Beer-Seva első korszaka
1869-ben megnyitották a Szuezi-csatornát, és több száz év után megélénkült az érdeklődés Beer-Seva iránt. Az oszmán fennhatóság fölismerte a környező Negev potenciális stratégiai fontosságát. 1900-ban a törökök Beer-Sevát az országrész központjának nevezik ki, és Gáza mellett a déli körzet második közigazgatási centrumának szánják. Így kívánják megerősíteni birodalmuk keleti határát, és összpontosítani a környező beduin törzsek felett az ellenőrzést. Először egy kétemeletes rendőrségi épületet húztak fel, hogy felügyelhessék a beduin törzsek bűncselekményeit és egymás közti torzsalkodását. Az új várost a beer-sevai vádi északi oldalán Bir-a-Szebának nevezték el.
A város a történelmi településtől északra, öt kilométer távolságra épült. Két arab és két európai mérnök (svájci és német) tervezte modern szemlélettel. Mekka felé néz a központi mecset, az utcák párhuzamosan és egymásra merőlegesen futottak. Az egyemeletes épületekhez helyi anyagokat használtak. A városnak fénykorában ezer lakosa volt, többségük gázai és hebroni arab, kisebbségük beduin, főleg muzulmánok, kevés keresztény és csak néhány zsidó. Alig két évtized alatt a városból a sivatag közepén modern európai stílusban épülő, virágzó központ lett, középületekkel, hivatalokkal, kertes házakkal és élénk kereskedelemmel.
A brit mandátumtól az államalapításig
1917. október 31-én az angol főparancsnokság elhatározta Beer-Seva elfoglalását. A könnyűlovasság és az ausztrál lovas egységek áttörték a török védelmi vonalat, Allenby ezredes vezetésével megkezdődött az angol offenzíva, egy hónappal később elesett Gáza, és összeomlott a törökök déli védelme.
Az ENSZ felosztási terve (1947) alapján Beer-Seva a palesztin államhoz tartozott volna. A függetlenségi háború alatt az Erec-Izraelbe betörő egyiptomi hadsereg két zászlóalja 1948. május 19-én elfoglalta Beer-Sevát. Az új izraeli hadsereg déli frontparancsnoka, Jigal Allon megbízta a Negev osztag parancsnokát, Nahum Szarigot Beer-Seva felszabadításával. Október 21-én hajnalban megindult a támadás, és aznap délben a város már felszabadult, katonai kormányzónak Mihael Hanegbit nevezték ki.
Röviddel a város felszabadítása után létesült az ideiglenes katonai kórház, 1949 októberében a nők cionista szervezete, a Hadasza vette át, és a katonai kórházból polgári közkórház lett.
A háború alatt a muzulmán lakosság többsége elmenekült, és a háború után leszerelt katonák és új olék költöztek az elhagyott lakásokba.
Az új Beer-Seva
1950. december 31-én az akkori munkaügyi miniszter, Golda Meir jelenlétében avatták fel a török várostól északra felépített új várost, sok új ole otthonát.
1960-ban felavatták a Szoroka Kórházat (épült Avraham Jaszki és Amnon Alexandroni tervei alapján), 1970-ben megnyílt a Negev Egyetem (később Ben-Gurion nevét vette fel), 1973-ban pedig a beer-sevai színház, és megalakult a városi szimfonikus zenekar. 1979-ben Anvar Szadat egyiptomi elnök látogatott Beer-Sevába. A kilencvenes években kiengedték a zsidókat a Szovjetunióból, a sok ezer ole fellendítette a város életét, kétszeresére nőtt a lakosság és a város területe.
Az első magyar anyanyelvűek Beer-Sevában
Az elsők a függetlenségi háború után leszerelt katonák voltak 1948–1950 között. Többségük az államalapítás előtt illegálisan érkező holokauszttúlélő fiatal, egy részük a magyarországi cionista mozgalom tagja.
Akkoriban Beer-Seva a világ végének számított, az izraeli vadnyugatnak, ahol sok kétes elem talált menedékre. Beer-Seva öregjei máig sóhajtozva emlékeznek a szép időkre, amikor magyar és marokkói kisstílű szélhámosok telepedtek le a városban. Idővel megjelentek a törvény képviselői, akkor továbbvándoroltak délre, Eilatba.
A csekély számú magyar anyanyelvű lakossághoz az ötvenes évek elején a környező, leginkább a Hasomer Hacairhoz tartozó kibucokból csatlakozott néhány fiatal, aki a kibuc helyett új, városi életformát keresett.
A magyar anyanyelvű olék eleinte az óváros (az egykori török város) elhagyott házaiban telepedtek le, alkalmi, napszámosmunkából, kiskereskedésből boldogultak, sofőrök voltak. Az új nyelv sok nehézséget jelentett, sokan emiatt nem találtak megfelelő állást, a többiekhez hasonlóan nagyon szerényen éltek, nélkülöztek, emlékeikben mégis a vidám összejövetelek, az akkor divatos, főleg magyar anyanyelvűekkel teli találkahelyeken vívott kártyacsaták maradtak meg. A kicsi és szegényesen berendezett lakások nem feleltek meg társasági összejöveteleknek, megteltek a vendéglők és a kávéházak. Ilyenek a Kati, a Tóni vagy a Mokka. A Katinál vagy a Tóninál magyaros gulyásleves és más múltat idéző fogás várta őket, a kártyacsaták pedig vérre mentek. Nagy összegek nem váltottak gazdát, de előfordult, hogy valaki fillér nélkül maradt, és hetekig hitelbe étkezett a következő fizetésig.
A Stern és Orevi családnál, a Mokkában finom presszókávét mértek, körözöttes sós kiflit árultak, Weisz Pali és Cica almás pitéje meg rigójancsija sem maradt el mögöttük. A Mokka remek pletykaközpont, az árnyékos hátsó udvar romantikus légyottok diszkrét helyszíne volt. A szegénység és a nélkülözés nem zavarta a közösség fiatalos, bohém hangulatát, a szerelmi kalandokat, a házasságtöréseket. Így volt szép az élet!
Az ötvenes-hatvanas évek
Az ötvenes években Magyarország és a többi kelet-európai ország csak korlátozott számban engedélyezett kivándorlást.
1956-ban, az őszi események után több mint egymillió magyar állampolgár lépte át illegálisan a nyugati határt, sok zsidó is. Nem mindenki érkezett Izraelbe, Bécsben a Joint és más nem cionista zsidó szervezet segítségével sokan a nyugati vagy tengerentúli országokba mentek. Főleg a régi cionisták alijáztak, és később legálisan azok, akiknek családja élt Izraelben (családegyesítés).
Két fő ok hozta az új olékat Beer-Sevába: családegyesítés és megélhetési lehetőség. Akkoriban Beer-Sevában nagy lendülettel építkeztek, új gyárak és modern ipari központok létesültek a környéken, a szuezi válság (1956) miatt a hadsereg katonai bázisokat hozott létre délen. Az ötvenes és hatvanas években a város a fiatalok és fiatal házasok számára munka- és lakáslehetőség miatt vonzóbb volt, mint az ország többi része.
A beer-sevai magyar anyanyelvű közösség 1957 után megváltozott. A bohém ifjúság helyét átvette a család, gyerekek születtek, megváltoztak az igények. A régiek kis csoportja az óvárosban lakott, mindenki ismert mindenkit (néha a kelleténél jobban), az új olék szétszóródtak a város újonnan épült lakónegyedeiben, az ideiglenes lakóhelyeken pedig összezsúfolódva éltek a világ minden tájáról idegyűlt olék kezdetleges körülmények között. A régen itt élő elitréteg, néhány jómódú család villákban lakott az óvárosban. Omer ma elegáns villanegyed, akkoriban elhagyott falucska volt, ahol néhány bolondos magyar anyanyelvű család élt.
A magyar nyelvterületről érkezett olék keresték egymás társaságát, a péntek esti összejöveteleken és kártyacsatákon kívül új találkahely volt a Cafe Arava és a Miki Matyi magyar étterem az óvárosban. Ha valaki magyarul tanul meg olvasni, akkor leginkább magyarul akar olvasni egész életében. Igény volt magyar könyvekre, megnyílt Thúryné első magyar könyvtára a Herzl utcában, majd Bori lakásán a másik, ahol finom ételek illata terjengett a nap minden órájában. És olvasták az Új Kelet című napilapot, a Hét Tükre című hetilapot, a magyar sajtó folyamatos szellemi táplálékot nyújtott a héberrel nehezen megbirkózó olvasóknak.
A hatvanas években, a dimonai atomerőmű építése idején francia tudósok és szakemberek érkeztek Beer-Sevába, és néhány évre itt telepedtek le családjukkal. Ekkor nyílt meg a zeneszerző és énekes Smulik Krausz vezetésével két homályos és hangulatos night club, ahova a magyar ole ifjúság is szívesen ellátogatott.
Két fontos társadalmi és kulturális intézmény működött a magyar hátterű közösség életében a hatvanas években: a Maszk műkedvelő színtársulat, és a munkáspárt (Mapai) magyar nyelvű helyi tagozata. A népszerű Maszk vidám, szórakoztató zenés műsorokat állított színre, Hacsek és Sajó, operettrészletek, kabaré, humoreszkek. Az amatőr színészek napközben a megélhetésért dolgoztak különböző munkakörökben: alkalmazott, kereskedő, sofőr, csempéző, tisztviselő, raktárnok, papírgyáros – de este teljes átéléssel, tehetségük legjavát nyújtva léptek színpadra. A főszereplők közül ma már senki nincs köztünk: Köves Zoltán, Váradi Artúr, Kaufmann Sándor, Faragó Sándor (nagyon szépen hegedült), Boros Gyuri (az Új Kelet munkatársa is). Köves Zoltán és Ménessy Tibor vagy Váradi Artúr és Kaufmann Sándor játszotta a klasszikus Hacsek és Sajó párt. Ménessy Tibor tehetséges festőművész munkái Beer-Seva és a sivatag színes és egzotikus világát örökítették meg. Munkáit kiállításokon mutatták be.
A mai városházával szemben egy szerény, egyemeletes épület húzódik meg, ez volt a Mapai párt beer-sevai központja. Ide látogattak a munkáspárt vezetői, hogy kapcsolatot tartsanak a párttagokkal, biztosítsák a szavazatokat. A magyar tagozatot Mandel vezette, szervezte részvételüket a politikai-társadalmi összejöveteleken. Az 1961-es választások előtt a Kineret-parti Mapai-üdülőbe készültek egy kétnapos szemináriumra, egy egész autóbuszt megtöltöttek, velük ment és szóval tartotta őket egy vörös hajú, szeplős fiatal újságíró is, akit Tomi Lapidnak hívtak.
Fontos esemény volt a hatvanas évek elején az amerikai magyar–zsidó Nánási család jótékony adománya, a magyarországi olék (HOH) otthonának, klubközpontjának avatása. Köves Zoltán, aki 1956-ban feleségével és két lányával Beer-Sevában teremtett otthont, közvetített az amerikai család és Beer-Seva között. Az épületet Fürst mérnök önkéntes munkában tervezte két fiatal társával, Frőhlinger Tiborral és Popper Sándorral együtt, akik még számos gyár és középület felépítésében vettek részt Beer-Sevában és környékén. A HOH épülete adott otthont rendezvényeknek, ünnepségeknek, vidám purimi és hanukabáloknak, bar-micváknak, hét közben pedig közkedvelt kártyaklubként működött.
Weisz Pali és Cica vezette a klubot, és kínálta máig emlegetett süteményeit. Néhány éve bezárt a helyiség, egykori közönsége kiöregedett, és elköltözött egy másik világba.
A hetvenes évek, és ami utána következett
Ahogy egész Izrael, Beer-Seva is sokat változott a hatvanas években. A város rohamosan fejlődött, nagyobb lett, lakossága növekedett, és sokféle lett. A magyar nyelvű közösség létszáma is megugrott a romániai alijával.
Megérkeztek Izraelbe az erdélyi magyar anyanyelvű olék, egy részük Beer-Sevába. Mivel többnyelvűek voltak, nem könnyen, de talán hamarabb megtanultak héberül, mint a már itt élő társaik, akik tárt karokkal fogadták az új jövevényeket, segítséget nyújtottak nekik, amiben csak lehetett. A HOH lehetőségeihez képest elsősorban társasági-kulturális támogatást nyújtott, barátságok kötődtek a régiek és az újak között, a klubban megélénkült az élet, egymást követték az ünnepségek, rendezvények, a kártyacsapkodás hangját most a römikő élénk csörgése kísérte.
A hatvanas-hetvenes években általában családdal jöttek az olék, többnyire képzett és gyakorlattal rendelkező szakemberek. Romániából sok mérnök, orvos, fogorvos, technikus, könyvelő, tisztviselő érkezett, aki nyelvi nehézségek miatt nem tudott tanult szakmájában elhelyezkedni, könnyebben váltott foglalkozást. Tanárokból, tisztviselőkből gyári munkások, pincérek, sofőrök, éjjeliőrök, háztartási alkalmazottak lettek.
Akkoriban más országokból is özönlöttek az új olék Beer-Sevába. A magyarországi alija főleg illegálisan érkezett, többsége Tel-Avivban, Haifában, Netanjában telepedett le, kevesen, szinte véletlenül jöttek Beer-Sevába.
Beer-Seva régebben itt élő magyar anyanyelvű közösségével ellentétben a hatvanas évektől szülők jöttek különböző korú gyerekekkel, idős nagyszülőkkel. Más igényeik voltak, kevésbé keresték a szórakozást, a megélhetés, az egészségügy, az iskoláztatás került előtérbe. Ahogy már szó volt róla, ezekben az években Beer-Seva sokféle munkalehetőséget kínált. A kórházat kibővítették, felépült az atomreaktor (a legnagyobb titokban!), és több száz különböző szintű képesítésű alkalmazottat foglalkoztatott, textilgyárak nyíltak Dimonában és Beer-Sevában, vegyi gyárak és a holt-tengeri sókitermelő vállalat a hozzájuk tartozó kiszolgáló ágazatokkal. És megvalósult David Ben-Gurion és David Tuvijahu (Beer-Seva első polgármestere) „őrült” álma: megnyílt az egyetem.
A Szoroka Kórház alapítói és első orvosai között volt Török Gábor, az ország akkor legnagyobb ortopédiaosztályát létesítette huszonöt ággyal.
Török egy ideig a HOH déli körzetének elnöke tisztjét is betöltötte. Feleségével, Violával Szlovákiából alijáztak, és egész életüket az egészségügynek szentelték. Részben nekik köszönhető a beer-sevai egyetem orvosi tagozata. Lányuk, Hanna Yablonka történész Beer-Sevában nevelkedett, a Ben-Gurion Egyetemen a zsidó nép története tanszék professzora, kutatási témája a holokauszt, többek között a jisuv viszonya a túlélőkhöz.
Az 1964-ben alapított Ben-Gurion Egyetemen ma már több mint húszezer diák tanul. David Tuvijahunak köszönhető, hogy sok hitetlenkedő véleménnyel szembeszállt, és támogatta a lakosság továbbtanulási igényét. Kezdetben a Jeruzsálemi Héber Egyetem égisze alatt, előadóinak közreműködésével Negev felsőoktatási intézetként működött, átvette és érvényesítette az egyetem elvárásait.
A Negev kutatóintézeta déli országrész felvirágoztatására David Ben-Gurion álmát valósította meg, és 1973-tól az egyetem részeként működik. A magyar anyanyelvűek köréből két kiemelkedő tudós és kutató nevét fontos megemlíteni, akik hozzájárultak az intézet tudományos tevékenységéhez: Kőrösy Ferenc és Forgács Haim professzor.
Mindketten Magyarországról alijáztak, Kőrösy kémiaprofesszor már elismert tudós volt, számos tanulmány és találmány kapcsolódott a nevéhez. Feleségével és fiával, Joszival érkezett (1957); Joszi Korazim-Kőrösy szociológus a társadalomtudomány számos területén működik. Kőrösy professzort 1968-ban Weizmann-díjjal tüntették ki.
Forgács Haim fiatal házasként alijázott 1956-ban Izraelbe. Feleségének bátyja a Lahav kibuc tagja volt, ezért kerültek a Negevbe. Forgács a Negev kutatóintézet egyik kutatócsoportjában kezdett dolgozni, fokozatosan haladt előre, majd 1981-ben az intézet – már a Ben-Gurion Egyetem része – vezetője lett. Forgács a természettudományi tanszék alapítóinak egyike.
Kőrösy és Forgács is a membránszűrők és a fordított ozmózis kutatásának úttörője volt, mindkét folyamat szükséges a tengervíz sótalanításához. Égetően aktuális kérdés.
Az évek során csökkent a magyar anyanyelvűek kulturális és társadalmi tevékenysége. 1967-ben megszakadt Izrael és Magyarország között a diplomáciai kapcsolat, és talán emiatt jobban ragaszkodott a közösség Beer-Sevában is a magyar vonatkozású programokhoz. A következő generáció már itt nőtt fel, héber nyelvű volt, minél hamarabb izraelivé kívánt válni. A magyar háttér a családi vagy a szűkülő baráti körbe húzódott vissza. A társadalmi-kulturális tevékenység utolsó vára a HOH és a két lakásban működő magyar könyvtár volt. Időnként magyarországi művészek is elvetődtek Beer-Sevába, gyér közönség előtt léptek fel a konzervatórium termében. A hallgatóság az idősebb generációhoz tartozott, az ifjúság az izraeli programokat látogatta.
A közlekedés fejlődésével könnyebben értek Beer-Sevából Tel-Avivba, mint ellenkező irányban. A megújuló diplomáciai kapcsolatokkal megkezdődtek a magyarországi látogatások, a Duna TV adásai, az internet új lehetőségeket kínált azoknak, akik magyar kultúrát kerestek. Mindez csökkentette, majd be is szüntette a magyar anyanyelvűek közös programjai iránti igényt.
A beer-sevai magyar anyanyelvű közösség fénykora az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig tartott. Később egy részük elhagyta Beer-Sevát, akik maradtak, minden szempontból izraeliként élnek, a magyar háttér megmarad a baráti társaságban és a konyhában.
Helyi személyiségek
Sándor Pali és Keszler Jancsi szomszédok voltak az óvárosban és jóbarátok.
Sándor Pali hasonlított az amerikai kapitalista karikatúrájára, nagydarab ember szivarral a szája szélén, csak a dollárral teli pénzeszsák hiányzott a kezéből. Keszler Jancsi viszont magas, nádszálvékony ember volt. Mint Stan és Pan. Élvezet volt együtt látni őket a városban vagy a Mokkában. Sándor Pali földmunkák vállalkozója volt, Keszler Jancsi műépítész alapította az egyik első tervezőirodát a városban, számos középületet tervezett Beer-Sevában.
A hatvanas-hetvenes években sokat segítettek a nyelvet nehezen tanuló új oléknak tájékozódni, munkát találni, beilleszkedni – és magyarul beszélgetni.
Sándor Pali fia, professzor Gabi Ben-Dor a Ben-Gurion Egyetemen végezte tanulmányait, tudományos munkája mellett közreműködött a magyarországi zsidó ifjúság és Izrael kapcsolatának kiépítésében.
Volt Beer-Sevában egy magyar anyanyelvű rendőr, Farkas Ervin. Szabadidejében a városban fotózott, és kiadott egy fotóalbumot a hatvanas évek mindennapjairól Beer-Sevában.
A fiatal magyar anyanyelvű olék sorsát érzékelteti többek között beer-sevai barátnőm, Nira Fleischman története. 1956-ban alijázott, és Schwartzkopf Katinak hívták, tizenhét éves volt, egy debreceni holokauszttúlélő családból öt testvére közül két öccsével, Gyurival és Palival érkezett.
Több helyen megfordult Izraelben, Beer-Sevába férjével és egy csecsemővel költözött. Házvezetőnőnek helyezkedett el az Irakból alijázott beer-sevai törvényszéki bíró, Elijahu Navi családjánál, aki később Beer-Seva második polgármestere volt. Kati évekig vezette a polgármester, felesége és három gyereke háztartását, szerették és becsülték szorgalmát, máig megmaradt a kapcsolatuk.
Kati testvérei közül Gyuri mérnök lett. Pali, Mordechai Saham a Ben-Gurion Egyetemen végzett, vegyészprofesszorként folytatja az egyetemen oktató- és kutatómunkáját.
A polgármester Jaakov Terner édesapja Debrecenben született. Két létesítményt hiányolt a városból, a színházat és a sportstadiont, mindkettőt megvalósította.
A színházat személyesen avatta fel, a stadion már polgármesteri hivatala leteltével készült el, és nevét viseli. Sokat tett oktatási intézményekért és a város fejlesztéséért, parkok létesítéséért. Minden magyar vonatkozású ügy vagy magyar anyanyelvű városlakó ügyes-bajos dolga közelről érintette.
Jaakobi Mose, a debreceni Jakab Miki, aki 1949-ben szökött meg Magyarországról, gyerek volt még, és az ötvenes években került Beer-Sevába, családot alapított, három gyereket nevelt föl. Legidősebb fia a labdarúgómeccsek közvetítője, a közismert sportriporter, Nadav Jaakobi. A legendás magyar aranycsapatról, Puskásról, Grosicsról szóló történeteken nevelkedett. Szepesi Györgyöt látta vendégül Izraelben.
Befejezésül felelevenítek egy kedves anekdotát a magyar anyanyelvűek küzdelméről a héber nyelvvel.
Férjem, Popper Sándor Sanyi 1956-ban alijázott tizenkilenc éves korában. 1959-ben bevonult, szolgálata nagy részét Beer-Sevában, az utászoknál töltötte. Egy szombati napon egy másik, nemrég Romániából alijázott kiskatonával ügyeletes szolgálatot teljesített. Váratlanul megszólalt a telefon, és izgatott hangon valaki azt kiabálta, baleset történt, azonnal küldjenek harcikocsit és alunkát (hordágyat). Egyikük sem értette, miért kérik a balesethez Ilonkát? Jó, jó, küldjük a kocsit, válaszolt Sanyi, de Ilonka nincs itt, küldhetem Ilonát. Jobb nem idézni a vonal túlsó végéről érkező választ. Senki nem csodálkozhat azon, hogy Sanyi többet nem teljesített ügyeletes szolgálatot.
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Popper Miriam Aradon (Románia) született. 1961-ben alijázott, és családjával Beer-Sevában telepedett le. A beer-sevai egyetem egyik első diákja volt, történelmet és angolt tanított. Nyugdíjba vonulásáig egy ifjúsági faluban is dolgozott, tanárok mentora volt; különleges tanterveket ellenőrzött és hagyott jóvá az oktatási minisztériumban. Fordítással foglalkozik.
