„Ég a gyertya, ég, el ne aludjék! Aki lángot látni akar, mind leguggoljék” – énekeljük Nadavval otthon szombaton a másnap kezdődő Hanukkára készülve. Nadav boldog és pörög, mint a hanukkai pörgettyű, ráadásul szépen artikulálja az „el ne aludjék” szavakat; ma sem fog időben elaludni, az fix. Rafi este fél tízkor felmászik az emeletes ágy felső ágyára és beleolvassa magát az éjszakába, ez most az új módi, kiolvasni a kölcsönkönyvtárat, és versenyt olvasni a sorozatok íróival, ki a gyorsabb, az író vagy Rafi, az olvasó.
Zsonglőröknek való ünnep a Hanukka, amikor egyrészt úgy kell csinálni, mintha nem volna ünnep és be kell járni dolgozni, másrészt viszont a Hanukka csodáját kell ünnepelni, ami a magcsaládunkban annak a csodáját jelenti, hogy még bírjuk húzni az igát. Az iskola bezárt, és egy hét múlva nyit majd ki újra. Drorral előre leosztjuk, hogy melyik nap ki viszi be a munkahelyre a nagyot, a kicsivel csak a pénteket és a vasárnapot kell majd megoldani, amikor ovi se lesz. Két kisgyereket becipelni a munkába az izraeli főnökök gyomrát is megfekszi, ezért azt tervezem, hogy vasárnap abbahagyom a bűvészkedést és beteget fogok jelenteni. Átlátszónak átlátszó, de nem bánom.
Emlékeztetem magamat, hogy ne feledkezzek el a karácsonyozó magyar rokonságról sem, akiket minden évben az internetkábeleken keresztül ölelek magamhoz karácsony estéjén. Idén könnyítésképpen szombatra esik 24-e, legalább nem az uszodából, a játszótérről vagy a buszról, vagyis az izraeli hétköznapokból kell a jóllakott rokonokkal együtt ünnepelni.
Az Emek Refaimra már december elején kikerültek a hókristály-neonok az ünnepre. Vasárnap este a rézből készült, oroszlános családi gyertyatartóban gyújtjuk meg az első gyertyát. A gyertyatartó alá ezüstpapírt teszünk, hogy ne legyen baj, hiszen Hanukka a lakástüzek ideje is Jeruzsálemben. A kőpadlós vasbeton-házakban, ahol a beton hangvezető tulajdonsága miatt minden pisilés és fürdés közösségi élmény, az évnek ebben a szakában még a faborítás híján is rendszeresen kiég egy-egy lakás.
Hétfő reggel háromnegyed hétre beszélünk meg Joellal találkozót a dojó elé, Tel-Avivba utazunk együtt egy japán mester órájára. Dov, a tanárunk és Jair is velünk van, aki az óráimon segít nekem. Visz az autó, Joel vezet, lehunyom a szememet a hátsó ülésen, de nem sikerül elaludnom. Mióta beszálltam az autóba, úgy érzem, hogy ezt a napot sokáig fogom még cipelni magamban, lélekben és testben is. Úgy látszik, ahogy öregszem, egyre több idő kell a regenerálódásra, mindkét vonalon.
Kilenckor elkezdődik a három és fél órás edzés. A rövid bemelegítés után Joelt keresem a szememmel. A közel hetven éves és megközelíthetetlenül titokzatos japán tanár áll és magyaráz a tatami közepén az ismeretlen feketeöves férfiak gyűrűjében, elkél a segítség. Aztán persze megtalálom Joelt, összenézünk, aztán még többször is, jaj mi ez az egész, együtt mozog harminc ember a tatamin, de én mégis csak egyetlen egyre összpontosítok közülük, hogy leverjem mellé a sátramat, és soha többé ne mozduljak el mellőle, mert ő adja a biztonságot. Az edzés után hazafelé utazva végre összeáll a kép: Joel a jó férj és apa típusa, azé a férfié, akire fiatalon soha rá nem néztem volna, mert untatott. Ilyen férfit akartak mellettem látni a jóakaratú rokonaim, akik azt hitték, hogy tudják, mi kell nekem, de nekem mégis valami más kellett mindig, megmagyarázhatatlan okból, ami ennél több, mert kiszámíthatatlan és bonyolult. Joelen keresztül ma megláttam a jót a kiszámíthatóban és az egyszerűben, és megértettem, mit kaphat a jó fiútól a nő, aki nem én vagyok: mindent.
Íme a férfi, akire az ember rábízhatja magát, aki tudja, mikor mit akar, és amit megszerez az életben, azt megosztja a párjával: a támasz. Most megértettem végre, hogy miért nem kellett volna nekem Joel, ha huszonéves koromban találkozunk, és mi teszi olyan vonzóvá most, amikor már négy fős a családom, és ettől minden olyan bonyolult. A Katamonim városrészben autózunk hazafelé, mindjárt ki kell szállnom. „Szomorú lettem valamiért, van valami cukrod? Érzelmi evő vagyok” – nevetgélek hamisan, mert nem a saját hangomon beszélek. Joel már nyújtja is hátrafelé a Mentos-cukorkát. „Miért vagy szomorú, olyan klassz volt ez a nap”, “Igen, jó volt, na sziasztok, én itt kiszállok” – köszönök el mindenkitől. Innen folytatjuk.
Aznap este, miután a gyerekek már alszanak, beavatom Drort a megfigyelésembe, hogy mennyire sokatmondó a Joelek nem választása a részemről, és hogy kegyelmi állapotnak élem meg, hogy Dror oldalán nem kell azt a klasszikus női szerepet vinnem, amit egy ilyen Joel-klasszisú jeruzsálemi férfi oldalán menedzselt hagyományos kapcsolatban kellene. Vajon Joel felesége is négyszer egy héten eljár otthonról este? Költői kérdés. Dror szerint ha huszonévesen alijáztam volna, akkor is lecsúsztam volna Joelről, az ilyen fiúkkal nem várnak sokáig a lányok. Miután ezt megbeszéltük, kimegyek az erkélyre, hogy elzárjam a fűtést, majd ágyba bújunk. Beterít a paplan, jöhetnek az álmok.
