeti igazgatói, promóterek, újságírók, rádiós szerkesztők. Azért jönnek, hogy lássák, hallják és megtapasztalják az izraeli zenei élet ízeit. 

Az International Music Showcase Fesztivál

35 koncert 5 nap alatt!

A napi fogyasztásra gyártott popzenén kívül minden műfaj itt volt, etno, jazz és mindenféle crossover, rock, indie és néhány élő-elektronikus produkció is. 

Minden, ami a nemzetközi piacon ritkasági értékkel bírhat. Zenevásár, nincs ezen szégyellni való, hiszen a bóvlit messze elkerülve, a zenei értékeket ügyesen tálalva működik már több mint egy évtizede.

Mikor először ettem végig az International Music Showcase Fesztivál zenei étlapját, akkor szerettem bele ebbe a tarka univerzumba, ami az izraeli zenei klubok, koncerttermek világa.

Aztán végighabzsoltam még kétszer. 

Hogyan is működik egy ilyen rendezvény? Minden koncert félórás. Mire belekóstolsz egy muzsikába, már csattannak is a tenyerek. 

De nincs ráadás: a színpadon a következő zenekar…

Az idén úgy döntöttem, hogy felsorolás helyett válogatok. Úgy, mintha egy képzeletbeli fesztivál delegált volna a múltból. Egy időutazási irodával érkeztem. Olyan izraeli produkciókra vadászok, amelyek megállnák a helyüket a zene teljes kommercializálódása előtti időkben is, mikor a tehetség, a tudás és a személyes invenció dominált még, nem a piaci szempontok. 

Jól sejtettem, hogy Izraelbe kell jönnöm ezért. 

Izrael fókuszpont.

Itt Kelet-Európa, a Mediterráneum, Észak-Afrika, Közép-Ázsia és az arab világ zenéje találkozik. Az Israel Music Showcase Fesztivál célja éppen ez: hogy Izrael a térség piacvezető zenei hatalmává váljon. Erre épp ez a sokszínűség ad komoly esélyt.

Ezt tavaly írtam, idén ez a súlypont kicsit eltolódott. Kevesebb volt a helyi íz, és több az olyan produkció, ami így ahogy van beférne bármelyik nyugati rádió adásába.

Nem hiszem, hogy van még egy ország, ahol úgy lehetsz büszke a nemzeti kultúrádra, hogy közben szőröstől-bőröstől felfal a multikulti.

Izraelben minden nagyobb népcsoport muzsikusai azt a muzsikát játsszák, amit az óhazájukból hoztak. Persze a fiatalok, a második-, harmadik generációsok már szabadon kezelik a nagyszülők hagyományait. Így lesznek görög, jemeni, marokkói, észak-afrikai török, iráni, buharai, arab, ladino, etióp, balkáni, dél-amerikai „hazai” zenéink. 

De ezek – hiába a mélyen tradicionális háttér – friss mai muzsikák.

Ezt a tarka képet nevezzük izraeli zenének. 

Az én képzeletbeli fesztiválom vadászterülete éppen ez. Lássuk!

(A legnagyobb revelációt a végére hagyom, mert muzsikájuk minden koncepciómat, képzeletemet felülmúlta.)

A Şatellites repülőszőnyegén a 70-es évek elvarázsolt zenei világába utazunk. Régiónk azokban az években alig volt lemaradva az egész világon végigsöprő pszichedelikus zenei hullámtól. Sőt új, keleti ízekkel gazdagította azt. Most kezdjük ezeket a zenéket újra felfedezni. 

És újrateremteni.

Nemzetközi kiadókat, nagyfesztiválokat működtet ennek az új áramlatnak az ereje.

A Şatellites például a világzene élvonalához tartozó Batov Recordsnál jelentette meg új lemezét. 

(Ugyanezen a repülő lakástextilen utazik a Sababa5 zenekar is, a Batov Records is stimmel, de ők az idén nem voltak a Showcase Fesztiválon.)

Şatellites kisbolygó ízig vérig izraeli, de a zenéje Isztambul és Thessaloniki fölött kering. (Sőt, az illusztrációnak kiválasztott klip énekszólama kifejezetten az orientális hatást mutató magyar népdalokra emlékeztet.)

A hetvenes évek pszichedelikus groove-jai a-la-Turka!

Vigyázat, bulizene! 

Magammal vinném őket az időgépemen.

Liraz Charhi iráni gyökerű etnorockja, etnopopja nem volt meglepetés számomra. Itt a Showcase fesztiválon is járt már, és nagykoncertjét is hallottam. Írtam is róla itt. „Roya” című dala dobogós helyen tanyázik a világzenei listákon. Kevés izraeli előadó jutott ilyen magasra.

Liraz igazi díva, rendkívüli színpadi jelenség. 

Meg kell állnom annál a pillanatnál, mikor két dal között az iráni nőkről mesélt és a szolidaritásról, aztán a következő, fárszi nyelven énekelt dala alatt egy „Woman Life Freedom” feliratú iráni lobogóba burkolódzva énekelt. 

A klipjében a kitakart arcok, azok az iráni nők, muzsikusok, akik a börtönt is kockáztatva részt vettek egy izraeli művész, Liraz lemezének londoni és törökországi felvételein.

Ha ki akarom rakni az „Izraeli Zene” puzzle-mat, Liraz nem hiányozhat.

Riff Cohent sem most ismertem meg, slágereit fütyörésszük otthon, de az élő produkciója tarolt. 

A számára kimért 30 percbe a fájdalmas „hallgatóktól”, a házat szétrúgó extatikus mulatásig minden befért. Felvillantotta azt a misztikus muzsikáját is, ami a piyutok, az ősi észak-afrikai zsidó imák világával érintkezik, és megjelent benne a gnawa, a „marokkói blues”, az extatikus lélekzene, az iszlám szúfi ágának muzsikája, amibe olyan muzsikusok szerettek bele, mint Robert Plant, Jimmy Page, Jimi Hendrix. És most Riff Cohen varázsolt ezekből a tradíciókból friss pszichedelikus muzsikát.

A koncert végére pedig megérkezett az a Riff Cohen, aki Párizs, Marakesh és Tel-Aviv között repked a jókedve repülő szőnyegén, fülig érő szájú világzenéjén. Gnawasanzonpop.

Gyanúm – az új lemezét hallgatva –, hogy ebből a pop-kislány jelmezből szeretne kibújni végre, és fantasztikus hangjával mélyebb vizekre evezni.

A pszichedelikus Orient Express következő állomása a Hoodna Orchestra.  

Beskatulyázhatnánk őket a jazzbe is, de onnan mindenfelé kilógnának. A progrock rezes-bluesos világa és az afrofunk felé mindenképpen.

10-12 muzsikus és számos műfaj ötvözete. Afrobeat vagy inkább etiobeat, és persze erős funk-bázis. Gazdag dallamkincs a régió minden kultúrájából felszippantva, bulizós groove-okba gyúrva, jazzes fúvóskarral a tetején, ez a Hoodna Orchestra.

Ha tényleg volna egy fesztiválom, akkor a legfontosabb nap fináléja volna a Hoodna Orchestra.

Ha az időutazási iroda azzal bízott volna meg, hogy szedjek össze tíz izraeli zenekart, akiket  átröptetünk majd a Woodstock-korszak egyik fesztiváljára – de olyanokat ám, hogy a hippiknek szeme se rebbenjen, csak vibráljanak tovább –, nem volna nehéz dolgom.

A Showcase Fesztiválon csak négy ilyen banda volt: a Borito, a Folly Tree, az Ouzoo Bazooka és az Acid Moon And The Pregnant Sun. 

Szó sincs tribútolásról, nosztalgiázásról!

Ezek a bandák nem másolnak senkit, a saját zenéjüket játsszák, és nem hajlandók tudomásul venni a rövid szavatosságú popsikerek törvényeit. Reinkarnációi annak a gondolatnak, ami a hippi-korszak óta szunnyad, de most ébredőben van. A progresszió újra csalódott a konzum-komfort-komform világban, és újra a tarka belső tájak felé vette az irányt.

Örömmel látom, hogy más is szívesen visszautazna a Woodstock generáció fiatalkorába, azok is, akik negyven évvel késték le, nem csak én, aki tízzel.

Nekik szól például az Acid Moon & the Pregnant Sun zenéje. Pszichedelikus rock a források vidékéről.

A Lola Marsh zenekart is mindenképpen vinném. 

A pop 21. századi története, hogy újra és újra felfedezik a ‘70-es, a ‘80-as vagy a ‘90-es éveket. Ha unalmassá válik, lépnek egyet előre vagy hátra. Ha jó ritmusban váltanak (és tehetségesek, eredetiek), akkor befutnak.

Ez Gil Landau és Yael Shoshana Cohen zenekaráról a Lola Marshról jutott eszembe, most hogy végre élőben láttam őket. Ők ezeken az évtizedeken szörfölnek.

Ne dőljetek be az énekesek, zenekarok videóinak, mert csalódni fogtok! A napi fogyasztásra termelt popsztárok videói sokkal jobbak annál, mint amit élőben tudnak. Az igazi zenészek viszont kellemes, nagyon kellemes csalódást szoktak okozni az eleven koncerteken.

Így jártam a Lola Marsh bandával is.

Dúdolható fülbemászó, lábdobogtató dallamos rockzene ez a lemezeiken, videóikon is. 

De a szobában velük dúdolt refrént a koncerten teli torokból kell énekelni, olyan magával ragadó a produkció. Csak neked énekel a lejátszó kütyüiden is, de különösen, ha ott állsz velük szemben. 

Barátnőzene.

Velünk van, és hazafelé a koncertről ránk jön a dallamtapadás. Dünnyögjük a refréneket, aztán beszerezzük sürgősen a Lola Marsh albumokat.

A klip azt bizonyítja, hogy ők már nemcsak ácsorognak a popmenyország kapujánál, de be is kopogtak.

A másik felfedezésem Karolina. Dalai a videókon sápadtabbak, mint a színpadon, de élőben kiderült, hogy nagy tehetségű előadója volna a fehér soulnak, a hippigroove-nak, a postfolknak… Ha volnának ilyen műfajok. Az ő kedvéért alkottam ezeket a szavakat, mert minden létező skatulyából kilóg.

Az biztos, hogy ő is a 70-es évekig tekerte az időgép kurbliját, és most ezzel a cuccal szeretne landolni a nemzetközi piacon. Ezt a trendeket megkerülő manővert sok izraeli zenekar megpróbálta az elmúlt években, de Karolina az egyetlen, aki nem kavar orientális elemeket az időutazó muzsikájába.

Na jó, egy picit igen.

Az élő show fantasztikus volt.

Kísérő zenekarának üdítő profizmusa, az invenciózus hangszerelés csak bázis Karolina előadói teljesítményéhez, humorához, erejéhez, lírájához.

A tarka életműből most választanom kell egy klipet! Egy soul szuperprodukció legyen, mert ez emlékeztet legjobban az élő Karolinara.

Két olyan sztárt is hallottam a Showcase Fesztiválon, akik a világ bármelyik rádiójában, bármelyik többezres fesztiválján képesek lennének tarolni.

Stabil nemzetközi minőség Marina Maximilian és Tamir Greenberg is.

A popdíva szót már egy éve koptatom, pedig meg kellett volna őrizni Marina Maximilan-nak!

2017-ben a Maccabia megnyitóján láttam élőben. Egy pici pont volt a tömeg túloldalán, de az kiderült, hogy micsoda kisugárzása van a színpadon. Most a Yellow Submarine színpadán fel sem kelt szinte a zongorától, akár egy sanzonénekes, és erre a parányi helyre összpontosította az energiáit.

PC azt írni, hogy női erő? 

Ő a pop minden irányzatát egyesíti a rocktól az R&B-ig, a hiphop-tól a soulig, de bármihez nyúl, az Marina Maximilian-né változik, sugárzó női energiává, és nagyszerű muzsikává. Mindegy, hogy tarka popdal, karcos blues, melankolikus song, visszafogottan ketyegő trip-hop, vagy dögös soul, neki minden testhez áll, mint a fellépő ruhái. Dalain érezni egy csipetnyit Izrael etno ízeiből, de lehet, hogy ezt csak az én kelet-eu fülem hallja. Nem választok hozzá klipet, keressetek rá a guglin! Meg fogtok lepődni hányféle arca van…

Tamir Greenberg 

Egy srác a Thelma Yellin Művészeti Gimnáziumból, akinek 14 évesen már blues zenekara volt, de olyan, hogy 18 évesen már Európában turnézott vele.

„Az új Otis Redding” – így címkézte a nemzetközi sajtó.

Az izraeli Csillag Születik verseny egyik győzteseként nekivágott a nemzetközi karriernek. A soulzene hazájába próbált betörni a saját, soul hangzású dalaival. Sikerül neki, mert kitűnő előadó, és a dalai hiába emlékeztetnek a hőskorra, a 70-es évekre, mégis friss, mai funknak hatnak.

Lemezszerződés!

Aztán az Amerikában megjelent lemez és a hozzátartozó USA-turné után végre Tamir Greenberg hazatért. 

Akkora sztár Izraelben, mintha külföldi volna. Ő is és Marina Maximilian is. Viszem őket.

Emlékeztek a 80-as évek zúzós csajbandáira?

A Haze’evot emlékeztet azokra.

A farkasnők persze friss izraeli kiadása a posztpunk-garage korszak bandáinak. 

Nem maradhatunk ironikus-haragos csajzenekar nélkül csak azért, mert a csattogós lepkét tologattuk, mikor ez a műfaj megszületett!

Koncertre járó lett az a generáció, aki csak a tucat poppipiket látta eddig a tévében, a mátrixok műanyag villanyzenéjére táncolt, de most hogy végre 10 utánig kinn maradhat, inkább valami igazi indulatból születő muzsikát akar.

Mindenképpen vinném a Haze’evot lányokat. 

A jólnevelt rádióbarát zenék után üdítő volt a koncertjük. Nem harcos, agresszív kétakkordos punk, és nem is ugra-bugra ska, nem is surf, nem is zúzós garage rock, inkább mindez együtt, nagyon friss, ütős koktélnak összerázva. Minket nézőket is nagyon összerázva. Végre!

A punkon szocializálódtam a 80-as években, Kelet-Europában. A Haze’evot tel-avivi bulija a pici Ozen Klubban ezeket az időket idézte. Ezt mondtam nekik dicséretként a koncert után, hogy időutaztam velük. A basszusgitáros a karórájára mutatott: „Nem jár jól, de tudjuk ezt, köszi!”

Igen, a fesztivál szerkesztőinek is rosszul jár az órája, nem veszik tudomásul a friss trendek követeléseit. Vagy nem akarják tudomásul venni.

Lehet, hogy egy lépéssel már a divat előtt járnak?

A popmoslék csömörére utaznak, ami már tapintható az izraeli fiatalok között. (Nem kizárt, hogy máshol is ez a helyzet.) Zenét akarnak, nem baj ha olyan, mint a papáéké volt, csak szólítsa meg őket végre valami személyes, otthonos muzsika. A zenekaraik erre az igényre reagálnak, szemmel láthatóan gyorsabban, mint a zenebiznisz. 

De talán éppen az ilyen fesztiválok segítenek majd észrevenni ezt az új időutazó progressziót.

A jazz szekcióról nem írtam. Kicsit szomorúan sovány volt az idei Showcase Fesztivál jazz kínálata. Hosszabb a hiánylistám, mint az idén az étlapra került zenészek sora. 

A folytatásban inkább megírom majd az én izraeli jazz fesztiválomat. Azokat, akiket – ha nem is ebben az öt napban – megismertem. 

Izgalmasabb lista lesz, mint az idei fesztiválé.

De jöjjön az igazi reveláció, ahogy az elején megígértem, a Voices Of Yemen koncertje.

Ravid Kahalani a Yemen Blues frontembere új együttessel jelentkezett.

Jemen Hangjai, ez a új formációjának a neve.

Shanir Ezra Blumenkranz nevét a világ úgy ismerte meg, hogy a New York-i zsidó zenei új hullám vezéregyéniségének, John Zornnak a projektjeiben basszusgitározott. Ravid Kahalani és ő már a Yemen Bluesban is együtt muzsikáltak, de ennek az új projektnek Blumenkranz lett a zenei producere is.

A jemeni zsidóság szakrális és világi tradíciót énekli az új együttes. Mindenféle modernizálás nélkül szólalnak meg a dalok, a bádogdobozok virtuóz ritmikai kíséretével. 

És nagyon érzékenyen, alázatosan szolgálva az ősi muzsikát, ott lüktet alatta a Yemen Blues ritmusszekciója, de az éneklés öröme az, ami extázisig fokozza a zenéjüket. 

Ha valamelyik nagy világzenei fesztivál delegált volna a jeruzsálemi Showcase-re, biztosan a Voices Of Yemen-t vinném magammal.

Így csak az emlékét vihetem annak a kitörő örömnek, ami szétáradt a teremben. Biztos vagyok benne, hogy világszám, amit hallottam. (Ravid Kalahanival interjút is készítettem, a Voices of Yemen most megjelenő “Judah” című lemezéről. Jön itt az oldalon nemsokára.)

És egy jó hír a magyarországi olvasóknak:

2023-ban a Magyar Zene Háza vendége lesz a Voices of Yemen.  A dátum még kérdés.

Ez a muzsika a legjobb végszó. Én pedig visszaszállok az időgépre, és itt hagyom nektek ezt az évezredes modern extázist.

Fotók: Silló Sándor / Izraelinfo