Apai nagymamám már fiatal felnőtt koromban sokszor kérdezte, hogy zsidó magyar vagy magyar zsidó vagyok-e. A kérdést sem értettem. Fontos a sorrend? Fontos. Mondta ő. Egy zsidó vagy, aki épp Magyarországon született, vagy magyar vagy, akit épp egy zsidó családba pottyantott a gólya. Nem volt válaszom, mert nem volt valódi identitásom. A gulyáskommunizmus Magyarországán egy asszimilálódott zsidó családban felnőve nem különösebben foglalkoztatott a dolog. Magyarok vagyunk. Pont.
Traumatikusan éltem meg, amikor szembesültem a másságommal, a zsidóságommal. Egy átlagos iskolai napon történt, amikor dédapám étterméről, az államosítás előtt híres Ilkovicsról rosszat mondott a tanítónő. Felálltam, és elmondtam, hogy nem lehet hírhedt az Ilkovics. Dédnagyapám és dédnagyanyám egész életének munkája van benne. A tanítónő olyat mondott, ami a rendszerváltás előtti évek egyre növekvő antiszemitizmusában nem volt meglepő, csak nekem, aki addig burokban éltem. “Zsidókat nem kérdeztünk erről”, mondta, és már tovább is lépett. Én meg csak álltam ott, mint akit leforráztak. A szünetben a hittanos osztálytársaim sem voltak kegyesebbek. “Ki kopog, a télapó? Nem, a Gestapo! Mit hozott, narancsot? Dehogy! Letartóztatási parancsot! Megy még vonat Auschwitzba, rajta leszel te is! Büdös zsidó!“ skandálták, mintha tudnák, mit beszélnek. Nem tudták. Ahogy én sem tudtam. De attól a naptól fogva tudtam, hogy magamban hordozom a különbséget. Egy olyan különbséget, ami lemoshatatlan, levakarhatatlan. Hiába nem tudtam, hiába nem volt téma otthon. Anyai nagyapám, amikor hosszú évekkel később megkérdeztem, hogy miért hallgattatok a zsidóságról, azt mondta, hogy ő nem hisz Istenben, ő nem zsidó, mert nem vallásos. Köszöni szépen, nem szeretne kiválasztott nép lenni, már egyszer, a gyerekkorát összezúzva volt kiválasztott. Nem akarja többé, és nem akarja, hogy a gyerekei, az unokái kiválasztottak legyenek. Én magyar vagyok – mondta. Itt élned, halnod kell. Értettem, de nem értettem egyet.
Hányan vesztek oda, mert nem hitték, hogy őket, magyarokat, románokat, belgákat, németeket, lengyeleket, ukránokat, észteket, letteket, litvánokat, norvégokat, franciákat, olaszokat, osztrákokat, cseheket, bolgárokat, szerbeket, horvátokat, görögöket nem érheti semmi baj, ők állampolgárok, hasznos, dolgos tagjai a társadalomnak. Hány zenész, író, fizikus, olimpiai bajnok, matematikus, építész, színész, orvos és gyógyszerész hitte, hogy szakmájának kiválósága megvédi az antiszemitizmus elmebajától? Mennyi nem hitte, hogy lesz egy pont, amikor nem áll fel senki, és mondja, hogy elég? Felfoghatatlannak tűnik, hogy milliók tűrték, hogy néhány fegyveres vagonokra rakja őket. Pedig az ok az asszimiláció volt. Hitték, hogy levetve az évezredes hagyományokat, kikeresztelkedve ők sem mások. Hitték, hogy a hazájuk nem teheti ezt meg velük. Pedig a valóság az volt, hogy a szomszéd alig várta, hogy minimum csámcsoghasson a tényen, hogy Kovácsék eredetileg Kohnék voltak, Fehérék meg Weiszről magyarosítottak. És eljött az a nap is, amikor ez már mind nem számított, hanem csak zsidók voltak. Nem magyarok, nem keresztények, nem Kovácsék vagy Weiszék, nem matematikusok vagy filmproducerek, nem olimpiai bajnokok, hanem büdös zsidók. Csakúgy, mint én azon napon az iskolában.
Itt kell megállni, és itt kell beismerni: az asszimiláció önbecsapás és hazugság. És ami a legfontosabb, itt kell megérteni: sem a zsidóságot, sem bármiféle különbséget nem kell szégyellni, dugdosni vagy megtagadni. Vagyunk, akik vagyunk, jöttünk, ahonnan jöttünk, de mind egyfelé kellene tartanunk – önazonosnak lenni, és jobbá tenni ezt a világot, nem pedig falakat építeni és kirekeszteni.
Az óta az iskolai nap óta hosszú utat jártam be. Voltak nehezebb és könnyebb korszakaim, amíg elértem oda, hogy végül alijázzak, és önazonossá váljak. Szekuláris zsidóvá, akinek fontosak az ünnepek, aki, bár nem tart szombatot, a pészach kóserságát betartja, aki nem véletlen zsidó. Élned kell – gondolom én. Hatmillió ember halt bele a megfelelési kényszerbe, az asszimiláció hazugságába.
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
