80 évvel a budapesti Cseresznyéskertben lezajlott tragikus esemény után egy véletlen beszélgetés során derült ki, mi is történt valójában.
Yoel Yaari, az Izraeli Héber Egyetem emeritus agykutató professzora és holokausztkutató írása a Haaretzben.
„Ezen a helyen, ahol most önök előtt állok, Izrael bírái, hogy vádat emeljek Adolf Eichmann ellen, nem állok egyedül; velem együtt hatmillió vádló áll itt ebben a pillanatban. Ők azonban nem tudnak felállni, hogy vádlón felemeljék ujjukat az üvegkalitka felé, és rámutassanak az ott ülőre: vádolom! Mert hamvaik Auschwitz dombjai és Treblinka mezői között hevernek, a lengyel folyók mosták el őket, és sírjaik szét vannak szórva Európa széltében és hosszában. Vérük kiált, de hangjuk nem hallatszik. Ezért én leszek a szavuk, és az ő nevükben mondom el a rettenetes vádiratot.”
Ez a megrázó bekezdés, amely mindenki emlékezetébe vésődött, aki követte Adolf Eichmann, a náci háborús bűnös perét, a főügyész, az állam jogi tanácsadója, Gideon Hausner ügyvéd nyitóbeszédének első része volt. A beszéd 1961. április 17-én reggel hangzott el Jeruzsálemben, a „Beit Haam” csarnokban, a kerületi bíróság bírái — Mose Landau, Dr. Benjamin Halevi és Dr. Jichak Rave —, valamint számos újságíró és kíváncsi néző előtt. A vádlottat egy golyóálló üvegkalitkában helyezték el biztonsága érdekében.
Az SS-tiszt Eichmann, akinek rangja Obersturmbannführer (alezredes) volt, a Gestapo zsidóügyi osztályának vezetője volt a német Birodalmi Biztonsági Főhivatalban. Hivatalánál fogva Eichmann a második világháborúban elkövetett zsidó népirtás egyik fő felelőse volt. A háború után Dél-Amerikába menekült, ahol különböző álneveken élt. 1960 májusában, miután Argentínában azonosították, a Moszad elrabolta és titokban Izraelbe szállította. Körülbelül egy évnyi bizonyítékgyűjtés után, amelyet a rendőrség és az ügyészség végzett, Eichmann bíróság elé került az Izraeli Kneszet által tíz évvel korábban elfogadott, a nácik és segítőik bíróság elé állításáról szóló törvény alapján.
A nyitóbeszéd folytatásában Hausner így szólt: „Ebben a perben találkozunk egy új típusú gyilkossal, aki az íróasztala mögül végzi vérontó munkáját. Ritkán hajtja végre saját kezével a tetteit. Tudomásunk van egy esetről, amikor Adolf Eichmann halálra vert egy zsidó fiút, mert az merészelt leszakítani egy cseresznyét a budapesti háza kertjében álló fáról. Azonban szavai működésbe hozták a gázkamrákat, egy telefonhívása vonatokat irányított a megsemmisítő központok felé, és egy aláírása ezrek, tízezrek, milliók halálos ítéletét jelentette.”
Ez a kivételes esemény, amikor Eichmann – a vád szerint – saját kezével megölt egy zsidó fiút, „cseresznyéskerti gyilkosság” néven vált ismertté. Az eset rejtély maradt, míg egy véletlen találkozás fényt nem derített rá.
Mi történt a villában?
1944 tavaszán a náci rezsim vezetői komoly kihívással szembesültek: a Magyarországon még viszonylagos nyugalomban élő 800 ezer zsidó megsemmisítésével. Mindezt egyre szűkülő időkeretben, ahogy a Vörös Hadsereg keletről nyomult előre. Németország veresége már elkerülhetetlennek tűnt, de a zsidó faj kiirtása a náci rezsim számára éppoly fontos cél maradt, mint a katonai győzelem.
A háború nagy részében Magyarország Németország szövetségese volt, és katonái a Wehrmacht oldalán harcoltak. Magyarország kormányzója, Horthy Miklós ellentmondásos figura volt: noha antiszemita és zsidóellenes politikát folytatott, ellenállt Hitler azon követelésének, hogy országa váljon „zsidómentessé” („Judenrein”). A zsidók helyzete 1944. március 19-én drámai módon romlott meg, amikor Hitler parancsára a Wehrmacht megszállta Magyarországot. Ezen a napon érkezett meg Magyarországra az „Eichmann-kommandó” – tapasztalt SS-tisztből álló csoport, amely Eichmann vezetésével megszervezte és szoros felügyelet alatt tartotta a magyar zsidók megsemmisítő táborokba történő deportálását.
Eichmann a budai Sváb-hegyen található Majestic Hotelben rendezte be székhelyét Budapesten, a Duna nyugati oldalán. Rövid időn belül sikerült mozgósítania a magyar vasúttársaságot és a magyar csendőrséget a küldetése érdekében. A magyar csendőrök végezték el a németek számára a „piszkos munkát”: a zsidók összegyűjtését, ideiglenes gettókba és gyűjtőtáborokba való bebörtönzését, valamint tehervonatokra való felrakását. Ebben a munkában segítségükre voltak a zsidóellenes, náci párti Nyilaskeresztes Párt tagjaiból álló bandák. Eközben a magyar lakosság tétlenül figyelte az eseményeket, és mohó szemmel nézte a zsidók által hátrahagyott javakat. 1944. május 15. és július 19. között körülbelül 430 ezer magyar zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba, ahol a gázkamrákban meggyilkolták őket.
Budapestre érkezése után nem sokkal Eichmann átköltözött a budai Rózsadomb elit negyedében található tágas Aschner-villába, az Apostol utca 13. szám alatt. A villa eredetileg Leopold Aschner magyar zsidó iparosé volt, de a Gestapo elkobozta, miután tulajdonosát a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. A villát nagy kert vette körül, mellette pedig gyümölcsös terült el.
A villa kertjében történtekről a holokauszttúlélő Avraham Gordon tett tanúvallomást, aki Eilatban élt, és a timnai rézbányában dolgozott. Gordon 1961. május 26-án, a bíróság 54. ülésén tett vallomást. Ez az ülés, akárcsak az azt megelőző három, Eichmann magyarországi zsidóság megsemmisítésében való részvételével foglalkozott. A tanút az államügyész-helyettes, Gabriel Bach ügyvéd hallgatta ki.
Gordon, aki Budapesten született (1927), 17 éves volt és középiskolába járt, amikor a várost a németek megszállták. Néhány héttel a megszállás után minden reggel különböző helyszínekre kellett kényszermunkára jelentkeznie a városban. Vele együtt körülbelül száz zsidó férfi jelentkezett, többségük vele egykorú. Körülbelül egy hónappal később, 1944 májusának közepén, 15 fiút választottak ki ebből a csoportból, akiket az Aschner-villába vittek. Ott árkok ásására kényszerítették őket a villa kertjében. Az ásókat és csákányokat a villa pincéjében lévő szerszámraktárban tartották. Gordon szerint az árkokat aknavetők telepítésére szánták, bár más tanúvallomások szerint ezek bombázások elleni védelmi árkok voltak, amelyeket a szövetséges repülőgépek Budapest elleni támadásai miatt kezdtek ásni 1944 áprilisában.
„Látta Eichmannt?” – kérdezte Gordont a bíróság. „Igen, többször láttam” – felelte. „Először a villa második emeleti erkélyén láttam, ahol ült és italokat kortyolgatott.” A tanút arra kérték, hogy azonosítsa Eichmannt háborús időszakban készült portrék alapján, amit sikeresen megtett. Miután a tanú megvizsgálta az üvegkalitkában ülő Eichmannt, megjegyezte: „Meg kell mondanom, ez az ember megváltozott azóta.” Gordon tanúvallomása alatt Eichmann gyakran eltorzította az arcát, és üzeneteket küldött német védőjének, Dr. Robert Servatius ügyvédnek.
Gordon a vallomása folytatásában elmesélt egy újabb esetet, amikor Eichmannt látta: „Egyik árokásás közben hirtelen kiabálást hallottam. Láttam Eichmann sofőrjét, egy fiatal férfit, akinek a nevére Teitelként emlékszem… Odament az egyik zsidó fiúhoz, aki velünk dolgozott. A nevét úgy ismertem, mint Salomon.” Gordon nem tudta biztosan, hogy ez a családneve vagy a személyneve volt-e a fiúnak, de azt elmondta, hogy Salomon Kelet-Magyarországról érkezett Budapestre.
Ezekben a pillanatokban Gordon 10–15 méterre volt Salomontól. Részletesen leírta, mi történt a fiúval. Teitel, Eichmann egyik sofőrje, aki sváb (német származású magyar) volt, azzal vádolta Salomont, hogy cseresznyét lopott a közeli gyümölcsösből. Teitelhez csatlakozott egy másik személy, Alfred Slavik, aki a villa házvezetője volt. „Salomon kiabálni kezdett: ‘Nem én tettem, ártatlan vagyok!'” – mesélte Gordon. Ezután a fiút bezárták a szerszámraktárba.
Gordon, aki értett németül, hallotta, hogy Teitel a kertre néző erkélyen álló Eichmannal beszélgetett, és elmondta neki, hogy a fiú cseresznyét lopott. A feldühödött Eichmann lement a kertbe, és Slavikkal együtt bement a raktárba. „Nagyon elegánsan volt felöltözve” – jegyezte meg a tanú.
„Szörnyű kiabálást, csapásokat, ütéseket, sírást hallottam… ez a kiabálás 10–15 percig tartott. Aztán hirtelen csend lett. Miután már nem hallottam a kiabálást, kinyílt az ajtó, és Eichmann kijött. A ruházata zilált, kissé rendezetlen volt. Az inge kilógott…, és foltok voltak az elején. Majdnem biztos vagyok benne, hogy vérfoltok voltak. Úgy tűnt, fáradt, mélyeket lélegzett” – mesélte Gordon.
Eichmann gyorsan elhagyta a helyszínt, de mielőtt távozott volna, két szót vetett oda a zsidó fiúknak, amelyek Gordon emlékezetében azóta is visszhangzanak: „Übriges Mistvolk” (’felesleges söpredék’). Más tanúvallomások szerint Eichmann gyakran használta ezt a kifejezést, amikor a zsidókról beszélt.
Néhány perccel később Slavik kijött a raktárból, és segítségért hívta Teitelt. Mindketten visszamentek, majd kivonszolták a fiút a raktárból a lábainál fogva. „A fiú már nem volt életben” – mesélte Gordon. „Ez már nem volt emberi alak, nem láttam a szemeit, az arca fel volt dagadva, teljesen véres volt…, teljesen összetört, széttépett. Kihúzták, és letették a hátsó bejárat elé. Ezután a sofőr elment, majd visszatért egy katonai kétéltű járművel.”
A „katonai kétéltű jármű”, vagy Schwimmwagen, egy vízi és szárazföldi használatra alkalmas jármű volt, amelyet a Volkswagen 1942 és 1944 között a Wehrmacht számára gyártott. Eichmann ezt a járművet használta, hogy átkeljen a Dunán a budai Aschner-villától vagy a Majestic Hotelben lévő irodájától a Gestapo és a rendőrség keleti, pesti oldalon található irodáihoz. Így elkerülte, hogy a hidakon keljen át, amelyek célpontjai voltak a szövetséges bombázásoknak. A Schwimmwagen rendszeresen az Aschner-villa bejárata előtt parkolt, mellette pedig egy fekete Opel Kapitän, amely Eichmann hivatalos szolgálati járműve volt.
És mi történt ezután? „Láttam, ahogy a fiú holttestét a jármű hátsó ülésére teszik” – mesélte Gordon. „Ezután a sofőr [Teitel] elment, és körülbelül félóra múlva visszatért. Odajött hozzánk, és magyarul azt mondta: ‘Bedobtam a dögöt a Dunába, a ti sorsotok is olyan lesz, mint a fiúé.’”
Gordon Budapesten maradt egészen addig, amíg a Vörös Hadsereg 1944 decemberében felszabadította a várost. Időnként dolgozott és bujkált, többször megmenekült a letartóztatástól és a haláltól a külföldi konzulok által kiállított igazolványoknak és jó szándékú magyaroknak, illetve németeknek köszönhetően. A háború után Olaszországba költözött, majd 1951-ben kivándorolt Izraelbe. Egy évvel később feleségül vette Miriam Reichot, és három gyermekük született: Dorit, Michal és Ran.
Eichmann védője azt állította, hogy Gordon tanúvallomása nem elegendő Eichmann gyilkosságban való elítéléséhez. Követelte, hogy Slavikot, aki akkoriban Bécsben élt, szintén hallgassák ki az ügyben. Slavikot valóban letartóztatta a bécsi rendőrség és kihallgatta. Elismerte, hogy az Aschner-villában dolgozott, amikor Eichmann ott lakott, de teljes mértékben tagadta a gyilkosság történetét. Eichmann maga is, amikor sor került tanúvallomására, határozottan tagadta, hogy saját kezűleg megvert vagy megölt volna egy zsidó fiút.
Gordon tanúvallomása nagy felzúdulást váltott ki az izraeli közvéleményben, amely lélegzet-visszafojtva követte az Eichmann-per eseményeit Jeruzsálemben, a „Beit Haam” épületében. Az 1961. május 28-i újságcímek a politikai spektrum minden oldalán így harsogtak: „Eichmann saját kezűleg megölt egy zsidó fiút” („Kol Haam” — a Kommunista Párt szócsöve); „Eichmann nemcsak íróasztal mögül, hanem saját kezűleg is részt vett zsidók meggyilkolásában” („Hatzofe” — a Mizrahi Világmozgalom lapja); „Eichmann gyilkossága egy zsidó fiú ellen a bíróságon bemutatva” („Davar” — az Erec Izrael Munkásai újságja). A Herut pártlap „Gyilkosság a cseresznyéskertben” című cikkében ezt írták: „Az Adolf Eichmann felett ítélkező bíróság pénteken megdöbbentő tanúvallomást hallgatott meg, amely bizonyítja, hogy a háborús bűnös nemcsak az íróasztal mögül, a Harmadik Birodalom bűnös politikájának részeként vett részt a gyilkosságokban, hanem saját kezűleg is, egy esetben, leírhatatlan kegyetlenséggel.”
Ellentétben a korszak legtöbb újságjának határozott álláspontjával, a per ügyészsége nem kérte Eichmann elítélését Salomon meggyilkolásáért. Az ügyészség összegző beszédében Hausner így fogalmazott: „Nem kérünk ilyen ítéletet… Arra kérjük [a bíróságot], hogy lássa meg a zsidó fiúval szembeni brutális bánásmódot, amelyben már egy gyümölcslopás vádja is elegendő volt Eichmann számára ahhoz, hogy legalábbis részes legyen abban, hogy halálra verjék. Ez a hozzáállása általánosságban a zsidókhoz, és ez egyben cáfolja, tagadja és megkérdőjelezi azt az állítását, miszerint ez az érzékeny ember képtelen lett volna bárkit bántalmazni, vagy végignézni, ahogy vér folyik.”
A bírák nem nézték jó szemmel az ügyészség határozatlan fogalmazását, és saját hatáskörükben úgy döntöttek, hogy ezt az esetet úgy kezelik, mintha a fiú meggyilkolásának vádjában kérnék Eichmann elítélését. Az 1961. december 13-án felolvasott ítéletükben így írták: „Bár nincs előttünk formális gyilkossági vád, úgy véljük, hogy az ügy természetének megfelelő mércével kell megvizsgálnunk az ebben az ügyben rendelkezésre álló bizonyítékokat. E mérce szerint vizsgáltuk azokat, és bár pozitív benyomásunk van Gordon úr tanúvallomásáról, nem tartjuk kellően biztosnak, hogy kizárólag e tanúvallomás alapján, minden további megerősítő bizonyíték nélkül, a vádlott bűnösségét ebben az esetben megállapítsuk.”
Adolf Eichmannt felmentették a „cseresznyéskerti gyilkosság” vádja alól, és a fiú megveréséért sem ítélték el. Bár Gordon tanúvallomása tovább rontotta Eichmann megítélését, akit addig szürke hivatalnokként ábrázoltak, nem volt szükséges az ügyészség számára ahhoz, hogy elítéljék a zsidó nép elleni bűncselekmények, emberiség elleni bűntettek és háborús bűnök miatt. Miután fellebbezését az izraeli Legfelsőbb Bíróság elutasította, és az államelnök is visszautasította kegyelmi kérvényét, Eichmannt 1962. május 31-én éjjel Ramla börtönében felakasztották. Holttestét elégették, hamvait pedig Izrael területi vizein kívül a tengerbe szórták.
Az Adolf Eichmannnal való leszámolás után a „cseresznyéskerti gyilkosság” története kuriózummá vált, amelyet csak ritkán említettek az adott korszak történészei írásaiban.
A lopás, ami nem történt meg
1996. július 10-én egy kutatócsoport érkezett Larry Salomon holokauszttúlélő New York-i, a Queens negyedben található otthonába, hogy beszámolót vegyenek fel életének történetéről. Ez a Steven Spielberg által 1994-ben alapított Holokauszt-emlékprojekt részeként történt. Salomon egyike volt annak az 55 ezer holokauszttúlélőnek, akik ebben a programban részletes, videóra rögzített vallomást tettek. Ez volt az első alkalom, hogy élete történetét ilyen módon dokumentálták.
Salomon elmondta, hogy 1926 januárjában született az erdélyi Dés városában, amely Észak-Erdély részeként 1942-ben Magyarországhoz került. Ő volt a legfiatalabb David Salomon 21 gyermeke közül, aki mészárosként dolgozott, és két házasságából származó gyerekeket nevelt. 1943 elején a család elvesztette megélhetését, miután az antiszemita magyar hatóságok megvonták az apától a munkavégzéshez szükséges engedélyt. Hogy ne legyen terhére szüleinek, a 17 éves fiú Budapestre költözött, ahol szabóinasnak tanult és gyógyszergyári kézbesítőként dolgozott.
Magyarország 1944. márciusi német megszállása után, mint sok más zsidó férfinak, neki is minden reggel jelentkeznie kellett kényszermunkára a városban. Május közepén bekerült abba a csoportba, amely árkokat ásott az Aschner-villa kertjében. A zsidó munkavezető tájékoztatta őket, hogy a villában Eichmann lakik. Salomon tanúvallomásában azt is elmondta, hogy látta Eichmannt, amint sört ivott a villa kertre néző erkélyén.
Ami 1944. június 6-án az Aschner-villában történt vele, soha nem felejtette el, annak ellenére sem, hogy később szörnyűségeket kellett átélnie. Ez a dátum mélyen bevésődött az emlékezetébe, mivel aznap reggel, mielőtt munkára indult volna, hallotta, hogy az éjszaka folyamán megkezdődött a szövetséges erők normandiai partraszállása.
Salomon így mesélt: „Odajött hozzám egy német, és azt mondta: ‘Tegnap itt voltál csillag [sárga csillag] nélkül, és cseresznyét loptál.’ Mondtam, hogy nem loptam, de ő ragaszkodott hozzá. Volt ott még egy másik ember is, és Eichmannal együtt elvittek a raktárba, és majdnem halálra vertek… Eichmann maga levett a falról valamilyen botot, és ütött vele, nem tudom, meddig, amíg el nem vesztettem az eszméletemet. Olyan volt, mint egy álom: emlékszem, hogy autóval vittek – amely vízen is tudott haladni – egy börtönbe Pesten, ahol egy cellában voltam körülbelül 30 másik zsidóval. Segítettek nekem, és lemosták rólam a vért.”
Körülbelül egy hónapnyi fogság után, ami brutális kihallgatásokkal telt a Gestapo központjában, Salomont átszállították a kistarcsai internálótáborba, mintegy 30 kilométerre keletre Budapesttől. 1944. július 19-én 1500 másik magyar zsidóval együtt deportálták Auschwitz-Birkenauba. A vonatút három napig tartott. A deportáltak többségét érkezésük napján meggyilkolták a gázkamrákban. Salomon túlélte a szelekciót, és B–7897 számmal regisztrálták fogolyként a táborban. Négy hónappal később Németországba, a Sachsenhausen koncentrációs táborba szállították, ahonnan több táborba és halálmenetekbe kényszerítették, míg végül Gunskirchenbe, az ausztriai Mauthausen egyik szörnyű melléktáborába került.
Salomon csontvázzá fogyott, „muzulmánná” vált (a koncentrációs táborok szóhasználatával élve), mire az amerikai hadsereg 71. gyalogos hadosztálya 1945. május 4-én felszabadította Gunskirchent. A gondos ápolás és felépülés után különböző helyekre vándorolt, míg végül a németországi Neu-Ulm-i menekülttáborba került. 1949-ben egyedül vándorolt ki az Egyesült Államokba. Néhány hónappal érkezése után feleségül vette Sarina Rehert, aki szintén holokauszttúlélő volt. Az évek során három lányuk született: Ruth, Judy és Linda. Salomon sikeres lett a ruházati üzletben, és alapított egy alsóneműt gyártó üzemet, amely körülbelül száz embert foglalkoztatott.
A tanúvallomások összessége azt mutatja, hogy Eichmann eszméletvesztésig megverte Larry Salomont, de nem ölte meg. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Eichmann és szolgája, Slavik azért hagyták-e abba a fiú verését, mert kimerültek, vagy mert azt hitték, hogy már megölték. Azt sem tudhatjuk, miért nem dobta Teitel a súlyosan megvert és eszméletlen Salomont a Dunába, miért szállította át a folyón, és vitte a pesti börtönbe. Budapesti zsidók ezreit fullasztották a Dunába a magyarok és a németek, és Teitel sem volt szent. 1944 végén az SS kivégzőosztaga lőtte agyon, mert kirabolt és meggyilkolt egy idős magyar asszonyt.
A büntetőjog történetében számos olyan eset található, amikor valakit gyilkossággal vádoltak meg, annak ellenére, hogy az áldozat holtteste nem került elő. Ez ellentmond a Corpus delicti jogi alapelvnek („tárgyi bűnjel” latinul), amely azt mondja ki: „Ha nincs holttest, nincs gyilkosság.” Ezekben az esetekben a holttest legtöbbször soha nem került elő. Máskor a holttest maradványai csak jóval a per lezárása után kerültek napvilágra. Olyan esetek is előfordultak, hogy évekkel később kiderült: az áldozat, akinek meggyilkolásáról meggyőző tanúvallomások hangzottak el a tárgyaláson, életben van és jó egészségnek örvend. Így történt az Eichmann-perben is: a „cseresznyéskerti gyilkosság” nem történt meg.
Salomon tanúvallomása talán rejtve maradt volna Spielberg emlékprojektjének archívumában, ha nem történt volna az az eset, amikor körülbelül két hónappal ezelőtt feleségemmel, Einattal együtt vendégül láttuk Larry Salomon lányát, Judyt és férjét, Roni Arnont Ramat Gan-i otthonunkban. Ahogy az egy második generációs találkozón várható, a beszélgetés hamarosan Auschwitz-túlélő szüleink történeteire terelődött. A beszélgetés során Judy meglepett minket, amikor elmesélte, hogy apját Eichmann kezei között érte el a verés, és a „gyilkosság”, amely valójában nem történt meg. Ha nem lett volna ez a találkozó és személyes érdeklődésem a téma iránt, valószínűleg a „cseresznyéskerti gyilkosság” továbbra is rejtély maradt volna, amelynek megoldását csak a Salomon család és közeli barátaik ismerték. Judy, aki 1975-ben vándorolt ki Izraelbe, elmondta, hogy apja figyelemmel kísérte Eichmann perét, és olvasott Gordon tanúvallomásáról a New York Times-ban, de tartózkodott attól, hogy reagáljon rá. Valószínűleg nem akarta megvédeni azt az embert, aki testi és lelki sebeket hagyott benne, és felelős volt családja és népe meggyilkolásáért. Salomon a 35 évvel Eichmann pere után rögzített tanúvallomásában sem említi Gordon vallomását. Talán nem akarta feléleszteni a régi démonokat.
Salomon 1999-ben, 73 éves korában hunyt el New Yorkban. Avraham Gordon 24 évvel korábban, 46 évesen halt meg Eilaton. A két férfi soha nem találkozott vagy beszélt egymással az Aschner-villában történt események után. A találkozó után a szerző felkereste Avraham Gordon fiát, Rant, aki Jeruzsálem Beit Hakerem negyedében él. Kiderült, hogy csupán néhány száz méterre lakik Judy otthonától. December 11-én találkoztak, és ezzel bezárult egy történelmi kör, amelyet apáiknak nem adatott meg lezárni.
Héberről fordította frankpeti.
