Szaporodnak fejemen az ősz hajszálak, mint szívemben a halál – megbicsaklik a nyelvem, ahogy hangosan kimondom a rontott verssort a tükör előtt állva. Amióta apám meghalt, közelebb jött a halál, hiszen ő nem áll ott többé a halál és énközöttem. A gyász második szakaszának végén járhatok, a tagadást követő indulatkitöréses szakasz vége felé. A gyászmunkát késlelteti, hogy az indulataim nem kifelé, hanem befelé törnek: belém törnek az indulataim, mint a hosszúra hagyott köröm. A gyász következő állomásába, a szimbiotikus szakasz előszobájába is belépek néha-néha, például most itt a tükör előtt állva, ahogy döbbenten észreveszem, hogy egyre jobban hasonlítok az apukámra. Konkrétan a halott apám néz rám vissza a tükörből.
Miközben bámulom a jelenséget, Rafi lakkjának pöttyeit veszem észre a tükrön, legalább valami felvidít; a két fiúra gondolok és arra, hogy akkor mégis van még egy darab élet előttem. Dror mindkét szülőjét elvesztette már jó régen, még mielőtt megismerkedtünk volna, mégsem tud segíteni, birkózhatom apukám emlékével egymagam. A cél a gyász utolsó fázisába való beérkezés, vagyis az új énem megalkotása és a kiteljesedés. Így mondják. Persze nem egyirányú a folyamat: egyelőre a három lépés előre, kettőt hátra, majd még egyet hátra üzemmódban működöm, amíg próbálom felfejteni, mi, hogyan és miért történik velem.
Ez a hét sem hagy sok időt azonban a gondolataim rendszerezésére. Vasárnap váratlanul tél lett, igaz, csak három napra, hideggel és viharos esővel. A start-up nation ismét nem tudott megbirkózni a téli időjárással, vagyis a csatornákat felduzzasztó esővízzel. A százéves évfordulóra jól jönne egy második mérnökalija Magyarországról; száz éve épül-szépül az ország, de az esővizet még nem tanulták meg elvezetni ezen a tájon. Az áradások a dombos és hegyes Jeruzsálemre kevésbé jellemzőek. Nadav óvodájában hétfő reggel mégis bokáig érő víz fogadja az óvónőket, a gyerekeket átköltöztetik egy másik terembe. Otthonról dolgoznék, de a télvíz miatt szakadozik az internetszolgáltatás, ezért bezárom a home-office-t és elviszem Rafit fagyizni a bevásárlóközpontba az egy hetes hanukkai iskolaszünet utolsó napján.
A keddi kurzuson én tartom az órát a többieknek. Olyan tanár szeretnék lenni, aki a figyelemzavaros gyerekeket is meg tudja nyerni a célnak, vagyis a gyakorlásnak. A tanárunk az óra végén kiértékel: ne fordítsak hátat a tanítványaimnak tanítás közben, mert ha nem figyeljük a gyerekeket folyamatosan, azonnal szétesik az óra. „Milyen szerencse, hogy eddig olyan munkahelyeken dolgoztál, ahol hátat fordíthattál a többieknek” – foglalja össze a tanulságot a főnököm, miután elmesélem neki a sztorit. „Igazad van, jól elvagyunk mi itt az irodában, de az élet máshol van” – válaszolom nevetve. A gyerekektől kell megtanulni, kik vagyunk – gondolom magamban –, milyen szerencse, hogy otthon Rafitól is tanulhatok, bár az ár magas, bírni kell a strapát, vagyis a kiabáló és indulatvezérelt nagyfiamat magát, aki este fél tíz előtt nem hajlandó bemenni a szobájába, és akkor is csak azért, hogy olvasson.
Az edzéseken egyelőre bírom a gyűrődést: Joellel az első érintés után lassan-lassan oldódik a feszültség, és egyre felszabadultabban gyakorlunk együtt. Pénteken megkapom tőle a szadzsot, a wokra hasonlító fémserpenyőt, amit fordítva, vagyis a domború részével fölfelé tesznek a tűz fölé Ázsiában és a Balkánon is. Magyarország nem a Balkán, ezért amikor Joel a nyílt tűzi pitakészítésről beszélt két hete az edzés után, nem tudtam részt venni a beszélgetésben. Viszont megkértem, hogy hozza el nekem az eszközt, hasznát fogjuk venni Dror születésnapján.
Az év utolsó napját az Izrael Múzeum parkjában töltjük a tűzrakóhelyen. Hat család jött el, gyerekekkel vagy nélkülük. A Nap és az egyre jobban erőre kapó tűz is adja a meleget. Orennek felcsillan a szeme, amikor teátrális mozdulattal előhúzom a szadzsot: „Megcsináltátok otthon a tésztát?” – mondja, és már szedi is ki a gombócot a masszából, majd szétlapítja a tenyerén. Nir barátnője közben étolajat önt egy tányérra, és beleforgatja a kilapított tésztát. Oren ezalatt kövekből kirakja a szadzs helyét a tűz fölött. Készülnek a piták sorban, jó helyen vagyok. Dror és Oren egymásra vannak hangolódva, munkaügyek, az élet kérdései, én már rég elvesztettem a fonalat, az öröm, hogy így együtt lehetünk, minden más érzést elnyom bennem. A gyerekek fociznak, a szüleik a tűz körül forgolódnak, valahonnan előkerül a findzsán is, kávé, tea, cukor, Oren, mondd, találkozunk mi még? „Persze, írjál nyugodtan, nálad van a labda”. Öt óra is elmúlt már, mire hazaindulunk, ki-ki a saját otthonába.
