Ezekben a napokban, amikor a szolgálatmegtagadást egzisztenciális fenyegetésnek, a jogos polgári engedetlenséget pedig anarchiának nevezik, jó emlékezni, emlékeztetni és mesélni a gyerekeknek a hagyomány másik oldaláról is, együttérző és bátor nőkről, akik megváltották a héber népet – írja Noa Limone a Haaretzben.
Történetükről nem szól a Hagada, de több nő volt, akik csendes és együttérző ellenállásukkal romboltak le egy birodalmat, és jelentősen hozzájárultak egy nép felszabadításához. A Széder-este után egy kellemesebb irodalmi olvasmányhoz fordulhatunk a Kivonulás könyvében (Mózes 2. könyve), és a gyerekekkel Sifráról és Puáról, Mirjámról és Jochebedről, valamint a fáraó lányáról beszélgethetünk.
Ellentétben a korabeli férfiakkal, akik a történések ezen szakaszában passzívak, és többnyire árulókra, engedelmesekre vagy kétségbeesettekre oszlanak, ez az öt nő tettében egy negyedik lehetőséget mutatott be: a csendes és erőteljes lázadást. Kegyetlen zsarnoki rendeletekkel szembeni ellenállást, amely nem a nemzeti hovatartozásból fakad, és nem ego, harci vagy uralkodási vágy motiválja, hanem a szükségletekre való reagálás anyai logikájára támaszkodik. Olyan ellenállás, melynek alapja az együttérzés: mint a csecsemősírásra adott ösztönös válasz.
Az első történet, amely a peszach központi narratívájának margójára szorult, a két bába, Sifra és Pua története, akik lelkiismereti okokból megtagadták egy kegyetlen uralkodó csecsemők megölésére vonatkozó parancsát.
Miután a fáraó által Izrael népére rótt rabszolgaság csak több születést eredményezett, megparancsolta a „héber bábáknak”, Sifrának és Puának, hogy hajtsanak végre kifinomult tömeggyilkosságot: „Mikoron héber asszonyok körül bábálkodtok, nézzetek a szülőszékre: ha fiú az, azt öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen.” Vagyis a szülésznők kötelesek voltak titokban megölni az éppen megszületett héber fiúcsecsemőket, úgy, hogy az anyjuk ne tudja meg, hogy gyermekeiket meggyilkolták, hanem azt higgyék, hogy a szülés során haltak meg. Egyes bibliamagyarázók szerint ez a diktátor ravasz módszere volt arra, hogy megritkítsa a növekvő létszámú kisebbséget országában anélkül, hogy a kisebbség ezt észrevenné.
Mellesleg a hagyományos szülési módra is van itt utalás – a szülőszékre, azaz egyfajta szülőzsámolyra, amely lehetővé tette a nők számára, hogy térdelve szüljenek, így a gravitációs erő és a vajúdás tolóereje segítette, nem pedig akadályozta a szülést, mint a hanyatt fekvés, ami akkor vált népszerűvé, amikor a szülés bekerült a kórházakba.
Többféle értelmezés van Sifra és Pua kilétével kapcsolatban. A „héber bábák” azt jelenti, hogy héber nőkről van szó, akik egyben szülésznők is, vagy egyiptomi nőkről beszélünk, akik a héber nők szülésénél bábáskodtak? Vannak olyan értelmezések is, amelyek szerint Sifra és Pua valójában Jochebed és Mirjám (Mózes anyja és nővére), vagy pedig Jochebed és Eliseva (Áron felesége).
De bármi legyen is a személyazonosságuk, az a fontos, hogy Sifra és Pua lelkiismereti okokból megtagadtak egy parancsot. Hűségük a kötelességhez (életet hozni a világra), a szülő nőkhöz és a magasabb erkölcsi parancshoz megakadályozta őket abban, hogy engedelmeskedjenek a király parancsának, noha ezzel életüket kockáztatták. Nem voltak hajlandóak az élet ügynökeiből a halál ügynökeivé válni, nem voltak hajlandóak elárulni az anyák és az újszülöttek iránti elkötelezettségüket, és nem voltak hajlandóak engedelmeskedni egy egyértelműen erkölcstelen parancsnak.
A fáraó követelésére, hogy magyarázzák meg engedetlenségüket, azt felelték, nem tudják követni a parancsot, mert a héber nők az egyiptomiakkal ellentétben olyan gyorsan szülnek, hogy ők nem tudnak időben odaérni a szüléshez. „Mert ezek állatok” – magyarázták neki, a rasszista uralkodó nyelvén beszélve, és a héber nőket a mező állataihoz hasonlítva, akiknek nincs szükségük bába segítségére.
Miután a két nő meghiúsította ezen tervét, a fáraó a jól ismert parancsolathoz fordult, amelyet az egész népéhez intézett: „Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” A történet során az uralkodó megfélemlítésekkel, fenyegetésekkel és figyelmeztetésekkel manipulálja népét, és egy másik nemzet elleni szörnyű bűn elkövetésére készteti őket.
Aztán persze jön három nő nemzeteken átívelő együttműködésének csodálatos története: Jochebed és Mirjám, Mózes anyja és nővére, valamint a fáraó lánya. A kis Mózest az ő szolidaritásuk, anyai gondoskodásuk (bár csak az egyikük a gyermek biológiai anyja) és együttérzésük mentette meg. Anyja elrejti őt, majd mikor már nem tudja tovább rejtegetni, egy kétségbeesett, ugyanakkor reménnyel teli tettet hajt végre: egy gyékénykosárba helyezi a babát, és a Nílus partján a sás közé rejti. A nővére vigyáz rá, nem veszi le róla a szemét, és amikor a fáraó lánya meglátja, hogy „ímé egy síró fiú, és könyörüle rajta”, odasiet hozzá, és felajánlja, hogy hoz egy szoptatós dajkát – aki valójában az anyjuk.
Minden egyes láncszem szükséges Mózes túléléséhez. Mindegyikük a maga módján ellenállt a király parancsának, a maga módján engedelmeskedett egy magasabb erkölcsi parancsnak, amely egyben belső parancs is, egyszerű és közvetlen válasz a csecsemő szükségleteire, válasz a sírásra. Az ókori Egyiptom hatalmas birodalmának felszíne alatt együttérzésből fakadó engedetlenség pislákol, amely belülről emészti ezt a rendszert, és végül lehetővé teszi annak bukását és a héber nép szabadulását.
Olyan időkben, amikor egy csoport kisajátítja a zsidó hagyományt, és tanulságként a rasszizmust és az indokolatlan gyűlöletet vonja le belőle; amikor a szolgálatmegtagadást egzisztenciális fenyegetésnek, a jogos polgári engedetlenséget pedig anarchiának nevezik, jó emlékezni, emlékeztetni és mesélni a gyerekeknek a hagyomány másik oldaláról. Mert ahogy Nechama Leibowitz bibliamagyarázó írta a bábák történetéről, „a próbakő az idegenhez, a tehetetlenhez és a védelem nélkülihez való hozzáállás – akár van a szívben istenfélelem, akár nincs”, a történet morálja pedig: „Hogyan tud az egyén szembeszállni a gonoszsággal, a parancs ellen lázadni, nem engedelmeskedni annak, és nem elhárítani magáról a gyilkosság felelősségét azzal, hogy: ‘parancsot kaptam a királyomtól’. És az igazságosság vagy gonoszság nem nemzeti vagy faji hovatartozás eredménye.”
Néha, ahogy a peszach ünnepéhez kötődő zsidó örökség tanítja, a lázadás erkölcsös és helyes cselekedet, amely hűségről szól, nem pedig árulásról. Azt is tanítja ez az örökség, hogy nem kell feltétlenül vezetőnek lenni ahhoz, hogy változást érjünk el, és hogy az anyai erőnek (és nem kell feltétlenül anyának lenni ahhoz, hogy ennek tulajdonosai legyünk) nagy jelentősége van a közéletben és a politikai szférában is.
Főkép: Sifra és Pua rekonstrukciós képe AI technológia segítségével. Létfontosságú szerepet játszottak – Képalkotás: Nava Einbar PR
Héberből fordította frankpeti
