A vasárnap esti edzés után leülök a dojo előterében. Joelt várom, aki edzés után még bent marad a teremben gyakorolni. Négyen-öten maradunk együtt az afterpartyra, az embereim, akiket szeretek, és akiknek az átdolgozott nap végén, a családdal töltött pár óra és a két óránál is tovább húzódó edzés után, még az iváshoz is van erejük.
Az élettől ellopott háromszor két óra egy héten – amit edzésel töltök – a túléléshez kell. Ilyenkor megszűnik a dojón kívüli élet, elmúlik a stressz, nem fáj semmi, még a kelleténél erősebben megszorított csuklóm sem igazán, amivel az egyik kezdő lepett meg. Minden edzés bemelegítéssel és nyújtással kezdődik, ilyenkor „monkey mind” üzemmódban vagyok, majommódra ugrálnak a gondolataim össze-vissza. A dojóban külső nézőpontból figyelem őket, mintha moziban nézném a valaki más gondolataiból szőtt mesét. Aztán a páros gyakorlatoknál már ez sincsen, csak a mozgás és a koncentrált figyelem a tatamin a tanárommal és a többiekkel.
Éjjel fél tizenegy. Még korán van hazamenni az alvó családomhoz, akikkel már csak holnap reggel fogok találkozni újra. Joellel és a többiekkel viszont még lehet üldögélni egy kicsit. Joelt az órámról kérdezem az iskolában, szerinte úgy kellene beszélnem velük, mint a raszar a hadseregben. Megpróbálok visszaemlékezni, mit mondott Dror erről a raszar-dologról egyszer, raszar, mi is lehet az, ah, igen, a rovancsoló. Értem. Meg kell tanulnom emelt hangon beszélni és büntetni. A netanjai kurzuson nem ezt tanuljuk, hanem légzőgyakorlatokat. Az órámon is csináljuk őket, mert a levegő áramlása beszuszkolja a helyére a dopamint, ami nélkül lehetetlen figyelni az órán.
A szerda esti edzés után újra együtt maradok a társasággal. A Marokkó–Franciaország meccset nézzük a Butkéban, a Katamonim városrész egyetlen sörözőjében. Emlékszem a felismerésre harmincéves koromból, hogy öregebb vagyok, mint a focisták. Azóta szintet léptem: az idei vébé játékosai a fiaim lehetnének. Mire ideérek gondolatban, Joel nyújtja felém a sörösüveget, kösz, nem iszom, elég szomorú vagyok így is, hogy a franciák vezetnek.
A múlt hét óta a házaséletről és a megcsalásról szóló cikkeket dobja föl a Facebook algoritmusa: „6+3 ok, amiért a nők szeretőt tartanak”, „Megmenthető-e a kapcsolat a félrelépés után?”, „Amikor nem kellesz eléggé”, „Kilenc jel, hogy a partnerünknek más is van az életében” – vajon melyik google-kereséssel érdemeltem ki ezt a büntetést? A Facebook görgetése helyett légzőgyakorlatokat fogok csinálni, ezt kell tennem, mert mást nem tehetek.
Csütörtök délután Rafi négy osztálytársát látjuk vendégül, akiket a tanítónő osztott be hozzánk, önkéntes szülőkhöz, akik vállalták a tortúrát. Dror szabadnapos, én otthonról dolgozom, kezdődhet a munka. A rendrakás után két órán keresztül takarítjuk a lakást, pedig inkább a hétéves gyerkőcök után kellene takarítani, de nem tudom leküzdeni a magyar reflexeimet. A vendégvárást takarításnak kell megelőznie, a vendég életkorától függetlenül. És persze nem lehet tudni, melyik anyuka vagy apuka fog feljönni hozzánk, ezért jobb előrelátónak lenni. Drorral általában vetésforgóban takarítunk, vagyis mindig csak a lakás egy része tiszta, de ma a két órás munka végén az egész lakás ragyog, ami váratlanul jó érzés. „Miért nincs takarítónőnk?” – teszi fel Dror sokadszorra kérdést, amire mindig ugyanazt válaszolom: ein li koah, nincs rá energiám. Nem hiszem, hogy értelme volna másra bízni a házimunkát, amit végül úgyis magunknak kell elvégeznünk.
Oren fia is itt van velünk, mézeskalácsot sütünk, amit ugijot horefnek hívok, téli süti. Ezután a gyerekek narancsot díszítenek szegfűszeggel; aki nem járt a szülők közül Európában, nem fogja tudni, hogy ez is karácsonyi szokás. A rosszabb percekben hat gyerek kiabál egyszerre a konyhában, meg is fogadom magamban, hogy most vállaltam el utoljára a házi-anyuka szerepet. Dror mindig mellettem van a bajban, most is, és még a mézeskalács-készítésbe is beszáll, amikor én már a pitákból készített pizzákat teszem be a sütőbe, mert üres gyomorral nem engedek haza senkit. Az anyuka – Oren felesége – feljön hozzánk a fiáért, miután már mindenki elment, kedves nőci, akivel megvan a közös hang és a közös téma: a gyerekeink. Férfiakról nem beszélünk, pedig az érdekesebb volna.
Mézeskalács és szufganija, miért kéne választani? Választani a Roladin fánkjai közül fogok, amikor eldöntöm, hogy melyik lesz az az egyetlen, amit a nyolc napos Hanukka alatt megeszem.
