Nadav előtt palacsinta a tányéron. „Mivel kéred, fahéjjal vagy lekvárral?” – kérdem tőle. „Ketchuppal”. Nem erőltetem a magyar konyhát, legalább fittek maradunk, és előveszem a hűtőből a mediterrán paradicsomszószt, amit Rafi hamburgeréhez vettem. Rafi fényevő. Amióta a kistestvére megszületett, hamburgeren és zöldalmán él, néha alkalmanként eszik egy-egy falatot másból is, de csak akkor, ha nem Dror vagy én készítettük az ételt. Mióta megkaptuk a marokkói konyhában használt kétszintes lábost, átálltam a levesfőzésre – a leves fő alul, fölötte, a lyukacsos fenekű második lábosban párolódnak a zöldségek. Rafit nem hozza lázba a marokkói konyha és a dupla lábos, maximum a dupla hamburger, de ahhoz a fűrészporízű McDonald’sba kell menni a belvárosba, és ez ritkán fér bele a hétköznapjainkba.
Drorral és Rafival ülünk az iskolai tanteremben, ahol a tanárnő értékeli az évet és Rafi munkáját, mindkét fronton, ahol az izraeli gyerekek teljesítményét mérik: elsősorban a szociális, másodsorban a tanulási készségek terén. Nem elég jól tanulni, a közösség részének is kell lenni. A tanárnő meséli, hogy a szünetben olvasó Rafit mindig kiküldi az udvarra. Hát persze, gondolom, nehogy kimaradjon az iskolai élet életre nevelő aspektusából, a „ki a menőbb gyerek” játékból, amiből fiúknak és lányoknak egyaránt részt kell venniük, enélkül mire vinnék a nagybetűs életben. A tanárnő kétszer annyit beszél Rafi szociális, mint értelmi és érzelmi képességeiről. A „ki a barátod” kérdés fontosabb, mint hogy mennyi kétszer kettő, a szorzótáblát elég lesz majd a katonaság után, az egyetemen elsajátítani, gondolom.
„Jeruzsálemben vagyunk, itt azt mondják, hogy négy és fél, nem érted??”. Rafi próbálja egyeztetni a magyar és a héber időfelfogást, egyelőre nem sok sikerrel. Nem érti, miért fél ötöt mondok, ami bántja a matematikai érzékét meg a jól fejlett izraeli lelkét. Ötödfeles jambus, mondanám neki, de nem mondom, nincs értelme hergelni a gyereket, de azért felidézem magamban Tamás Ferenc magyarórájának bölcseletét: ötödfél, vagyis négy és fél, hiszen az ötödik jambus helyén fél jambus van. Megbékélek Rafi csökönyösségével, ha mi ezt tizenhat évesen tanultuk, akkor ő hétévesen megérdemli a tiszta beszédet, ezentúl négy óra harminc percnek mondom a fél ötöt, csak legyen béke.
Pénteken Meronba indulunk sátorozni. Az iskola fáradhatatlan szüleinek érdeme, hogy kétnapos kempingezős kirándulást szerveznek. Ott a helyünk, mondom Drornak, aki támogat most is, épp csak belengeti, hogy ő hotelban fog aludni, amiről később lemond. A sátrunk használhatatlan, de lehet bérelni is a kempingben, előveszem a polifoamot, hálózsákból csak kettő van, ezért a dunyhát is visszük. Autós kirándulás, vihetnénk hűtőládát is, de minek, tíz fokot ígérnek éjjelre. Télikabátot veszek, ami jó döntés, abban alszom, így nem fázom. Pénteken iskola után indulunk. A Meron hegyen lévő kempingből indul a túra, egy órás könnyű sétával megkerüljük a hegyet, Rafi gyakorolhatja a social skilljeit a felsőbb évesekkel, akik elhessegetik, de ő nem adja fel. Nadav gyorsan az ereje végére ér, és felkéredzkedik a vállamra. Öt órakor sátorállítás, indul a vacsorakészítés, a tüzet is meggyújtják a lelkes szülők. Az apukák grilleznek és az anyukák vágják a salátát.
Az alkonyban sétára indulok, és felfedezem a kemping elfelejtett részeit. Bedőlt épületek, fűvel benőtt teraszok és betört ablakú házacskák, egyedül a betonlépcsők és a házakat összekapcsoló betonjárdák tartják magukat. Mintha elhagyott úttörőtáborban lennék a Balaton partján a hosszú alkonyban és a buja zöld fák alatt. Egyedül vagyok a természetben, megérte két és fél órát autózni Jeruzsálemből. Megérkeztem Magyarországra anélkül, hogy oda indultam volna. Az erdő igazi sűrű magyar erdő aljnövényzettel, szálló por nélkül. Az este feltámadó enyhe szélben billegnek a levelek a fákon, hallani az erdőt, mint a jeruzsálemi erdő tűlevelű erdőit sosem. Megrendülve lépdelek lefelé az aszfaltúton, hogy visszatérjek az izraeliek közé, akik jó esetben meghallják, ha beszélek hozzájuk, de az erdőt nem hallják.
