Péntek este Rafi meztelenül ül az előszoba hideg kövén és lakkozza a körmét, megdicsérem, hogy ügyesen csinálja, a köröm melletti bőr nem lett égővörös. A fehér járólap viszont maszatos lett, na, ezért nem jár dicséret. Alkohollal majd lejön, csakhogy el kell menni a boltba értbe, utána meg rá kell venni Rafit, hogy takarítsa fel. Holnap vagy azután, valamikor. Másnap reggel Dror és Rafi közösen törlik fel a vérpöttyöket a lakk mellől, Rafinak éjjel újra eleredt az orra vére. A pöttyök lejönnek, a maszat egyelőre marad.
Rafi első világbajnoksága a mostani. Szombaton a Taklit kivetítőjén együtt nézem vele a Hollandia–USA meccset. A szombat már kiment, de a belváros még nem tért magához, üresek az utcák és a kocsma is, ahol kevesen ülnek az utcára kitett asztalok mellett. Rafi a hollandoknak szurkol, mert ők az erősebbek. Ropog a mexikói nachos a fogunk alatt, azon gondolkozom, hogy ki nézi egyáltalán a meccset Amerikában. A mexikóiak biztos. Fázom, a telefonomon megnézem, hány fok van, 18 Celsius. Eszembe jut Magyarország, és megborzongok. Hogyan lehet 18 fokban az irodában vagy az iskolapadban ülni?
Vajon kinek drukkolnék, ha Magyarország és Izrael játszana? Talán még elhozza ezt is az élet, bár Dror szerint akkor már a Marsról fogjuk nézni a meccset. Dror nem bírja a focit. Kedden a Marokkó–Spanyolország meccs tizenegyespárbajának drámája is hidegen hagyja, amit laptopról nézünk Rafival a konyhában. Igaz, Dror két szobával arrébb is hallja a gólokat, és Rafi hangos csalódottságát minden kihagyott spanyol tizenegyes után. Az arabok bent vannak a negyeddöntőben, történelmi jelentőségű győzelem tanúi vagyunk, magyarázom a fiamnak, ez kicsit olyan, mintha Izrael is bejutott volna a nyolc legjobb csapat közé. Együtt ünnepel az arab világ, a Doha egyetemi városrészének a világbajnokságra emelt stadionjában tomboló közönséggel együtt.
Esténként bekapcsoljuk a fűtést pár órára, éjjelre ott van a paplan. A gyerekek szobáját csak a délutáni fáradt nap éri, ezért náluk van a leghidegebb, még szerencse, hogy izraeli gyerekek módjára nem fáznak. Ahogyan az apjuk, ők is azonnal leveszik a zoknijukat a cipővel együtt, amikor hazaérnek; mintha a zokni a cipőhöz tartozna és nem a lábhoz. Mezítláb futkározik a két gyerek a kövön, ami decembertől márciusig leheli ki magából a hideget, de ezt egyedül én érzem a családban, mert én vagyok az egyetlen, aki nem itt született. Miért fázol te mindig télen Izraelben, kérdezik tőlem állandóan, Magyarországon sokkal hidegebb volt, nem? Egyszerű a válasz, cserépkályha és gázkonvektor mellett nőttem föl, innen keletről nézve igazi burzsujként, mert mindig meleg volt télen a szobában (a konyhában, fürdőszobában és az előszobában persze nem), és mindig folyt a meleg víz a csapból a nap bármelyik órájában, nem kellett hozzá bekapcsolni a vízmelegítőt. Az ötvenes évekbeli leválasztás után is impozáns méretű és főleg belmagasságú lakásban ment a fűtés akkor is, amikor senki sem volt otthon.
A téli hideg egyelőre várat magára Jeruzsálemben, de én már úgy gyűjtöm az elhullott faágakat, mintha a kályhába kéne. Egyik délután bepattanunk az autóba négyen, és a Har Nof melletti erdő felé vesszük az irányt. Tavaly innen hoztam a fát a tábortűzhöz, és arra számítok, hogy most sem megyünk hiába. A városrészünkből nehéz kijutni ebben az idősávban autóval, ezért más napokon meg sem próbáljuk, de most különleges nap van, Dror születésnapjára készülünk. Mindenki ott lesz, aki számít! Ülünk a dugóban Givat Saulban, letérek balra, de hová lett az erdő? Jó helyen járunk, de mégsem, a fák helyén széles autóút, jobb kézről új építésű házak merednek az ég felé. Beérek a körforgalomba, innen felmehetnék a Tel-Aviv felé vezető 16-os útra, vagyis a csoda-alagútba, ami a hegyek alatt házhoz hozza a dugót Jeruzsálembe, de most nem a tengerre megyünk, ezért a harmadik irányt választom, és felhajtok az autóval egy salakútra a behajtani tilos tábla ellenére. Dror és Rafi egyszerre kezdenek beszélni, „ein la moah”, mondja Rafi hátulról vidáman. „Nincs esze”, mondja, de közben mégis büszke az anyjára, aki behajtott az építési területre. Drornál rezeg a léc, és nem érti, miért követi a feleségét már megint a tilosba. Nem értem, mi a bajuk, a salakos út fák közé visz, megvan az erdő, csak áthelyezték kétszáz méterrel. Leparkolok, átmászunk az árkon és megállunk a tűlevél-szőnyeggel borított erdőben. A távolban daruk, a salakúton beindul a teherautó-forgalom. Sok fát találunk, Rafi bedobálja az ágakat az árokba, én kihúzom őket a másik oldalon, Dror telepakolja velük a csomagtartót. Öt óra lett közben, sötétedik, hazafelé vesszük az irányt.
