Mérnökök a brit mandátum idején és Izrael Állam alapítása után

A magyarországi mérnökalija az 1920-as évek elején kezdődött. Fiatal és képzett cionista mérnökök az első világháború utáni Magyarországon uralkodó káosz és antiszemitizmus hatására döntöttek úgy, hogy Erec-Izraelbe távoznak a szülőföldjükről. Ők voltak a kivétel. Az európai cionista mozgalom alapításától kezdve megszenvedte a magyarországi cionista mozgalom gyengeségét és a zsidó közösség közömbös hozzáállását a cionizmushoz. A magyarországi zsidóság jelentős része az asszimilációt tűzte zászlajára, a zsidóságot vallásnak és nem népnek, önmagát Mózes-vallású magyarnak tartotta. Ezért a zsidóságot népnek tekintő cionizmus Magyarországon nehezen talált követőkre. 1910-ben a magyarországi zsidóság mindössze két ezreléke vásárolt sekelt a cionisták támogatására.

Mégis, 1897-től kezdődően cionista szervezetek jöttek létre Magyarországon, és 1903-ban megalakult a Magyarországi Cionista Szövetség. Ugyanebben az évben jött létre Budapesten a cionista diákszövetség, a Makkabea, és igen gyorsan a magyarországi cionizmus tartópillére, legfontosabb szervezete lett; a Herzl-féle politikai cionizmus szellemében meghatározta az egész mozgalom jellegét.

Az első világháború után csaknem egymillió magyarországi zsidó életét veszélyeztették a zavargások, különösen az ország perifériáin. A Makkabea fiatal vezetői hozták létre a cionista századokat. Tagjainak – leszerelt zsidó katonák és tisztek – hivatalos engedélyük volt arra, hogy az erőszakot a hatóságoktól kapott fegyverrel megfékezzék. 1918 novemberétől 1919. február végéig működtek; az időközben megszervezett védelmi erők, valamint zsidó nemzeti identitásuk miatt oszlottak fel.

A néhány hónapig tartó Tanácsköztársaságot, melyben a zsidók is aktív szerepet vállaltak, 1919 nyarán politikai bizonytalanság követte. A fehérterror Horthy Miklós vezetésével a kommunistának kikiáltott zsidók ellen irányult. Amint Horthy került kormányra, a zsidók elleni erőszak ugyan alábbhagyott, de politikai antiszemitizmusban folytatódott. 1920 szeptemberében Magyarországon meghozták Európa első antiszemita törvényét, a numerus clausust, mely előírta, hogy „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma” az egyetemeken feleljen meg a „népfaj vagy nemzetiség” országos arányszámának. A zsidó szó nem fordult elő a törvényben, de egyértelműen a zsidó diákokra vonatkozott: arányszámuk az egyetemi hallgatók között hat százalék lehetett. A cionista mozgalom helyzete romlott, a szövetség majdnem megszűnt. Nemcsak a hatóságok, hanem a neológia is támadta a cionistákat. A Makkabea nyilvános tevékenységét betiltották, a cionista mozgalom csak magánkörökben folytathatta működését.

Mindezek az események, illetve az új politikai helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalok egy csoportja az alija mellett döntött. A Balfour-deklaráció utáni időkben ez az ország építéséért lelkesedő gyakorlati cionizmus jól illeszkedett a Herzl-féle politikai cionizmus szelleméhez.

Beregi Ármin, a magyarországi cionista mozgalom meghatározó alakja és a Makkabea egyik alapítója 1920-ban új mozgalmat szervezett Hamehandesz néven. A húszas évek elején magyar mérnökök nagyobb csoportja érkezett Erecbe, főképp a Makkabea tagjai, orvosok, mérnökök és technikusok. Több hullámban, kisebb csoportokban alijáztak, legtöbben egyedülálló férfiak voltak. Az első csoport 1920 májusában hagyta el Magyarországot. Tagjai: Brünn Jenő, testvére, Brünn Imre, jövendőbeli sógora, Török István, Szívós Béla és Sternheim Mózes. Mivel 1920 májusában még nem működött Palesztina Hivatal Magyarországon, a csoport Bécsbe utazott. Két ügyvéd Pozsonyban működő irathamisító műhelyéből származó és a palesztinai állampolgárságot bizonyító igazolványokkal legálisan alijázhattak, az iratok visszahonosításukat igazolták. Az első csoport ezekkel az okmányokkal érkezett a Szentföldre 1920 júniusában.

Miután megalakult a Palesztina Hivatal, újabb csoport alijázhatott Magyarországról, immár legálisan. A Palesztinába szóló útlevelek ügyében 1920 szeptemberében találkoztak Budapesten a Cionista Szövetség elöljárói, Beregi Ármin és Káhán Niszon, egy magas rangú brit követ és a magyar közigazgatás képviselői. A magyar hivatal kikötötte, hogy az alijázók csak érvényes magyar útlevéllel hagyhatják el Magyarországot. Az angol és a magyar fél részéről megállapított formális követelmények teljesítése megnyitotta az utat a legális alija előtt. 1920 decemberében a Palesztina Hivatal megszervezte a hatvanfős második csoport alijáját. A csoportba diplomások, építészek, diákok, tíz mérnök és más szakemberek kerültek. Munkaeszközökkel is felszerelték őket. 1921. május 1-én érkeztek Jaffába. Munkájuk hozzájárult az ország fejlődéséhez, az építőipar színvonalának emelkedéséhez és a lakhatási körülmények fejlesztéséhez. Egyetlen cikk nem elegendő valamennyi, a húszas években Magyarországról érkezett mérnök bemutatására, közülük nyolc építészmérnök és egy építész munkásságát foglalom össze.

Az 1954-ben Haifában a Makkabea alapításának ötvenedik évfordulója tiszteletére tartott megemlékezés szervezői kiadtak egy füzetet, amely beszámolt a tagok életéről és művéről. Brünn Jenőről, aki akkor már nem élt, ezt írta jóbarátja, Noszin Mose a műegyetemi tanulmányok éveiből: „Nem volt könnyű ennek a halucnak az útja gazdasági tekintetben sem. De ez miben sem befolyásolta az ő kitartását és szorgalmát, amelyek jellemének alapvonásai voltak. Szeretetre méltó kedves ember volt az én barátom, segítésre mindig kész. Nagy technikai tudása volt, úttörő volt […], vérbeli cionista.” Brünn a mérnökök első csoportjával alijázott. A budapesti Műegyetemen tanult, 1910 óta volt a Makkabea vezetőségének tagja. Az első világháborúban hadnagyként szolgált a vasútépítőknél, majd Beregivel együtt a cionista századok felállítását kezdeményezte.

Brünn, az első alijacsoport vezetője a barátaival együtt Jeruzsálemben alapított kommunát Hagomlim néven.

A kommuna a kölcsönös segítségnyújtásra épült, munkaalkalmat keresett a mérnököknek, a tagok együtt laktak és étkeztek, közös kasszán éltek, és felelősséget vállaltak egymásért, például aki jobban keresett, támogatta azt, akinek kevesebb jövedelme volt. A kölcsönösség elve megkönnyítette az életet a munkanélküliség és pénztelenség idején. A szervezet tagjai közös házat béreltek a Muszrara negyedben Jeruzsálemben. A kommuna alapelvei azután is érvényben maradtak, miután a tagok, valamennyien keresett mérnökök, szétszéledtek az országban: a szükségleteiket meghaladó jövedelmet beadták a közös kasszába. A Hagomlim arra is vállalkozott, hogy zsidó építőmunkások új nemzedékét nevelje fel, akik kezdetben napibérért dolgoztak. Egyik első úttörő missziójuk a kövek kitermelése volt Kiriat-Anavimban a teraszos földműveléshez. Ezután Brünnt a Cionista Küldöttek Bizottsága Haderába küldte, hogy a mocsarak lecsapolásában vegyen részt Törökkel együtt, és még hátas szamarat is kaptak a feladat elvégzéséhez. A mocsarakat kiszárították, a maláriás megbetegedések száma kilencven százalékkal csökkent. Haderából Brünn visszatért Jeruzsálembe, építészmérnökként és építési vállalkozóként működött. Jona Friedmannal közösen tervezte Talpiot és Bet-Hakerem városrész első házait, részt vett Rehavia negyed építésében is. A Barclays Bank épületének tervezési és építési munkálatai, a Rex filmszínháznak és a jeruzsálemi főpolgármester, Raghib al-Nashashibi lakóházának a terve is Brünn nevéhez fűződik. Brünn kezdeményezte, hogy a kőbányászat zsidó kezekbe kerüljön, ezért megszerezte a csődbe ment Szela vállalatot, és Friedmannal együtt márványkitermelésbe fogott Bet-Cafafában. Innen került ki a King David Hotel előcsarnokának, a YMCA, a Barclays Bank és a tel-avivi Ohel-Moed szefárd zsinagóga márványborítása. A Héber Egyetem történelmi jelentőségű megnyitóünnepségét 1925-ben a Har-Hacofim amfiteátrumában tartották, melyet Brünn tervezett vasbetonból.

Az 1927-es földrengésben az Al-Aksza mecset megrongálódott, már-már összeomlásától tartottak. Jeruzsálem muftija, Amin al-Husseini Brünn Jenőt és Jona Friedmant kérte föl az épület helyreállítására. A kupola és a kupolát tartó falak közé helyezett betonövvel erősítették meg a mecsetet. A mufti beleegyezett abba, hogy zsidó munkások végezzék el a munkát, és péntekenként, az ima után a mecset előtti téren leterített szőnyegeken piláflakomán vendégelte meg Brünnt és társait. Brünn muzulmán lányiskolát is tervezett és épített Jeruzsálemben a Waqf (Islamic Religious Endowments) megbízásából, az Al-Aksza-mecset szomszédságában. Németországi folyóiratokban tette közzé vasbetonról szóló tanulmányait, meg is hívták ottani tervezőmunkára, de Brünn visszautasította, mert nem akarta elhagyni az országot.

Török István (Pista) 1893-ban született Dél-Magyarországon. A budapesti Műegyetemen 1919-ben fejezte be építészmérnöki tanulmányait. Diákként csatlakozott a Makkabeához. Részt vett az első világháborúban, zászlósként szerelt le, a vidékre induló első cionista osztag parancsnoka volt. A mérnökök első csoportjával alijázott, és a jeruzsálemi Hagomlim kommuna alapítói közé tartozott. Az 1921-es, Amin al-Husseini vezette, brit uralom elleni zavargások több zsidó áldozatot követeltek. Az angolok nem léptek közbe, és nem vetettek véget az összecsapásoknak. A zavargásoknak sok zsidó áldozata volt, köztük Török, akire Jenő testvérével, Brünn Annával kötött házassága utáni napon késsel támadt rá egy arab, és életveszélyesen megsebesítette. De a kórházban megmentették az életét.

Az első időkben Török nem tudott a szakmájában elhelyezkedni, ezért alkalmi munkákból élt. Magyar barátaival együtt építette Kiriat-Anavimban a teraszokat. Később építészmérnökként dolgozott a brit mandátum közműépítkezésein, többek között magyar kollégáival együtt tervezte meg a Jeruzsálemet Betarral és Jerikóval összekötő utat. Török felelt az út alapozásáért és kiépítéséért. A brit építésvezető arra biztatta, hogy a szükségesnél több alapanyagot vegyenek, és a felesleget adják el jó pénzért, majd osztozzanak a bevételen. Török elutasította az ajánlatot, ezért elbocsátották. Emiatt, illetve a földmérő és ingatlanfelmérő hivatás követelményei miatt Török újra iskolapadba ült. Tanulmányai végeztével földek parcellázásával és földméréssel foglalkozott, például a hanitai fal és torony titkos mérési munkálataival. Török állította föl az északi kerítést a libanoni határon. Maszadában, ahová a küldöttség szamárháton érkezett, kimérte a Szentföld földmérési hálózatának alappontjait.

Török széles körű társadalmi munkát is végzett: hét éven át a Jeruzsálemi Makkabi labdarúgó-egyesület elnöke volt; a magyarországi olék szervezetét (HOH) vezette; a Hagana tagja és jeruzsálemi parancsnokságának egyik vezetője volt. Török a második világháborúban az angol hadsereg Zsidó Brigádjában tiszthelyettesi rangban szolgált, és harcolt az 1948-as függetlenségi háborúban. Az államalapítás után önálló építészmérnökként működött, majd a Szochnut földmérő osztályát vezette, idővel ez lett Izrael Térképészeti Hivatala.

Tolnai Árpád építészmérnök, elkötelezett cionista vezetői képessége már az oroszországi hadifogságban is megmutatkozott, erről számoltak be hadifogolytársai az emlékére írt könyvben. Miután Tolnai hazatért Magyarországra a fogságból, a Cionista Szövetség titkárává nevezték ki. A hatvanas csoporttal alijázott 1921. május 1-én. Fogadtatása a jaffai kikötőben nem volt biztató, hiszen éppen a zsidók elleni arab lázongások idején érkezett. Tolnai a jeruzsálemi Muszrara negyedben lakott, és az építőiparban helyezkedett el. Tíz éven át barátokkal és kivitelezőkkel közös munkálatokban vett részt; elsősorban Jeruzsálemben tervezett lakóházakat gazdag arab családok megbízásából, és az építkezést is felügyelte. A kivitelezőkkel kötött szerződésekben ragaszkodott ahhoz, hogy családja egy-egy évig az elkészült épületben lakhasson. Tolnai Jeruzsálem vízvezeték-hálózatának és csatornázásának kiépítésében is részt vett. A második világháború kitörésekor, ötvenéves kora körül önkéntesként vonult be a brit hadsereg mérnöki osztagába, és vett részt a Gut Árpád tervezte, Eufráteszen átívelő híd megépítésében Szíriában. Tolnainak, a magyar mérnökcsoport egyik legszínesebb egyéniségének muszrarai háza a magyar közösség központja lett, nyitva állt minden új ole előtt, a házigazda hetekig vendégül látta, aki betért hozzá.

Sefer Ármin 1920-ban érkezett a Szentföldre. Kezdetben Gut Árpáddal együtt dolgozott, alighanem a haifai nagy lisztmalmok építésén. Majd Jeruzsálembe költözött, és Brünn Jenővel, későbbi barátjával működött együtt. Sefer az építési munkafolyamatok szakértője volt. A jeruzsálemi építőanyagokról szóló cikke a Haarec kereskedelmi és ipari heti kiadványában jelent meg 1922. június 30-án. A cikk a jeruzsálemi építési módszerek történetét mutatta be a kezdetektől; Sefer véleményt mondott a jelenkori és a jövőbeli építési módszerekről is. Javasolta, hogy az épületek betonfalát kívülről faragott kövekkel burkolják be, az úgynevezett jeruzsálemi kővel, és a szigetelés a belső vasbeton falra kerüljön. Sefer szerint a módszer a többemeletes házak építésénél is alkalmazható. A cikkben utal a haifai nagy malmok építésénél használt technikára. Sefer lakóházakat is tervezett, Brünn-nel közösen tervezte az új jeruzsálemi lakónegyed, Bet-Hakerem első hat házát; ők voltak az építkezés kivitelezői is. Sefer és Brünn előre kifizették az építőanyagokat, és zsidó munkásokat alkalmaztak. De a házak építtetői késtek a fizetéssel, és összevesztek az építészmérnökökkel. Az egyik megrendelő család tagjai betörtek elkészült házukba az ünnepek alatt, amikor a munkások nem dolgoztak. Sefer nem tudta teljesíteni a szolgáltatókkal és a munkásokkal szemben vállalt pénzügyi kötelezettségeit, és családjával visszatért Budapestre. Az egész család elpusztult a holokausztban. Brünn egyedül viselte az adósságok terhét.

Vámos Leó 1921 tavaszán szervezte meg a hatvanfős második csoport alijáját. Az alija gondolata akkor született meg benne, amikor egy budapesti kávéházban a világháború végét ünnepelték, és a távozó lerészegedett társaságot antiszemita zavargók véresre verték az utcán. Másnap alijára jelentkeztek a Palesztina Hivatalban. Vámos a vasbeton szakértője volt. 1919-ben diplomázott a budapesti Műegyetemen, és munkába állt egy betonnal foglalkozó nagyvállalatnál. A Szentföldre érkezése után Tel-Avivban a Habone társaságnál kapott állást, ahol Gut Árpád is kezdte ereci tevékenységét. Stern Dávid, a Vaad Hacirim letelepedési osztályának vezetője képzettsége és tapasztalata miatt hívta meg Vámost, hogy csatlakozzon az osztályhoz. Stern főállást kínált, és azzal bízta meg Vámost, hogy Emek-Jiszreel új településein mezőgazdasági épületeket emeljen. 1922-ben Vámos építtette Nahalal település mezőgazdasági épületeit. Az első oszlopokat holdvilágnál, az éjszaka közepén öntötték ki helyi munkásokkal, akik között Smuel Dajan is ott volt. Vámos később több kibucban és a munkások mosavjaiban is felügyelte a mezőgazdasági épületek építését, többek között Kfar-Jehezkelben, Balfouriában, Tel-Adasimban, Gevában és Kfar-Hitinben. 1927-ben Haifába költözött, önálló építészmérnökként dolgozott, közösségi épületek, karmeli lakóházak és villák tervezésével és építésével foglalkozott. A második világháborúban a haifai brit helyőrségnél vállalt építészmérnökként önkéntes munkát. Haifában és országszerte több mint harminc katonai bázis épült meg a felügyelete alatt, jellegzetes formájú épületek hosszított, illetve kör alaprajzú tetővel, ezeket az angolok Vámos sátrainak hívták. Az Ecel tagja, Gruner Béla kivégzésének másnapján Vámos felmondott; csak Izrael Állam alapítása után tért vissza állami szolgálatba a felügyelő hatóság alkalmazottjaként. Később az Állami Telekkönyvi Hivatalt vezette.

Patai József budapesti lapszerkesztő és cionista vezető zarándokutakat szervezett a Szentföldre. 1926-ban barátját, a mérnök Koch Andort kísérte el autóútján, aki nagy sebességgel hajtott Salamon víztárolói felé, hogy megnézzék a vízművet, amit Koch emelt a helyszínen. Patai beszámol a gyönyörű tájról, meghatódik a lenyűgöző látványtól és a Jeruzsálem lakóinak vízszükségletét kielégítő rendszer hasznosságától. Koch 1888-ban született, és a mérnökök második csoportjával alijázott. Gépészmérnöki, vasúti és vízmérnöki diplomát szerzett a budapesti Műegyetemen. Budapesten a déli vasút vezető mérnökeként dolgozott. Az első világháborúban orosz fogságba esett. A fogságban, ahogy társai közül többeknek, neki is megerősödött cionista öntudata. A világháborút követően „Zsidó, menj Palesztinába” kiáltással megtámadták és megsebesítették a budapesti utcán. Elhatározta, hogy alijázik. Hajója a jaffai kikötőbe érkezett, innen Jeruzsálem felé vitte az útja, és képzettségének és tapasztalatának köszönhetően igen hamar a jeruzsálemi városháza vízügyi részlegének vezetőjévé nevezték ki. Koch magyar mérnökökkel és munkásokkal dolgozott együtt a jeruzsálemi vízhálózat kiépítésén. Szivattyúállomásokat építettek, és lefektették a város vízvezeték-hálózatát, korábban az udvarok alatti vízgyűjtő medencékben fogták fel az esővizet. Az új vízvezeték-hálózatot többek között a Betlehem felé vezető út melletti Salamon víztárolói látták el vízzel. Ezek a víztároló medencék pusztulófélben voltak és csaknem kiszáradtak; Koch vezetésével megtisztították őket a lerakódott földrétegtől és a növényzettől, és a medencék újra Jeruzsálem legfontosabb vízforrásává lettek. Koch műve mérföldkővé vált Jeruzsálem városának történetében, az avatás Lord Plummer brit különleges megbízott részvételével zajlott. Koch emlékét a jeruzsálemi szivattyúállomás falán elhelyezett emléktábla őrzi. Koch 1933-ig dolgozott a jeruzsálemi városházán, akkor a város zsidó és arab lakossága között megromlott viszony miatt felmondott. A polgármester, Raghib al-Nashashibi azzal vádolta, hogy megvesztegették, és a vízműben a zsidó munkásoknak kedvezett. Koch feljelentést tett, megnyerte a pert, mégis otthagyta a városházát, és magánirodát nyitott. Koch tiszteletre méltó társadalmi rangot vívott ki magának Jeruzsálemben: a Bne-Brit elnökévé, a Jeruzsálemi Makkabi tiszteletbeli elnökévé és a külügyminisztérium protokollügyi tanácsadójává nevezték ki. Otthona a magyar mérnökök találkozóhelye volt, kollégái és neves személyiségek fordultak meg nála: Ben-Gurion, Arlozorov, Ben-Cvi, Saret, Sáj Agnon, Wauchope brit különleges megbízott és mások.

Az építész David Kroyanker, a jeruzsálemi építészet történetének kutatója írja Harmat Zoltánról szóló könyvében: „Ebben a könyvben annak a fontos építésznek a pályáját foglalom össze röviden, aki életében nem kapott méltó elismerést.” A bevezetőben Jeruzsálem akkori polgármestere, Teddy Kollek írta: „Harmat Zoltán Sámson építész azon kevesek egyike, akik nyomot hagytak a városon, hiszen Jeruzsálem több meghatározó épületét tervezte.” 1984-ben Kollek a Seare-Cedek Kórházban Harmat Zoltán betegágyánál ünnepség keretében nyújtotta át az építésznek a Jeruzsálem-díjat életművéért és a városért végzett hatvanévnyi munkájáért.

Harmat 1900-ban született Máramarosszigeten. Tehetséges fiatal zongoraművész volt, és a városban működő cionista szervezet, a Barisszia tagja. Középiskolai évei után a budapesti Műegyetemen 1924-ben szerezte meg a diplomáját, és egy éven át tervezőirodában dolgozott. Ezután alijázott, és Jeruzsálemben telepedett le. Az első négy évben a brit építész, Albert Clifford Holliday irodájában dolgozott, aki sok más épület mellett a Skót templomot és a városháza épületét tervezte Jeruzsálemben. Harmat hagyatékában csaknem százötven tervet találtak, amelyek nagy része nem valósult meg. A tervek részben a brit mandátum idején, részben az államalapítást követő években készültek. 1929-ben Harmat önálló tervezőirodát nyitott. Tágas, két és fél szintes magánházakat, többlakásos bérházakat tervezett a városközpontban, Rehaviában, Talbiében és Bakaában a társadalmi elit lakhelyének, illetve befektetési célra is.

Harmat az egyik legtehetségesebb, legjobb ízlésű, eredeti és újító építésznek számított a városban. Bauhaus (nemzetközi) stílusban alkotott, a dísztelen, geometrikus-funkcionalista szellemet követte, az egyenes vonalvezetést, de át is értelmezte a Bauhaus formanyelvét. Saját stílusát a formai jegyekben fedezhetjük föl, például az épület tömbjét több aszimmetrikusan elhelyezett egységre osztotta, hogy az épület méretéből adódó hatást csökkentse. A stílusjegyek közé tartozott a homorú és domború vonalak váltakozása a homlokzaton, a főbejárat fölötti betontető, az art déco stílusú kapuk és bejárati ajtók, a keskeny vagy megemelt épületrész a horizontálisan tagolt épületben. A harmincas években Jeruzsálemben új városrészeket, illetve a városközpontban, Rehaviában, Bet-Hakeremben, Talpiotban és Talbiében új épületeket emeltek. A tehetős zsidó és arab megrendelők sorban építtették a többszintes épületeket az üres telkeken. Harmat számára óriási lehetőség volt, hogy pénzügyi megkötöttség nélkül bontakoztathatta ki tehetségét. Értékes épületei közül néhány: Jeruzsálemben a Salom Horowitz-ház (Ahad Haam utca 20.), a Hananja-ház (Keren Hajeszod utca 32.), Jesajahu Barvida háza (Ahad Haam utca 21.), Hanna Szalma háza (Balfour utca 2.). A Gad Machnes-ház (Petah-Tikva, Rothschild utca 83.), a netanjai városháza és Netanja egyik alapítójának, Oved Ben-Aminak a háza. Bérházak Jeruzsálemben: Bet-Hananja, a Hajóház (Ibn-Ezra utca 3. és 5.), két Salame ház (Marcus utca 2., Balfour utca 21.), bérház a Balfour utca 14.-ben.

Izrael Állam alapítása után a fiatal ország gazdasági helyzetéhez és szükségleteihez igazodva Harmat céljai is módosultak. A tömeges alija és a hatvanas évek takarékossági követelményei miatt már nem építettek a brit mandátum idején megszokott tágas magánházakat. Jeruzsálemben főképp intézmények épültek: a Kneszet, a kormányzati negyed, az Izrael Múzeum, a givat-rami egyetemi negyed, a Katamonim vagy Kiriat-Hajovel városrész olcsón és gyorsan felhúzható társasházai. A legtöbb munkát tel-avivi építészek kapták, így Harmatnak megélhetési nehézségei voltak. Az építészek szövetségének elnökéhez, Cvi Brandeishez fordult, és azt javasolta, hogy alakítson építész-szakszervezetet Jeruzsálemben, amely szakterületek szerint osztaná el az állami és magánmegbízásokat. Az ötlet nem valósult meg. Az államalapítás utáni korszakban épült meg Harmat nagyszabású műve, a Holyland Hotel a tehetős zsidó, Hans Kroch megbízásából (1952). A hotel sziklás dombra épült, egyszerű, visszafogott és elegáns, nemes, homorú és domború vonalakkal. A 21. század elején a hotelt lebontották, és a helyén hatalmas lakóépület-komplexum épült; neve a korrupció szinonimájává vált. Az építkezésből országos méretű bírósági ügy lett. Az ötvenes években Harmat már meglevő házakhoz tervezett emeletráépítést vagy épületszárnyat. A hatvanas években új lakóházakat is épített, például két hatemeletes bérházat a Karmon utcában, Bet-Hakerem negyedben. A házakat háromágú csillag formájára tervezte, az újítást az ország más településein is átvették. Később Harmat nyolcemeletes, az épületeket átjáróval összekötő sorházakat tervezett. Egyéb munkái: Bait-Vegan városrészben a Bne-Brit nőegylet gyermekintézményeinek területén épített házak; Petah-Tikva mellett a baptista településen falusi hangulatú közösségi, lakó- és mezőgazdasági épületek. Mekor-Baruh negyed ipari központját, gyárépületeit Harmat két társával együtt tervezte. Abu-Torban a jeruzsálemi városháza megbízásából Eliezer Ben-Jehudáról elnevezett elemi iskolát tervezett. A Holyland Hotel és a csillagházak kivételével az ebben a korszakban tervezett épületek sablonosak, és nélkülözik a Harmatra jellemző stílusjegyeket.

Harmat munkásságának mindkét korszakában készített olyan terveket, amelyek nem valósultak meg: az Anglo-Palestine Bank épülete Tel-Avivban; a tel-avivi központi buszpályaudvar (harmincas évek); az Allenby út üzlethelyiségei, és szállodája; a King George út üzletei Jeruzsálemben; Meir-Sfeja ifjúsági falu bővítése; Neve-Ilan mosav. Harmat nagyszabású középületei: a Saron Hotel bővítése Herzliában; szálloda Talpiotban; kereskedelmi, iroda- és lakóépület terve a Davidka téren Jeruzsálemben; többemeletes irodaház a Janaj utcában; az Israel Land Buying Development and Building Company épülete. Ahhoz, hogy valaki jelentős állami megbízást kapjon, el kellett nyernie az építészeti pályázatok első díját. Harmat több pályázaton is részt vett, mégsem nyert, bár előfordult, hogy az első helyezett munkájához hasonló pályázatot nyújtott be: a jeruzsálemi nemzetközi kongresszusi központra és hangversenyteremre beadott elutasított pályázata hasonlított az első helyezett Zeev Rechter tervéhez. Hasonló történt a tel-avivi Diaszpóra Múzeum tervével. Harmat nem nyert egyetlen pályázatot sem, alighanem az államalapítás után kegyvesztett lett.

Harmat eljárt a ’magyar parlament’ (csaknem valamennyi városban hetente összegyűlő baráti társaság) találkozóira Jeruzsálem divatos kávéházaiba. A Rotary Club tagjai közé tartozott, a klub elnöki tisztét is betöltötte (1956–1957). A szabadkőműves társaság tagja, művelt, szerény, intelligens ember, aki sohasem házasodott meg, és a felépült házait „gyerekeimnek” nevezte.

Tanítványai és hódolói megilletődve emlékeznek meg Breuer József professzorról hatvan évvel azután, hogy nyugdíjba vonulása alkalmából a haifai Technion professor emeritusa lett. Közöttük Menahem Rebhun professzor, a mérnök dr. Nachman Marcus, Hillel Rubin professzor, a Technionban Breuer nyomába lépő Shragga Irmay professzor családtagjai és Max Reis professzor. A visszaemlékezések szerint professzor Breuer alapította az egyetem hidraulika tanszékét az építészmérnöki karon; vízmérnöki és hidraulikai ismereteket, öntözést, áradás elleni védekezést, csatornázást és vízenergia-hasznosítást oktatott.

Szakterülete elsőrangú szakértőjéről Simha Blass a palesztinai főcsatornáról írt könyvében megjegyzi, hogy a húszas években Breuer József volt az egyetlen vízmérnök Erecben. Breuer alacsony, szerény, szívélyes, vallásos ember volt, aki nem hordott kipát. A professzorok között azon kevesek egyike, akik hibátlanul beszéltek héberül. Pontosabban: Breuer a Biblia nyelvén beszélt erős magyar akcentussal. Tanítványainak több nemzedéke rajongott érte; jószívű, odaadó és megértő tanárnak ismerték, aki ha kellett, hallgatóinak munkát is szerzett. Breuer, a hidraulikatudomány elméleti művelője vízügyi és csatornázási munkákhoz, vízvezetékek, víztornyok és medencék építéséhez adott tanácsot, és a munkák kivitelezését felügyelte az egész országban.

A Makkabea megalakulásának ötvenedik évfordulójára kiadott füzetben Breuer professzor távirati stílusban így foglalta össze az életművét:

Születtem 1882-ben Komáromban. 1901-ben érettségiztem a budapesti Rabbiszeminárium középiskolájában, 1905-ben szereztem meg mérnöki oklevelemet a budapesti Műegyetemen. 1921-ben alijáztam. Itt az országban mocsárlecsapolásokkal, öntözési, kanalizációs és egyéb vízmunkálatokkal foglalkoztam. Ki kell emelnem az Emek-Jiszreel szanálási munkálatait. 1922–1923-ban elnöke voltam a Palesztinai Mérnökegyesületnek, 1926-ban kineveztek előadónak, 1938-ban pedig nyilvános rendes tanárnak a haifai Műegyetem [Technion] hidraulikai tanszékére. 1929–1931 években igazgatója [elnöke] voltam a Műegyetemnek, 1943-tól 1945-ig pedig a tanári kar tanácselnöke. 1954 óta a Műegyetem professor emeritusa vagyok. Tagja vagyok a Makkabea Veteránjai Izraeli Szövetségnek.

Breuer, ahogyan már említettük, nemcsak tervezőmérnök, hanem tudós, kutató is volt, megírta a hidraulikai egyetemi jegyzet fejezeteinek többségét, és létrehozta a Technion hidraulikai laboratóriumát.

Az első időkben Breuer Tel-Avivban nyitott tervezőirodát társával, Elek Sámsonnal. A vízmérnök szaktekintély híre a Keren Kajemet vezetőihez is eljutott, és Emek-Jiszreel mocsarai ügyében hozzá fordultak. Breuer irodáját bízták meg a KKL mocsaras vidékének mezőgazdasági területté alakításával; a munkálatokat a KKL és a Keren Hajeszod fizette (1922–1924). Nurisz, Ein-Harod, Tel-Joszef, Bet-Alfa és Nahalal vidékén szárították ki a mocsarakat, ahonnan Emek-Jiszreel keleti részére terjedt át a malária. A mocsarakat források táplálták, és a talaj felszínén maradt, el nem vezetett esővíz. A csatornázást a felszín alatt végezték; az Egyiptomból behozott agyagcsöveket betonárok alapzatra fektették le. A csatorna egyes részei nyitott árkokba kerültek. A folyóvizet és vízgyűjtő területüket öntözésre használták, a csatornázott forrásvízzel együtt a környező településeket is ellátták ivóvízzel. A mocsarak kiszárításának köszönhető, hogy megszűnt a malária, és a települések virágzásnak indultak. A termőföld feljavítása terén végzett munkája nemzetközi elismerést hozott Breuernak, a Népszövetség felkérte, hogy írjon könyvet a mocsarak kiszárításáról, az öntözésről és a termőföld feljavításáról, hogy másutt is alkalmazzák a módszerét. Breuer eleget tett a kérésnek, Elek Sámsonnal közösen írt könyve a KKL támogatásával jelent meg 1925-ben héberül.

Breuer tanácsadóként az államalapítás előtt és után, egészen az ötvenes évekig részt vett az izraeli vízgazdálkodásban, minden ezzel foglalkozó bizottságnak tagja volt. A haifai Technion egyedüli képviselőjeként részt vett az Izrael vízellátását biztosító országos csatorna tervezőbizottságának munkájában (1950–1956). Breuer annak a bizottságnak is tagja volt, amely az országos csatorna munkálatainak kivitelezését ellenőrizte (1957–1958). Részt vett a Jarkon–Negev-csatorna vizsgálóbizottságában is, és megválasztották a HOH haifai elnökévé. Halála előtt egy évvel, 1961-ben kapta meg a Haifa díszpolgára kitüntető címet a város polgármesterétől, Abba Hushitól, aki korábban egyszerű munkásként dolgozott Breuer felügyelete alatt a mocsarak lecsapolásán Emek-Jiszreelben.

Gut Árpád a nyugat-magyarországi Kéthelyen született 1877-ben. Budapesten, a Markó utcai Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. A Műegyetemen folytatott mérnöki tanulmányokat 1901-ig, majd tervezőirodában gyakornokként dolgozott. Gyakorlatot szerzett vasbeton, acélszerkezetes épületek és hidak tervezésében és építésében. Gut 1908-ban társával együtt megnyitotta önálló tervezőirodáját, amely hamarosan a legfontosabbak közé tartozott Magyarországon. Működésük tizenkét éve alatt 654 épületet emeltek Magyarországon és az országhatárokon kívül: hidakat, középületeket, palotákat, nehézipari gyárakat, ipari létesítményeket, víztornyokat, víztárolókat és vízgyűjtőket. Az első világháború kitörésekor Gutot is behívták, katonai erődök építése volt a feladata. Egy év múlva orosz fogságba esett, ahol találkozott az antiszemitizmussal és a cionizmussal is. Cionista érzelmeit fokozta az egyre durvább magyarországi antiszemitizmus. Gut a Beregi alapításával létrejött Hamehandesz szövetség tagja volt, elhatározta, hogy alijázik, 1921 márciusában érkezett a Szentföldre. Nagyszerű építészmérnöknek számított, ezért érkezése után rögtön elhelyezkedett, tervező- és építőmunkákkal bízták meg. Először a tel-avivi tengerpartra tervezett kaszinónak nevezett kávéház és vendéglő szerkezetének tervezésébe vonták be. Gut tengerbe süllyesztett betonpillérekre helyezte a vasbeton vázas konstrukciót. A kaszinó után a haifai nagy malmok tervezésébe vágott bele, erre a munkára, hírnevének köszönhetően, Lord Rothschildnak, a malmok építtetőjének a képviselői választották ki. Gut vasbeton vázra építette fel a húsz méter magas konstrukciót, így a széles és magas csarnokban a födémet nem kellett oszlopokkal alátámasztani. Másik, ugyancsak nagyszabású terve a Neser cementgyár építése volt Haifa mellett. Az építkezésen magyarországi olék dolgoztak, mérnökök és munkások, az építkezés területén mindenki magyarul beszélt. Az épületek tervezésénél kétfajta építési módszer ötvöződött. Az alapok és a falak vasbetonból készültek vasbeton vázas konstrukcióban. A födém viszont könnyűépítésű acélvázas szerkezetből készült, hullámpala vagy azbesztborítással.

A húszas években Tel-Aviv népessége megnőtt, ezért a vízvezetékekben a víznyomás szabályozásához víztornyokra volt szükség. 1923 októberében a városháza tervpályázatot hirdetett víztorony építésére Tel-Aviv legmagasabb pontján, a Maze utca 36. melletti magaslaton. Négy tervezőiroda nyújtott be tervpályázatot, közöttük Elek és Breuer, valamint Gut irodája. Gut megnyerte a pályázatot, és vasbeton szerkezetű, tizenhat méter magas víztornyot tervezett eklektikus stílusban. Újabb víztornyokat is épített Tel-Avivban, Jaffában és a Bloomfield-stadion szomszédságában. 1927-ben az az eredeti ötlete támadt, hogy a tel-avivi part hiányzó kikötőjét a hajórakományok kirakodásához szükséges, a parttól elegendő távolságra épülő kirakodóállomással helyettesíti. Találmányára szabadalmat adott be Erecben és Németországban. 1930-ban Gut a már felépült, de be nem fejezett tel-avivi nagy zsinagóga (Allenby utca) építésénél is kamatoztatta tehetségét.

A zsinagóga tervezői mérnöki ismeretek hiányában nem tudták felépíteni a kupolát. Gut megerősíttette a kupola tartószerkezetét, csökkentette a súlyát, könnyű acélszerkezetet tervezett, és a kupolát kívülről rézzel borította. 1935-ben társával, a vízmérnök Szofraszkival a sokfelé ágazó tel-avivi szennyvízcsatorna alapjait fektette le. Ez volt a város első vasbetonból épült föld alatti szennyvízcsatornája. A második világháború kitörésével Gut több munkát is végzett a brit hadsereg számára, többek között fölépítette életművének csúcsát, az Eufrátesz folyón átívelő hidat a szíriai Al-Raqqában. Gutnak olyan hatszázhatvan méter hosszú hidat kellett terveznie, amely elbírja a két sávban egyszerre egymás mellett haladó tankokat. Három nap alatt elkészült a tervekkel. A vashiány miatt a brit hadsereg újrahasznosítható anyagokat ajánlott fel Gutnak, ezzel dolgozott: a Haifa olasz bombázása után deformálódott olajhordók adták a nyersanyagot a hosszanti gerendákhoz és a híd déli oldalának felső építményéhez; a híd pillérei pedig a Bagdadból hozott és olajfúrásnál használt csövekből készültek. Gut tízesével fúratta be őket a folyómederbe, és vasbetont öntetett közéjük. Tervei szerint a hidat a folyó két partjáról kezdték el építeni, két különböző eljárással, a déli oldal acélból, az északi oldal betonból épült.

A hidat 1942. január 13-án kezdték el építeni, és június 1-én adták át a forgalomnak. Gut Árpád a közösségi és ipari létesítmények építésével az országépítők első vonalába tartozott Erec-Izraelben. 1948-ban, Izrael Állam alapítása után tíz nappal hunyt el.

Nagyon keveset írtak még [a mérnökalijáról] – írta Brünn Jenőről szóló cikkében Noszin Mose –, s így a zsidó világ nem is nagyon tud róla, hogy mit jelentett az országépítés szempontjából annak az alig egy tucat kiváló magyar–zsidó mérnöknek a megérkezése a húszas évek legelején! Az építészetben és közmunkákban egyáltalán nem voltak technikai erők és megfelelő szakemberek az országban. Mi, a budapesti Makkabea és Bar-Kohba tagjai büszkék lehetünk, hogy mi adtuk az országnak az első mérnök halucokat.

Héberből fordította Kónya Judit

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com