Lélegzet-visszafojtva

Veri a vihar az ablakot, rázza a fák lombját. Szemben a Migdal HaShalom nem látszik az esőtől. Nem tudok aludni. J egyébként megnyugató, egyenletes szuszugása sem segít. Nézem a vöröslő hajtincseket kibukkanni a paplan alól – burritóba tekeri magát. Nem ez az első nap, amikor felébredek hajnali kettő körül nem sokkal azután, hogy J bebújik mellém az ágyba. Este valami fura előérzet vezet, és a mamadban (óvóhely) alszunk. Nem történik semmi, csak a vihar érkezik meg. Bennem már napok, hetek óta dúl. 

Már három hete hogy visszatértünk Pestről, és most úgy tűnik, mintha soha nem lettünk volna ott. Futnak a párhuzamos valóságok. A pesti valóság a régi barátoké, a családé, a megszokott köröké, a frusztrált politikai helyzeté, amit magam mögött hagyva vágtam bele az alijába. Az izraeli valóság most éppen tele van halottakkal, terroristákkal, hadsereggel és szorongással, bűnözőkkel, akik a hatalom megszerzéséért mindannyiunkat feláldoznának boldogan.

Péntek éjjel J barátja C átugrik. A fiúk sakkoznak, én a korai lefekvés mellett döntök, kimerítenek a hétköznapok és egy rettenetes hátfájás. Éjfél körül J felébreszt, elmennek valamit enni. Közben őrült csipogásba kezd a telefon, hirtelen mindent elöntenek a jeruzsálemi merénylet hírei: hét halott. Napokkal ezelőtt Dzseninben hét palesztin halt meg. Egy-egy a világ leghülyébb játékában a heti állás, a hosszútávú mérleget nem számolja már senki. Minden pofonért pofon jár. Másnap reggel újabb hír: egy kiskamasz újabb terrortámadást követett el, két sérült. Az internet népe azonnal kivégezné – reggelre Ben-Gvir már halálbüntetést akar minden terroristára, és felfegyverezné a telepeseket –, és az ember szíve megszakad. Miféle világ az, ahol 13 éves gyerekek ahelyett, hogy a matekdolgozat eredményén izgulnának, terrorcselekményeket terveznek és visznek véghez. Mikor látjuk be végre, hogy az erőszak csak még több erőszakot szül? Nem kell megsimogatni a tettesek fejét, de a kollektív büntetés, a házak lerombolása csak olaj a tűzre. Nincs megoldás.

Szombaton a tüntetésre tartva hívom O-t, több mint egy éve nem beszéltünk. Meg is lepődöm, hogy nem kell elmagyaráznom, ki vagyok. Még Jeruzsálemben, a terrortámadás helyszínén van, mondja, várják, hogy mi lesz. Néha titokban vágyom arra, hogy én is ott legyek minden esemény közepében, mint az a hat évvel ezelőtti fotóriporter Pesten, aki voltam, de itt valahogy lemaradok mindenről. Ebben az izraeli életben nem vagyok igazán fotóriporter, vagyis nem úgy, ahogy én szeretném.

De azért vannak kisebb csodák. Lelki komfortunk fontos sarokköve az imádott háziorvosunk dr. W, aki hónapokon keresztül apasági szabadságon volt, és úgy tűnt, hogy a saját mentális egészsége érdekében elhagyta az országot, hirtelen most mégis előkerült. Mosolyogva fogadott mindkettőnket. „J, B jó látni benneteket!” – mondja, és mosolyog a szeme. Olyan volt a találkozás vele, mint egy hosszú merülés végén újra levegőhöz jutni. 

A Kikar Rabinon hazafelé kiskamasz gyerekek egy dobozt rángatnak, néha beledugják a telefonjukat, amin üvölt a zene. „Él még?” – kérdezik egymástól. Odamegyünk, a dobozban egy süni, elterülve, fitos kis orra mellett mély karcok, a szeme nem is látszik. 

– Mit csináltok? Hol találtátok? – kérdezem.
– Ez a mi sünink!
– Izraelben tilost sünit tartani, védett állat. Nem lehet a tiétek.
– De, de, a miénk, és hazavisszük. Adtunk neki enni is, látod? – mondja egy szemüveges kisfiú, és törött házú, kissé szétkent csigára mutat. – Ha megeszi, jól lesz.
– Nézd, ennek a süninek segítségre van szüksége. Add ide a dobozt, elvisszük az állatorvoshoz.
– Nem adjuk, mert megeszed!
– Nem eszünk sünt. Nem kell aggódnod, megkeressük a legközelebbi állatorvost és odavisszük. Kérlek, adjátok ide!

Közben újra valamelyikük üvöltő rappet tol a szerencsétlen kisállat fülébe, a sün összerándul, mind a négy végtagjával fektében futást imitál, mintha menekülni próbálna.

– Elég volt – mondom a fiúknak, és elveszem a dobozt. – Majd mi gondoskodunk róla, nem szabad vadállatokat hangos zenével ijesztgetni.
– Nem is vad – röhög a képembe – látod, hogy szereti a zenét, táncolni akart!
– Itt van a közelben egy állatorvos – mondja J – elvisszük oda. 
– Na jó – mondja a kis szemüveges –, adjuk oda nekik, végül is ők felnőttek, tudják mit kell csinálni.

A fiúk búcsút intenek, a leghangosabb fiú még visszalép, adjatok neki nevet, megérdemli, mondja és elrohan a többiek után. J pár száz méterre találja meg a legközelebbi állatorvost. Visszük a dobozban a sünit, biztatjuk, hogy tartson ki. Az állatorvos amikor meglátja a sünt, kesztyűt húz, kézbe veszi.

– Szegényke, tele van parazitákkal – mondja –, és hypotermiás is. Antibiotikum kell neki, de én nem tudom ellátni, háziállatokra vagyok specializálva, nincs neki való gyógyszerem. Felhívom a kórházat, el tudjátok vinni?
– El – feleli J habozás nélkül.

Az orvos kicsit kitisztítja a tüskék közül a szemetet, kidobja a széttrancsírozott csigát, szerez egy kisebb dobozt, melegítő zacskót tesz bele, kibéleli egy puha törölközővel, óvatosan beleteszi a megfáradt sünt és gondosan betakargatja. Amíg mi taxit hívunk, felhívja a kórházat. Menjünk, várják a sünit. J szorosan öleli a dobozt, és próbálja tartani benne a lelket. Süti lesz a neve – mondja –, szerinted jó név? kérdezi. Jó – felelem. Tényleg édes mint egy süti. A kórház felvételi osztálya a Ramat Gan-i szafari mellett egy konténer, benne egy asztal, rajta az utasítás, kérlek zárd be a dobozt, hagyj levegőző nyílást a süninek, és hagyd itt nyugodtan, hamarosan jövünk érte. A szafari portájáról szólnak fel a kórháznak. J-nek nincs szíve otthagyni egyedül a sünt. Mi van, ha nem bírja ki – kérdezi –, ha későn jönnek. Hidd el nincs olyan nagy baja, az orvos akkor mondta volna, és már itt lennének. Végül nem várjuk meg amíg jönnek érte, hagyunk egy üzenetet, kérjük, hogy ha lehet értesítsenek minket, mi lett vele. 

Hazafelé csak fogjuk egymás kezét. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, ne aggódj! – mondom J-nek. Mosolyog. 

Éjjel megint nem alszom. A vihar olyan erővel tombol kint, mint bent. Hajnali négy felé óriás dörrenés rázza meg a várost, ha nem tudnám, hogy a légvédelmi sziréna biztosan megszólal mielőtt a bomba becsapódna, azt hinném találat érte Tel-Avivot, de csak a mennydörgés volt az. 

A boltba menet az arcomba csapja a szél a vizet, küzdök az elemekkel. Ez van.